II. Oktatás és jövő

A magyar élettérben hosszú ideig vallás- és közoktatásügyi minisztérium koordinálta a jövőt megalapozó iskolákat, és támogatta, autonómiájukat tiszteletben tartva, a felekezeteket.

Hála vallásfelekezeteink elöljáróinak, és papjaik zömének, a romániai magyar hitélet épségben vészelte át a legpusztítóbb évtizedeket is.

Az 1947 után ránk tört kolhozszellem alapján kialakított tanmenetekből, a többnyire válogatott pártszolgák által kézivezérelt iskolákba járatott gyermekeink sok mindent tanulhattak, de magyarrá legfennebb családjukban válhattak. Ez a folyamat 1990 után szinte töretlenül folytatódott. Az éppen érvényben lévő oktatási törvény vonatkozó paragrafusaira a kidolgozásában részt vett, és azt meg is szavazó RMDSZ-es képviselők is azt mondták, hogy rosszabb, mint az 1990. előtti.

2009-ben vannak Romániában magyar tannyelven tanító iskolák. De közülük egyik sem magyar iskola, bár Markó Bélát olvasva akár ezt is hihetnénk.

Ezekben az iskolákban románból magyarosra fordított tankönyveket használnak.

Nem Románia, hanem a románok történelmét tanítják.

Az ország földrajzát románul tanítják, román településnevekkel. A Szlovákiában oly nagy vihart kavart magyar településnév-használat nálunk nem téma. Akkor sem, ha itt a vonatkozó tankönyvekben még sosem tették még csak zárójelbe se a falvak, városok, községek magyar neveit.

A használt tanszerek és segédanyagok magukon viselik a román nemzetépítést szolgáló jegyeket.

1990 után azt reméltük, hogy nőni fog a szüleik által magyar tannyelvű iskolákba íratott gyermekek száma. Ma már látjuk, hogy ez nem történt meg, és ennek oka nem csak a fogyatkozó gyermeklétszám. A szülő a szomszéd gyakorlatához igazodva, az élettapasztalata sugallta döntést hoz, nem törődve azzal, hogy a cseperedő gyermek lelki-szellemi fejlődése akkor a leghatékonyabb, ha ismereteit a családban használt anyanyelvén gazdagítja. Jó képességű magyar nyolcadikos mondta a napokban, hogy románul folytatja, mert akkor könnyebb lesz neki a munkavállalás. Tévút, de bevett gyakorlat.

Ha az 1960-as, hetvenes években a magyar szülők azt mondták gyermekeiknek, tanuljatok, hogy legyen valaki belőletek, akkor ma elmondhatjuk, hogy ebben a pénzhajhász, álliberális világban a tudásért, az ismeretekért hozott áldozat kiveszőben.

De a tudásért akkor kell megdolgozni, amikor arra a legfogékonyabb az ember fia!

Az a gyermek, akit otthon nem ültetnek le tanulni, akinek nem ellenőrzik feladatai elvégzését, aki nem tartozik felelősséggel szüleinek, nagyszüleinek és tanítóinak, tanárainak abból csak alig fizetett lapátnok-napszámos lehet. A jobban, vagy jól fizetett munkahelyek a képzetteknek, a munkaerőpiacon eladható tudással rendelkezőknek jut.

Eredmények csak felelősséggel hozott áldozatokkal, a szülők, az iskolák és a szakhatóságok közös erőfeszítéseivel születhetnek.

A népek, nemzetek egyre éleződő versenyében az lesz a nyerő, aki többet és jobban tud a másiknál, aki el tudja adni termékét a másiknak.

Az összmagyarság kilátásai szempontjából létfontosságú, hogy lesznek-e, és ha igen, akkor mikortól, magyar iskoláink, annál is inkább, mert mára már Magyarországon is nagyobb hangsúlyt fektetnek a digitális táblákra, mint az erős hovatartozás-tudat alakítását szolgálni tudó intézményépítésre.

Politikusok ott is azt terjesztik, hogy a modernnek mondott ketyerék, és a WC-illatosító többet jelent, mint a krétával táblára író pedagógus.

Ha nem hosszú távon gondolkodunk, és a minőség rovására engedünk a tömegnyomásnak, akkor vesztünk!

Egyelőre nincs Arad megyei stratégia, ezért taktika sem lehet. Mindent visz az ár.

Vevők leszünk vagy eladók? Vesztesek vagy nyertesek? Ez a kérdés. A válasz bennünk rejlik, és a végeredmény rajtunk múlik!

A Kihívások és útvesztők című írásomnak ez a része a Nyugati Jelen 2009. február 2-ai száma 3. oldalán is olvasható.

Nagy István Professzor

admin
 

>