Kihívások és útvesztők

Mottó

“A polgároknak csak egy biztosítékuk van az önkény ellen: a nyilvánosság.”

Eötvös József

Új év, új kezdet, mondjuk.

Aztán kiderül, hogy minden megy tovább a maga útján, szinte változatlanul.

A decemberi RMDSZ Szövetségi Képviselők tanácskozásán Markó Béla vitairatban vont mérleget.

Az év utolsó Jelen-számában Lehoczky Attila – immár harmadszor – írt újságoldalt megtöltően az aradi magyarság általa vélt jövőjéről.

Január 10-én az RMDSZ-ben is szerteágazó pályát befutott Csutak István tollából olvashattunk egy eszmefuttatást, arról, hogy mer-e továbblépni az RMDSZ? Ennek kapcsán 15-én, a bukaresti Új Magyar Szó megbízott felelős szerkesztője, Salamon Márton László, majd a kolozsvári Szabadságban, 2223-án Czika Tihamér, RMDSZ-elnökségi tanácsos írt.

Január 16-án Markó Béla a budapesti Élet és Irodalomban tizenkét, kormányzással eltöltött év tanulságait vonta meg.

19-én Faragó Péter Arad megyei képviselő a Nyugati Jelennek értékelte a helyzetet.

„Nem a sajtón keresztül kell vitatkozni és üzengetni egymásnak, hanem az RMDSZ-en belül. A sajtópolémiák sehová sem vezetnek” – üzente Budapestről 23-án Markó Béla az éppen lemondását kérő Bihar megyei RMDSZ-elnöknek.

A tét az egyéni és romániai magyar nemzetközösségi jövőnk, milyen úton, és hogyan tovább?

Szinte mindenki szívesen hivatkozik a közösségre. Az értelmező kéziszótár szerint a közösség közös eszmék, célok által egyesített emberek csoportja. Ebben az értelemben mára már nem beszélhetünk romániai magyar közösségről. Az 1990-ben egymillió negyvenezer tulipánt lepecsételő romániai magyarok száma mostanra négyszáznegyvenezerre apadt, de volt már kétszázkilencvenezer is. Időközben azonban létrejött a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt, az Erdélyi Magyar Civil Szervezetek Szövetsége, és megannyi más kisebb-nagyobb közösséget szervező, alakító képződmény.

I. Politika és széthúzás

A politika sajátja a hatalomért való harc, és a sikere az általa biztosított uralkodás.

Az államnemzetként élő magyarságot a nagyhatalmak trianoni osztozkodása világpolitikai gúzsba kötötte. Középre került roncsország, és róla lekötve, a négy égtáj minden irányába máig ott dudorodnak vidékei. A legnagyobb, keleti résznek huszonkilenc évnyi regáti király alatti kisebbségi sors után negyvenkét év nemzeti, szocialista diktatúra adatott, annak minden rémével. A magyarság több ezer éves hitének, emberi tartásának, kilencszáz évnyi keresztény államisága során kialakult nemzeti öntudatának köszönhetően a mai Románia területén 1911-ben összeszámlált 1 662 000 magyar 70 év alatt, az elvándorlás és kényszerű élethelyzetek dacára sem apadt: 1930-ben 1 552 476, 1956-ban 1 558 600, 1966-ban 1 597 600, 1992 -ben 1 603 900. De a hatás nem maradt el: 2002 – 1 431 807.

A XX. század rohanó tempójú átalakulásai a közösségek felmorzsolását is előidézték. Egyre hajlamosabbak vagyunk magunkra zárt ajtók mögött élni, utazni, létezni. Azt mondjuk, hogy a társadalom atomizálódott. Mára, sajnos már a család is kezd eljelentéktelenedni. Kapcsolatok alakulnak, de kötelékek egyre ritkábban köttetnek. Lassan oda jutunk, hogy azt nézik ki, aki egészséges, házasságot köt, gyermeket nevel, és nem azt, aki szingliként vagy terméketlen egynemű párkapcsolatban létezik.

Ilyen térben leledzik a romániai magyar politikum, annak alakítóival együtt.

1989-90 fordulóján elszállt a ránk kényszerített börtönrács, egymásra találtunk, sorban állva, hetek alatt ötszázezren iratkoztunk az arctalan, de magyar RMDSZ-be. Megkezdődött az építkezés. Közösségszervező előképzettség, és politikacsinálási tapasztalatok nélküli magyarok sokasága szervezett gyűléseket vagy vett részt azokon, hozott létre vagy élesztett föl közművelődési intézményeket: színjátszó- és néptánccsoportokat, irodalmi köröket majd szakmai egyesületeket. És voltak, akik azokon egymással bizonyíttatták bizonyítványaikat.

Folyamatos átalakulásban volt a körülöttünk lévő világ, és mi magunk is.

Az RMDSZ testben és lélekben egyre csak erősödött, és egyszer csak megjelent az első repedés a kirobbanónak tűnő egészségen. Aradon volt, 1991 október 5-én, a Küldöttek Országos Tanácsán, a Minorita Kultúrházban, az éppen alakuló kormány árnyékában. Utána a romániai magyar politikai törésvonalak szaporodtak, a választási tulipánra nyomott pecsétek száma pedig apadt.

Van, aki turáni átoknak nevezi a történéseket, szerintem azonban az egyeztetésre képtelen vezetőről, és a sokarcú romániai magyarság megjelenítésére képtelen politikai szerkezetről van szó. Ez a szerkezet akkor sérült meg végzetesen, amikor a 2003. januárjában tartott Szatmárnémeti kongresszuson, az aradi küldöttek egyhangú támogatásával is, megvonták Tőkés László RMDSZ tiszteletbeli elnöki címét.

Az utóbbi hat évben az RMDSZ nem az integrálni kész és képes vezetőt kereste, hanem a kirekesztés eszközeit tökéletesítette. Kitalálták és kifinomították a demokratikusan történő leszavazás módszerét, az alárendelt szervezetek sorát, amelyek élén Bólogató Jánosok osztják az észt és a pénzt.

Nincs tehát turáni átok, hanem a hataloméhség, és annak nyomán a székvadászat rabságába került, tudatosan törtető „vezetők” öntudattalanul romboló galoppjának vagyunk tanúi. Ők azok, akik a mások munkája révén létrejövő rendezvények mindenikén megjelennek, és másnap ezért benne is vannak az újságokban.

Csak reménykedni lehet abban, hogy egyszer a józan ész is erőt vesz rajtuk, és odább állnak, vagy az egyéni érdekeik helyett a romániai magyar közérdeket fogják elsőrendűnek tartani, esetleg a vezetőválasztók lesznek annyira bölcsek, hogy nem törtető székvadászokat, hanem a hazai magyarság sorsát alakítani képes, és azt akaró elöljárókat választanak.

A Kihívások és útvesztők című írásomnak ez a része a Nyugati Jelen 2009. január 30-ai száma 3. oldalán is olvasható.

Nagy István Professzor írása.

admin
 

>