Székelyföld 1944. után 1990.-ig

Kedd esti KZST-előadás

Székelyföld Romániában 1944 után: új kutatások és értelmezések – e címmel tartott előadást Stefano Bottoni történész a Kemény Zsigmond Társaság kedd délutáni, zsúfolásig telt estjén a marosvásárhelyi Jókai utcai Bocskai-teremben. Előadása átfogta a két román megszállást, a közöttük lévő hasonlóságokat és különbségeket, a hosszú időre berendezkedő kommunista diktatúrát és az ebben zajló kisebbségi létet el egészen a ’89-es változásokig, illetve a fekete március sajnálatos eseményeiig.

A történész sajátos nézőpontján keresztül objektíven igyekezett tárgyalni a huszadik század hazánkbeli történéseit, előadását Borsos Edith szoprán és az őt kísérő Ávéd Éva zongoraművész közreműködése gazdagította.

– Székelyföld kimaradt a gazdasági fellendülésből. Erdély legnagyobb és Budapest által legelfeledettebb része volt. A székelyföldi elit folytonosan elvárt valamit a központi kormányzattól, amit nem kapott meg. Így következett be az impériumváltás: a Székelyföld az egyik perifériából a másikba kerül, és ebbe már belejátszik az etnikai kérdés is. Pedig a Székelyföldön nem zajlott kimondottan asszimilatív politika. Hiszen 1940-ben, a második bécsi döntés után a húszéves román jelenlétből nem maradt semmi. Mert semmi olyat nem tudott alkotni, amivel kiérdemelte volna a lakosság bizalmát, politikai lojalitását.

A két világháború közötti román politika ilyen szempontból borzalmasan sikertelen. A ’45 utáni román hatalom már teljesen más volt. Ami azelőtt egyedülálló, az az, hogy a lakosságot nem űzik el. Ez Európában unikális. A kisebbség kap még egy lehetőséget és a berendezkedő román hatalom ennek tudatában van.

A magyar kisebbség szerencséje, hogy a román adminisztráció hihetetlenül korrupt volt. Így mindent el lehetett intézni és ezért lehetett túlélni. A magyar adminisztrációt viszont lehetetlen volt korrumpálni. ’44-’45-ben Észak-Erdély visszakerül egy másik világba, amely azonban már nem olyan volt, mint a régi. ’44-ben Magyarország megszűnik létezni. Nem foglalkozhat többé a kisebbségi kérdéssel. És ezt körülbelül ’47-ig mindenki megértette. De adódik egy lehetőség: út nyílik az integráció felé, az új Romániába. Az osztályintegráció tíz- tizenöt évig felülírja a nemzeti integrációt.

A nemzeti intézmények kiépítése azért történik, mert a magyarságnak megengedik, hogy itt maradjon. A többieknek nem. A csapdahelyzet abban van, hogy ezt az új rendszert sokan túlbuzgóan támogatták, azt hivén, hogy meghozhatja a kisebbségi lét jobbulását. Nagyot tévedtek. Mert a dolog csak egyéni alapon működött. Minden olyan engedmény, amit a kisebbség kap, bármikor visszavonható. Románia néhány év alatt visszaszerzi szuverenitását. ’58-ban kivonulnak a szovjet csapatok, ’63-ban távozik az utolsó szovjet, miniszteri szaktanácsadó is. És ez hihetetlen mozgásteret ad a hatalomnak, aminek következménye, hogy rosszabbodni kezd a kisebbségi lét.

A Magyar Autonóm Tartomány felülről és kívülről erőltetett autonómia. Ezt a szót errefelé mindenki akkor használta, amikor éppen vesztésre állt, hogy rákényszeríthesse akaratát a többségre. Moszkvában a MAT terve már napirenden volt és az égből pottyant a Székelyföldre. A két világháború között szó sem volt arról, hogy itt bárki megszólaljon románul. Nem azért, mert megverték volna érte, hanem mert egyszerűen nem illett. A jó társaságokban magyarul beszéltek. Vagy németül. A Magyar Autonóm Tartomány ezeket az állapotokat konzerválta. Így elsősorban kulturális, szimbolikus jelentősége van és ezt a jelentőséget nem lehet lebecsülni.

Deklaratíve és de facto is kétnyelvű tartomány volt: a hatalom rájött, hogy ha szocializmust akar építeni, akkor azt magyarul kell építenie. A ’68-ban felszámolt MAT politikai szempontból kevésbé jelentős. Viszont nagyszerűen lehetett demonstrálni vele. Néhány évig. Ám erre a néhány évre alapozták a későbbi román politikai rendszert, amely hihetetlen módon konzerválta magát a MAT felszámolása után is. És hozott magával egy új elitet, fiatal kommunistákat, akik „tiszta lappal” indulnak. És akik feltétlenül lojálisak.

A ’45 utáni nagy változás abban áll, hogy immár senki sem gondolhatta komolyan a magyarok visszajövetelét. A szükségszerű magyar identitásnak ebben a felismerésben vannak a gyökerei. Hogy ez a kisebbségi lét immár tartós. Lehet folytatni a két világháború közötti idegenségérzést, de a diktatúrában ez hosszú távon kivitelezhetetlen. És ebben születik az az elit is, amely a rendszerváltásig uralja a hazai magyar politikai és kulturális palettát. Könyvemben – rájöttem – túl szigorú voltam velük. Hiszen az a szituáció, amelyben elkezdenek működni, valóban nem enged számukra túl sok választást. Emigráció? Hova? Belső emigráció, a nem írás választása? Ez az egész megtagadását jelenti. A döntés valóban nem volt könnyű.

Bizonyos szempontból ezért könnyebb volt az üldözötteknek: Márton Áron nem akar mártír lenni. Azzá teszik. A többiek számára csak egy út marad: a kényszerű integráció útja. Ami egyfajta politikai integráció is. A MAT egy nagyon gyenge kísérlet volt. Az ötvenes években, a legkeményebb korszakban szinte úgy néz ki, mint harminc évvel azelőtt. Az újabb generációk érkezésével jön az „igazi” szocializmus. És kialakul egy sokkal homogénebb, merevebb, kulturális szempontból kevésbé igényes társadalom, ami a kisebbségi közösséget még inkább érinti. Mert immunisnak hitték magukat.

És a hetvenes évektől elkezdődik egy hihetetlen hanyatlás, borzalom és pusztulás. Így érünk el a nyolcvanas évek második felében bekövetkező nagy válsághoz és kihatásaihoz. A Székelyföldön ehhez partikuláris problémák is társulnak. Nem mondanám, hogy Ceausescuéknak a magyarság felszámolása lett volna a céljuk. Ha az lett volna, megtehette volna. Inkább kísérletezget velük. Sokkal jobban féltek tőlük, mint például Zsivkovék a bulgáriai törököktől.

A végső cél nem lehetett ez a fajta felszámolás. Durvul a helyzet, de nem jut el addig a pontig, hogy a magyar közösség többsége elmenjen. Hiszen a lakosság nagy része kitart. Állóháború áll be a nyolcvanas évek végén, amelyben egyik fél sem használja a legdurvább eszközöket. Sem a hatalom az irtást, sem a kisebbség a terrorizmust. A többség viszont játszadozik a nemzetiségi arányokkal, militarizált állapotot hoz létre a Székelyföldön.

Nem tudjuk pontosan, hogy ’89-ben mi is történt, beleértve az összes konspirációs teóriát. De látjuk, hogy ha nem is volt teljesen spontán, hihetetlen tömegeket tudott megmozgatni. És ennek csak a bányászjárás vetett véget. Az eseményeknek a fekete március is része. Hiszen ’89- ’90-ben a második román nemzetépítés sem lett volna sikeres. Az az energia, az a düh, ahogy a kisebbségek megszervezték városaik kulturális életét, közigazgatásait, azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehetett egy rendszer annyira brutális és mégsem hatékony? Székelyföldön etnikai forradalom ment végbe.

Az országban egy teljes állami apparátus összeomlott. Nincs aki irányítson. És akkor a kisebbség a saját területén ezt az államot megszervezi. Ez egy óriási teljesítmény. Nyilván nem új emberek hozták ezt össze. Nem is lehettek új emberek. Olyanok voltak, akik ismerték a régit, de újat akartak, kapcsot jelentettek a két rendszer között. A kérdés mégsem az, hogy miért verekedtünk 1990-ben. Hanem az, hogy egy etnikai forradalomból és egy elég súlyos etnikai villongásból hogy nem lett polgárháború? Hogy a felek megállnak. Ne feledjük, még nem volt sem Koszovó, sem Bosznia.

Történészként számomra ez a fantasztikus. Ez premier volt Európában. A kísérleti terepből nem lett modell. Pedig ha valaki végigolvassa az 1990-es Népújságot, világosan látja, hogy valami készült. És a felek mégis megálltak. Ennél bizonyos szempontból szomorúbb napjaink politikája. A mostani szoborügy gyalázatos politikai kultúráról tesz tanúbizonyságot.

Egy híres író szobra egy háborús bűnösé mellett – ezzel az író emlékét is meggyalázzák és azokét is, akik hittek és tettek a ’89 utáni változásért. Az 1990 utáni újjáéledés: nos, ez kitűnő terep a kutatásra – hallottuk a történésztől a KZST-esten, a közönség kérdései és Csíky Boldizsár elnök köszönete előtt.

Nagy Botond
Népújság , erdely.ma

admin
 

>