Csupa csapás az élet – A tét: egy árva magyaróra

Három patak, három rév, hosszú Klézsén végiglép — tartja egy klézsei mondás. A három patak valóságos, a három rév aligha, mi, amíg eljutottunk Duma István András portájára, ahol a disznóvágásban idős Csicsó Antal tanító is segédkezett, aki a Kárpátok belső oldalára került s a csíki falvakban okította a gyermekeket, legalább hat réven vergődtünk keresztül Klézse patakán. Az ötödiknek nem mertünk nekivágni, a jégodor fogva tartotta volna a kocsit a patakmederben, s az onnan kivezető kaptató sem biztatott sok jóval. Ijedtünkben egy másik utat választottunk hazafelé. Arra viszont egy meredek utcának nevezett csapáson kellett volna kijutni, ahol még szánkózni is veszélyes.

Duma István Andrást, a moldvai magyarság egyik legaktívabb csángó-magyar emberét több ízben is kerestük szülőfalujában, Klézsén. Ama bizonyos karácsony előtti napon a disznótoros ebéd mellől szólítottuk el, és bevonultunk a tiszta szobába. Mélyen fagypont alatti hőmérsékleten „konzerváltuk” magnószalagra szavait. Természetesen, tőle nem az egykori klézsei magyar iskolák felől érdeklődtünk, Duma István András kisiskolás korában már nem volt ilyen tanoda, rég felszámolták a magyar oktatást. De, bár mindent elkövettek ennek érdekében, nem pusztíthatták el, nem ölhették ki az igényt, hogy legyen ilyen oktatás.

Duma István András: Hogy tanultam meg magyarul írni s olvasni? Vettem egy könyvet, s kezdtem nézegetni, olvasni. Régi könyveket. A családban nem voltak könyvek, de volt nekem egy régi öreg barátom. Lakatos Anti. Így hívták. Meg van halva. Tőle kaptam. Ez volt az első könyvem. Ezt most is forgatom. Régi imádságoskönyv. Énekek is vannak benne. A Mennyből az angyal s egyebek. Azért jó, hogy olyan régi, mert megértjük minden szavát. Nem a csángóknak adták ki, de akkor még a beszédünk közelebb állt a magyarokéhoz.

Klézsén román iskolába jártam, Brassóban a szakiskolát románul végeztem. Bákóban a metalurdzsiában (fémipariban) dolgoztam, ott öntöttük a csapokat. Öntödében. A gyárat bezárták, most kapok háromszázezer lejt kilenc hónapig. (Akkor mintegy tízezer forintnyi érték.)

Hogy miből lehet megélni? Foglalkozunk. Van egy kicsi föld. Édesapámnak volt egy hektár. Ezt visszakaptuk.

A magyar iskolával most is vannak problémák. Megjelent a bákói újságban egy olyan hír, a klézseiek nem akarják a magyarórát. Levittünk Bukarestbe tizenkét kérvényt. Ebben benne van, hogy én, személyesen, ennek s ennek a gyermeknek az édesapja s édesanyja, kérem, hogy az V., VI., VII., VIII. osztályban magyarórákat is tartsanak. Ezt Béres András államtitkár úrnak adtuk át. Most várjuk a választ.

Az útiköltséget mi fizettük. Kolozsváron voltunk, s maradt még annyi pénzünk, s kölcsön is kértünk, és lementünk Bukarestbe. Nagyon nehezen érkeztünk haza. Elfogyott a pénzünk.

A minisztériumba könnyen bejutottunk.

Mi ’96 áprilisában már összeállítottunk egy listát a kérésekkel. Ezt beküldtük a tanfelügyelőségre. Nem feleltek semmit. Amikor láttuk, hogy nem felelnek, akkor beküldtük a minisztériumba. A miniszter úr kérte a tanfelügyelőséget, hogy vezessék be a magyarórát. A tanfelügyelőség azt mondta, hogy ezen a listán vannak olyan személyek, akik hatvan-hetven évesek, s nincs iskolás korú gyermekük. Aztán vannak olyanok is, akiknek olyan kicsik a gyermekeik, hogy még nem kell iskolába járniuk. Persze, ennek a listának az volt a célja, hogy lássák, a szülők támogatják, legyen magyaróra.

Hogy az iskolaigazgató, Costicã miféleképpen viselkedik? Régenben kinn van négy gyermek. Magyar iskolában. Megfenyegette a szülőket, hová vitték a gyermekeket, s miért nem adtak be kérvényt az iskolához, amikor elvitték őket.

Régenben vagyon egy plébános, aki taníttatja őket. Pakó Benedek.

Klézsében is nagy probléma lesz, ha megindul a magyaróra. A gyermekeket fenyegetik. Azokat is, akik vasárnap jőnek hozzám magyarul tanulni. Amikor elindítottam a tanítást, hárman voltak. Azután húszan is jöttek, legutóbb két leányka volt itt, úgy megijesztgették őket. Ebben a házban tartjuk az órákat. Hogy megy a tanítás? Egyszer megismertetem velük a betűket. Vagy négyszer-ötször. Aztán beszélünk a mássalhangzókról, a magánhangzókról, ilyesmiről. Elmagyarázom, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek. Én nem vagyok tanár, technikumot végeztem. Megtanítom őket énekelni. Szent énekeket, népdalokat. Én az öregektől tanultam ezeket, s loptam a könyvekből. Érdekes volt, hogy a gyermekek is tudtak énekeket.

A pappal sok problémám volt. Sokat beszélgettem vele. Õ úgy volt tanítva, hogy ne tartson a csángósággal s a magyarság felé. A régi kormány felé fordult. A mostanihoz nem. Én úgy értem, nem tudja, miről van szó. Hányszor mentünk le hezza! Mert aláírtunk olyan papírt is, hogy legyen magyar mise. Õ hívott. Mikor volt a szavazás. Engem nem hívtak meg. De elmentem. Volt ott egy Gábor nevezetű páter. Megfenyegettek, hogy vonjuk vissza az aláírásokat. De mindenki megtartotta az aláírását. A kiküldött páter azt mondta, arra legyünk büszkék, hogy románok vagyunk.

A hét végi órák, amiket én tartok, nem sokáig maradnak. A gyermekeket fenyegetik. Minek jőnek Dumához tanulni? A leánka, az én leánkám is el tudja mondani. Azt mondta a tanárnő, nagyon jó idegen nyelvet tanulni, de a magyar beszéd nem szép. Azt hazudták a szülőknek, hogy mi minden tárgyat magyarul akarunk taníttatni. A szülők ilyent nem akarnak. Ezt ők jól tudják. S azt is, hogy a nép visszavonja magát. Mégis összegyűlt tizenkét kérvény. Kell legyen valami belőle. Másképp nem volt probléma. A rendőrség nem jött fel. Most eltűntek azok az idők, amikor ilyent lehet tenni. Arról van szó, hogy vannak olyan erők, akik hátulról irányítják a dolgokat. Ijesztgetik a gyermekeket, a szülőket.

Klézséből hat vagy hét gyermek tanul most Csíkban. De összesen vannak vagy huszonötön. A bákói újság azt írta, hogy van olyan gyermek, aki elment Erdélybe tanulni, visszajött, és nem tud semmit. Persze, nem olyan gyermekről van szó, aki tanulni ment Erdélybe. Az édesanyja kiadódott oda, férjhez ment.

Négy évig volt ott. Olyan család volt, ahol nem értekeztek jól egymással, s akkor a mámókája visszahozta a gyermeket, s ott sem tanult, s itt sem. Olyan eset nem volt, hogy akik innen kimentek tanulni, azok visszajöttek volna. Akik innen kimentek jóakaratból, mind jól haladnak.

A Régenben tanuló gyermekek szüleit most, a minap hívatták le az iskolába. Azt mondták: hová vitted a gyermeket? Miért nem csináltál kérést, hogy merre viszed? Ha nem adsz egy kérést be, akkor megbüntetnek. Egymillió lejre. A szülők engem kérdeztek meg: András, mit csináljunk?

Azt mondtam, ha fizetni kell, hozd ide a papírt, s majd meglátjuk, mit csinálunk. Erre nincsen törvény.

Másképp az oktatás román nyelven is nagyon nehezen megy. Itt van a szomszédban egy iskola. Hogy működik? A tanárok ideérkeznek tíz óra előtt húsz perccel. Tizenegy húszkor, tizenkettőkor mennek el. Én nem tudom, ennyi idő alatt mit tudnak tanítani. Ebben a helyzetben van a somoskai iskola is. A pokolpataki is. Bákóból járnak ki. Jönnek a busszal. Reggel, amikor felérnek ide, már délre fordul az idő. Nem sietnek. Megisznak még egy kávét. Idevalósi leányka is van. Bákóban végzett tanítóképzőt. De amikor az igazgatót megkérdeztem, hány klézsei tanár s tanító van a községben, azt felelte románul, hogy van egy hercegkisasszony. Akinek az eszében az is megfordul, hogy a központi iskolában tanítson. Mondtam, neki van igaza, mert a törvény azt mondja, hogy ha egy falusi végzett, akkor elsőbbségi joga van, hogy a falujában tanítson. — Na, jó, jó, de nekem itt ne tanítson — mondotta az igazgató. Persze, ha ott lenne köztük, akkor mindent megtudna róluk. A központban is úgy van, ahányszor az igazgatóhoz jártunk, mindig volt egy pohár pálinka. Azt mondta, hogy én meg akarlak becsülni titeket. Én tisztellek. Én nem haragszom, hogy ti magyarórát akartok tartani. De legyen, akit tanítsatok. És ha más személy ment oda, akkor azt mondta: a magyar oktatásnak vége. El van határozva, hogy ebből ne legyen semmi.

A hét végi klézsei magyar oktatás kálváriájának ez csak a nyitánya. Duma András — írja róla „erpé” szignóval Erőss Péter a Moldvai Magyarság 1998. május—júniusi számában — amilyen ösztövér testalkatú, éppen olyan kemény és nyakas legény. (…) Nem hagyja magát, és nagyon jól teszi, viszont megdöbbenve csodálkozunk azon, hogy a koalícióban lévő „magyar párt”, az RMDSZ a klézseiek ügyét visszautalta a bákói tanfelügyelőség vezetőihez ahelyett, hogy egyenesen „érdekvédelmi szervezetünk” vette volna kezébe az ügyet, ami egyáltalán nem csak a klézseiek magyar ügye.

A közelmúltban (1998. május 9.) vezetőségi gyűlésre hívott össze a Moldvai Csángó-magyarok Szövetségének elnöke, Csicsó Antal. A szövetség bákói székházában tartott megbeszélésen a jelenlévőkkel ismertették a klézsei magyar oktatásért immár hónapok óta folyó szélmalomharc eddigi

fejleményeit. Egy maroknyi elszánt ember továbbra is magára hagyatottan küzd a balkáni hétfejű sárkánnyal. Kezdődhetne az anyanyelvű tanítás (mindjárt év vége van!) Petrás Incze János falujában, ha a megyei tanfelügyelőségtől Csicsó Antal megkapná a tanításhoz nélkülözhetetlen kinevezést. Azt viszont nem kapta meg mindannak ellenére, hogy „fentről”, Bukarestből rájuk telefonáltak.

Megjegyzendő, hogy ifjú Csicsó Antal történelem szakos diplomával is rendelkezik, amelyet a Szegedi Tanárképző Főiskolán szerzett, s ezt a két ország illetékes minisztériumainak ekvivalenciaegyezmény értelmében (is) el kellene ismerniük. De nem teszik. Sőt, amikor az RMDSZ új oktatásügyi minisztériumi államtitkára, dr. Kötő József hivatalosan felszólította a bákói tanfelügyelőséget a minisztériumi rendelet alkalmazására, ő nemes egyszerűséggel megtagadta azt. Emlékeztetjük az olvasót, hogy a csángó földi iskolákban tanítók döntő többségének nincs tanítói vagy tanári oklevele. A heti kétórás magyar oktatással szembeni ellenállás a moldvai magyarság mai állapotát jellemzi. Ehhez társulnak a magyar nyelvű mise visszaállításával kapcsolatos machinációk. Az említett lapszámból Pusztai Pál (Erőss J. Péter) írását idézzük: (A magyar nyelvű szentmise bevezetésének akadályai) A tanácskozás másik témája a pusztinai hívek 160 aláírással ellátott, a iaºi-i püspökségre címzett kérelme volt. Nem első próbálkozásuk, s úgy néz ki, nem is az utolsó. Első ízben 1991 augusztusában 200 aláírással ellátott beadványban kérelmezték a magyar nyelvű szertartás bevezetését templomukba. Duma Grigore akkori püspöki helyettes szekus módszerekkel végzett megfélemlítési akciói miatt és a helyi papok többségének alig rejtett sugallataira agresszivitás vetett véget a kérelmezésnek.

Idei beadványukban (1988) a pusztinai hívek leszögezték: tudatában vannak hovatartozásuk tisztázatlanságában, nem szeretnének politikai vagy egyházi vita tárgyává válni, de emlékeztetnek, hogy az újabb európai törvények, a művelődési hagyományok értelmében helyénvaló lenne, ha anyanyelvű egyházi szertartáson is részt vennének. Emlékeztették az egyházi hatóságokat arra is, hogy bár a század végét tapossuk, csángó földön csak titokban, magánházaknál celebrált magyar misét hallgathatnak. Úgy ítélték meg, kérésük nemcsak jogos, de kivitelezhető is, hisz a bukovinai lengyel katolikusoknak mindig is volt anyanyelvű miséjük. Levelüket azzal zárták, nem maradt más, mint addig fohászkodni Istenhez, amíg őszentsége engedélyezi a magyar nyelvű szentmise bevezetését a templomukban.

Mellőzzük most a pusztinai csángók Bákó-, Iaºi-, Bukarest-járásait a magyar szentmise ügyében, idézzük a iaºi-i püspökség válaszát Csicsó Antalnak: Tehát legyen világos mindörökre, határozott NEM ezekre a provokációkra, és jó volna az időt, energiát és anyagi forrásokat jobb és mindenki számára hasznosabb célokra fordítani.

Sylvester Lajos, erdely.ma

admin
 

>