Tanmese, avagy példázat az egységről

Egy verekedés nem feltétlenül akkor ér véget, amikor valamelyik fél elterül, hanem akkor, amikor az egyik önmagát győzi le:nem üt vissza! Nem üt vissza, mégpedig a békesség kedvéért. Legyőzi az indulatait és hagyja érvényesülni az értelmét. Nem üt vissza, mert észreveszi, hogy egy olyan veszedelem közeledik, amely mindkettőjüket fenyegeti. Például egy feléjük rohanó éhes oroszlán képében. Nilvánvaló, hogy egyenként felfalja őket a fenevad, de ha összefognak, életben maradhatnak.

Gyerekkori emlékem egy pergamenkönyvjelző mottója: „Aki önmagának ellenáll, nagyobb hős, mint volt hajdan Hannibál!” Ez a könyvjelző akár útjelző is lehetne az egész életre. Mostanában, általános fogyatkozásaink idején, van amiből „bőven sok” árad reánk:mindenfelől szónoklatok és filippikák harsannak: egység, egység, egység! Egység a helyhatósági, a parlamenti és európarlamenti választásokon! Egység! De milyen egység?!

Tekintve, hogy gyarló ember vagyok magam is: olyan egység, amilyen számomra megfelel és megítélésem szerint nemzeti közösségemnek, az országnak, Európának, az emberiségnek…stb. megfelel. És bevallom töredelmesen, olyan egység, amely megfelel annak a csoportnak, pártnak, „szekértábornak” is ahova húz a szívem… És akkor előáll az egyik bajvívó, lovagias gesztussal feljánlja, hogy leteszi a fegyverét, sőt, levonul a harc mezejéről, ha így megvalósítható a mindnyájunk által óhajtott egység. Mert számára az mindennél fontosabb: győzelménél, érdekeinél, személyes presztízsénél.

Lefegyverző nagyvonaluság! Oda kell rá figyelni. Erre a másik félnek is ki kell lépnie sáncai mögül és a barikádok fölött kezetnyújtva, összefogva elindulhatnak a közös cél felé. Nem szemlesütve, nem régi haragok emlékével, hanem a magasba tekintve, a két zászlóra, a háromszínűre, meg az aranycsillagosra. Folytatva azt az utat, amelyen Szent István ezer évvel ezelőtt elindult velünk…, hogy megmaradjunk.

Kolozsvár, 2009. február 11.

Csép Sándor

admin
 

>