Erdély, a magyar remény szigete ?

Mostani budapesti utam során, meglepetésemre, azok a középréteghez tartozó rokonok és ismerősök fogadtak a szokásos transzszilvániai gondok, bajok és aggodalmak sorolása helyett őszintén örvendezve és lelkendezve, akik a honi híreket úgy értelmezték, hogy végre az egymás pocskondiázása és lejáratása helyett megteremtődött az erdélyi összefogás, megszületett a Tőkés—Markó európai parlamenti választási paktum, amelyet — mi mást tehetne? — el kell fogadnia a most ellene kardoskodó MPP-nek, és utóbbiaknak a pártépítés érdekében lesz annyi józan eszük, hogy az általuk erre alkalmasnak vélt személyt jelöljék a negyedik befutó helyre.

Az erdélyi összefogás az uralkodó beszédtéma, és nekem nem volt sem akaratom, sem erőm ellentmondani, hogy a látszat csal, a hírek értelmezése egyoldalú, mert otthon bizony tovább folyik a Tőkés László és a Markó Béla szintje „alatti” — senkit meg ne sértsek, nem az alárendeltségi viszonyra gondolok — berzenkedés, a régi vélt és valós sérelmek felhánytorgatása, amiből viszont vala annyi, hogy ennek a tizedrésze is sok lett volna. Ehhez hadd fűzzem hozzá, hogy magam is jelen voltam például azon a szatmárnémeti „eseményen”, amikor Tőkés László püspököt szégyenletes módon eltávolították az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségéből, és a belső tiltakozás jeléül néhányan át is vonultunk a Láncos Templomba, amelynek óriási hajójába legalább másfél ezer ember, Tőkés László hívei zsúfolódtak össze.

Mégis, ha a Romániában élő magyar nemzetrész érdekei úgy kívánják, akkor az egykori apró vagy darabosabb sérelmeken felülemelkedve bizonyos alapvetően fontos kérdésekben, amilyen az európai parlamenti képviselet, vállat vállhoz vetve kell kiállni.

Természetesen, tudom, hogy az Erdéllyel kapcsolatos magyarországi hangulatváltásban mennyire meghatározó szerepe van az országvezetés politikai-erkölcsi és gazdasági csődjének, az ottani, sajnos, egyre elhatalmasodó apátiának és kiábrándultságnak. Ha már otthon nincs, akkor szükség van a remény szigetének határon kívüli megépítésére, amely — amint mi, itt élők, tudjuk és tapasztaljuk — nagyon mocsaras és ingoványos. Mert nézzünk csak szét magunk körül, mennyien hányják a politikai cigánykereket a nagy szavak körútján, felrónak, megrónak, kirónak, nyilatkoznak, ígérgetnek, egymás istápolása helyett egymásnak vermet ásnak, s majd ha maguk is beleesnek (elpuskázzák az EP-választásokat), máris tudják, kinek a kerítésén dobják át a döglött macskát.

Sylvester Lajos, Háromszék

admin
 

>