Fagyos deák

A minap lovasszekeremmel baktattam a mocsolyai dombokon áttal Sámson felé. Olyan kutya hideg volt, hogy ha prüszkölő lovaimnak lett volna szarva…

A minap lovasszekeremmel baktattam a mocsolyai dombokon áttal Sámson felé. Olyan kutya hideg volt, hogy ha prüszkölő lovaimnak lett volna szarva, biztos lefagyott volna. Minden fa, bokor tele zúzmarával. Sőt még bajuszomon is lógott egy-egy jégcsap gallérom irányába. A kucsmámtól alig láttam előre, úgy a szemembe húztam. Aztán mégis észrevettem egy alakot előttem az egyik kanyar után. Gyorsan, fiatalosan haladt valamiféle ilyen újmódi hátizsákkal a hátán.

– Hé, te – mondtam a lovaknak s a gyalogos felé.

Megálltunk és akkor láttam, hogy egy fiatalemberrel állok szemben: egy hazafelé siető iskolással. Felült mellém a bakra. Bizony vacogott szegény. Ráadtam meleg bundámat, még a táskáját is betakarva, nehogy irkái, könyvei megfázzanak és az a sok tudomány, ami azokban van.

– Hát te honnan jössz, fiam? – kezdtem öreges kíváncsisággal kikérdezni a fiút.

– Hát, Sarmaságról, az iskolából.

– Csak így gyalog?

– Ököritóig vonattal. Onnan gyalog.

Ránéztem a fiúra: bizony az ő bajuszkája is fehéredett a hidegtől.

– No lám, hát nincs olyan hogyishívják, iskolabusz, ami elvigyen az iskolába. Úgy tudom, régen volt. Nemde?

– Hát csak ígérték. Az elején nem járt, mert piros száma volt, most azt mondják, nincs hozzá sofőr.

– Híjj a kutyafáját, de rossz üzlet. De csak tán nem vagy egyedüli deák, aki odajár iskolába?

– Nem, nem. Vagyunk többen innen Sámsonból, Mocsolyáról, Lompértról.

– Híjj a kutyafáját – ismételtem rosszallásomat és bizony kiköptem egyet az út menti sóderre.

Hogy a kánya vinné el ezt a sok igazgatót! Hát mire vannak, ha már ennyit sem tudnak megszervezni?

Aztán mérgemben a lovak közé csaptam, hogy hadd röpítsem haza minél előbb ezt a megfagyott vacogó deákot.

(Pali bácsi)

arkad.ro