Kilencven éve írták alá az elsõ világháborút lezáró magyar békeszerzõdést

 

TrianonMa kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború gyõztes hatalmai aláírták Magyarország képviselõivel a háborút lezáró magyar békeszerzõdést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerzõdés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyûlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa:  A trianoni békeszerzõdés államközi szintû elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernõ (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuºtean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellõzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
Aláírják az elsõ világháborút lezáró magyar békeszerzõdéstA szerzõdésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandã tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerzõdést kiegészítõ Kisebbségvédelmi szerzõdést. A szerzõdés elsõ részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát elõíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerzõdés elsõ fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlá s, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségû kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidõhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztottá k vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárá sa pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti idõszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború elõtt, mind a két világháború közötti idõszakban az erõpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 elõtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelõdött az utódállamok („Kisantant”) gyûrûjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszervezõdõ módon mûködni, továbbélni az utódállamok kedvezõtlenebb feltételei közepette.
Tiltakozás a nagyhatalmak döntése ellen2010-ben, 90 évvel a szerzõdés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni idõszak magyar kisebbségtörténeté nek: az önsegélyezés és önszervezõdés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globá lis elemzési szinteken túl a társadalmi-állami- közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitiká ját, anyaországok nemzetpolitiká it, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században címû könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minõségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitûntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkezõ megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitõl olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tõluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak õk azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bûnösöket, szenvedõkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtõl, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévõ iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak elõttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.

Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan idõszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmezõdött. A jelenség legfõbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erõviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségké nt és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felõl kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkbõl kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erõforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetõségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idõ telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetõk. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlõ polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következõ nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elõ, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérõen Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetõség, amelyek megvalósítását/megvaló sulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelõtt: az eseményrõl meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség elõtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képzõdtek és újraképzõdnek, valójában nem tûntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Kintrõl is figyelmesen követték az eseményeketAdorjáni Dezsõ Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerzõdés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erõsíthetõ a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelmûen pozitív jelzésnek minõsíthetõ, hogy a magyar Országgyûlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerzõdés aláírásának napját. Továbbá, a kettõs állampolgárság egyéni megszerzését lehetõvé tevõ törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.

Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettõs állampolgársággal rendelkezõ polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthetõ. Elõrelépni csak úgy lehet, ha errõl a témáról nyíltan, õszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsõséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselõ felelõs politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megõrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívõ emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemzõ. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy mirõl szól történelmünk.
T. Szabó Levente irodalom- és társadalomtörté nész (BBTE, MTA): Trianonról azért nem egyszerû dolog beszélni akár történészként is, mert nem egy egyszerûen felelevenítendõ történelmi eseményként mutatkozik meg, hanem olyanként, amire intenzív érzelmi, ideológiai megfontolások hosszú sora épült rá. Ezek meg túl gyakran reflektálatlan módon benyomásszerû részévé válnak az eredeti eseménynek, s gyakran már nem is az eredeti eseményre emlékezünk, hanem ezekre a kirívó, erõs, hangsúlyos meggyõzõdésekre a békeszerzõdéssel kapcsolatban (ti. hogy igazságtalan, méltánytalan, szörnyûséges, elfogadhatatlan stb.). Nem hiszem, hogy el kell fojtani, szõnyeg alá kell söpörni, el kell fe ledni az egyes nemzeti történelmek traumatikus pontjait: jelent némi bátorságot az is – szakmailag és társadalmilag egyaránt – ha egy közösség szembe kíván nézni a saját múltjának megdöbbentõ, felkavaró emlékeivel. De az emlékezés minõsége, akár társadalmi, akár szakmai tartása, természete nagyon sokat elmond az adott közösség vagy közösségek dinamikájáról: arról, ahogyan a saját szerepüket elgondolják a történelemben vagy a jelenben, belsõ mûködésükrõl, problémamegoldó képességükrõl, értékvilágukról.
Nos, épp ezért nem mind egy, hogy hogyan emlékezünk. Nagyon sokféleképpen lehet emlékezni eseményekre: például lehet úgy, hogy pontosan tájékozódunk arról, hogy mire is akarunk emlékezni valójában, de lehet úgy is, hogy slendriánul, szelektíven, indulatosan, mindenféle párbeszédre és rákérdezésre képtelenül. Bármilyen furcsán is hangzik, de ettõl megváltozik az is, amire emlékezünk – épp ezért nem mindegy, hogy Trianont megértendõ és feldolgozandó történelmi eseményként fogjuk-e fel, amelynek kapcsán az európai megbékélés-projektekhe z hasonló szakmai és társadalmi párbeszéd alakulhat ki Kelet-Európában vagy pedig indulatos, sértõdött, a történelmet kizárólag bosszúvággyal és bûnbakképzés céljából felelevenítõ álláspont gyökerezik meg.
Nem gondolom, hogy a történészi szakma egyfajta döntõbíró és mindig, minden helyzetben egybeesik a társadalmi emlékezettel, de kétségkívül vízválasztó szerepe lehet abban, hogy korrektül és reflektáltan mûködjék a társadalmi emlékezet. Hiszen nemcsak a magyar közösségnek vannak traumái s jól bejáratott modellek vannak arra, hogy a bántó, sértõ, felkavaró történelmi momentumokat hogyan alakították közvetíthetõ, szakmailag korrekt, társadalmilag építõ, párbeszédképes emlékekké. A francia–német közös tankönyvek esete csak egy példa arra, hogy mindez nem magától kezd mûködni. S nem is az a célja, hogy eltüntessük a fájó, traumatikus pontokat, hanem hogy jobban, pontosabban értsük azokat. Például érteni érdemes azt, hogy hogyan hoznak meg egy döntést egy béketárgyaláson, milyen egy háború lezárásának mechanizmusa egy adott történelmi pillanatban, milyen (hadászati, geopolitikai, gazdasági stb.) érdekek vannak, hogyan mûködnek a szövetségek, ezek hogyan fordítódnak át döntésekbe, mi és mennyi az esetlegesség egy ilyen jellegû döntésben és így tovább. A történetileg is korszerû emlékezést csak úgy tudom elképzelni, hogy nagyon sokat kérdezünk – pontosabban, hogy merünk nagyon sokat kérdezni. Ez távolról sem azt jelenti, hogy bagatellizáljuk vagy elsikkasztjuk a trianoni eseményeket, hanem elkerüljük az emlékezés kényszerpályáit. Ezek közül kétségkívül a legveszélyesebb az, amelyik nem megérteni, hanem felülbírálni kívánja Trianont s amelyik geopolitikai jogorvoslatot vár el az emlékezéstõl. Gondoljunk bele, csak Európában és a közvetlen környezetünkben milyen zsákutcái volnának annak, ha a történelmi emlékezet ilyen jellegû geopolitikai igazságszolgáltatá sként mûködne: hány konfliktus éledhetne újra (csak kapásból idézem fel a francia–német, angol–német, cseh–német, lengyel–német, magyar–román, magyar–szlovák viszályokat).
Rendszeresen oktatok módszertani kérdéseket a történetírás egyik ágára specializálódott egyetemi hallgatóknak és az utóbbi években többször kértem meglepetésszerû en arra õket (például Pierre Noráéknak a monumentális, Franciaország „emlékezetét” feltérképezõ vállalkozásához kapcsolódva), hogy legkevesebb öt percen át idézzék fel: a huszadik század különféle, általában sorsdöntõnek tekintett eseményeit hogyan élte meg a családjuk? Nyilván arra voltam kíváncsi, hogy milyen módon, mennyire hatékonyan és szervesen mûködik a kisközösségi és a családi emlékezet. Hiszen a szerves társadalmi emlékezet nem tekinti külsõnek az utóbbi évszázad eseményeit: teljesen más az, amikor valaki a második világháborút úgy meséli el, mint számára tá voli események sorozatát, amelyhez képest õ „kívülálló” és megint más az, amikor tudja, hogy a saját családjának a sorsát hányféleképpen érintette a háború. Nagyon más érdekeltség, szellemi élmény, lépték van mind ezekben: például teljesen más a halálról beszélni a két lépték logikája szerint. Noha a hallgatóim sok más egyetemi szakhoz képest kiemelkednek a mezõnybõl és kiemelkedõen pontosan fel tudták idézni a különféle huszadik századi sorsdöntõ történelmi események részleteit is, alig volt valaki, aki a saját családtörténetébe vagy a saját szûk közössége történetébe beágyazva tudta volna felidézni akár még a legutóbbi ötven évet is. Idõközben ezt a kísérletet – némi kollegiális segítséggel – kipróbáltam más egyetemi helyszíneken és szakokon, sõt a közoktatásban is próbálkoztam, többé-kevésbé ugyan ilyen eredményekkel. Ami önmagában nem azt jelenti, hogy a hallgatók tájékozatlanok lennének. Sõt, számos tekintetben meglepõen tájékozottak. Csak épp „külsõ”, „másokkal” megtörtént eseményként tekintenek még a huszadik század traumatikus eseményeire is – miközben nem egyszer látszólag nagyon túlfûtötten, személyesen, alig palástolt indulatokkal beszélnek róluk. Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy miközben emberek életérõl, haláláról, nemzetek sorsáról, határairól beszélünk, milyen értelemben ismerjük ezeket valójában? Hogyan foglalkoztatnak ezek igazából bennünket? Tudjuk-e érzékelni valójában azt, amikor egy-egy történelmi eseményt propagandisztikus célra használnak, kisajátítanak? Tudunk-e gondolkodni arról vagy csak „elsajátítottuk”?

Hiszen Trianon emlékezete kapcsán is ez az egyik legfontosabb kérdés: értjük-e valójában ennek az eseménynek a szerepét, hatását, el tudjuk-e helyezni lokális léptéktõl egészen egy olyanig, amelyben ez egy európai vagy globális történés – vagy kizárólag egyetlen nézõpontból, egy sérelmi politikai álláspont felõl vagyunk hajlandók szemügyre venni? Meg tudjuk-e magyarázni más közösségeknek, hogy számunkra miért fontos ez az alkalom és egészen pontosan mit jelent? Eközben meg tudjuk-e érteni és elfogadni azt, hogy más közösségek miért nem erre vagy miért másként emlékeznek? Szakmai segítségbõl mára már van elég egy ilyen jellegû szellemi attitûdhöz, elég csak Romsics Ignác és fiatal kutatókból álló kutatócsoportjá nak sikeres munkáira gondolni. Ha az új magyarországi emléknap és a Trianonra való emlékezés valóban így tud mûködni, akkor mintát jelenthet más traumatikus történelmi események feldolgozásában is. De ez nem fog menni némi reflexió, szakmai segítség és sok-sok kérdés nélkül.


Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba

Szabadság, 2010-06-04

admin
 

>