Interjú Tőkés László református püspökkel

Lesajnált népi keresztyénségünk többletet jelent Európában – vallja Tőkés László püspök, aki szerint a kommunista ideológiai ateizmus és a nyugat-európai szekuláris vallástalanság együtt hat, egymást erősíti. A független európai parlamenti képviselő fő céljának Erdély európai megjelenítését tartja.

– „Európai ingázó lettem” – mondta egy korábbi nyilatkozatában. Mivel tölti idejét a több órás utazások alatt?
Nagyon szeretek utazni, mert olyankor viszonylag zavartalanul elmélyülhetek és szerteágazó programjaim sűrűjéből vagy egy autó magányába vagy a repülőgép olvasóasztalához kerülök, ahol minden esetben a következő feladatokra, programokra készülök. Így aztán nem üresen repül el az utazási idő, hanem a földrajzi utazással párhuzamosan egy szellemi, illetve időutazást végzek, aminek nincs határa.

– Brüsszelben mennyire tűnik kicsinek, távolinak és jelentéktelennek az erdélyi magyarság helyzete?
Éppenséggel fordított a helyzet. Nem Radnóti Miklós hazáról szóló versének (A költő Nem tudhatom… című versére utal a válasz – megj.: F.T.) repülője magasából nézem az eltörpülő Erdélyt, hanem ahogy legutóbb is mondtam egy előadásom alkalmával, mindig azoknak az embereknek a tekintetével találkozom a távolból, akiket képviselek és ott is Erdély viszi a prímet. Lényegében a szülőhazám ad létjogosultságot a mandátumomnak, képviselőségemnek.

– Az egyetemügytől a csángókérdésig, a kisebbségi nyelvhasználattól az autonómiáig több olyan meghatározó témát felvetett már az európai parlamentben, amelyekben a rendszerváltás óta nem történt kézzelfogható előrelépés.
Az Európai Szabad Szövetség nagytudású elnökasszonya Nelly Maes fogalmazta meg a legtalálóbban, hogy ha egy európai parlamenti képviselő mindenese akar lenni az ottani munkának, elvesződik a szerteágazó témák sűrűjében, s miközben mindent akar, semmire sem jut. Tehát szinte kötelező minden képviselő számára, hogy kiválassza a számára fontos munkaterületeket, témákat és azokban kell teljesítményre törekednie.
Mikor kijöttem az első néhány plenáris ülésről és kóválygott a fejem a szavazások és témakörök bőségétől, világosan megfogalmazódott bennem, hogy ki kell választanom azokat a fontos ügyeket, amelyek sem nem haladják meg az emberi befogadó- és teljesítőképességemet, sem nem redukálják le a munkámat túlságosan. Ilyenkormán tájékozódtam négy, k betűvel kezdődő fontos ügyben, mint a keresztyénség, a kommunista múlt, a kisebbségi kérdés és a kultúrális ügyek. Utóbb a frakcióválasztás nyomán még két fontos téma ugrott be: a környezetvédelem, ami jól összehangolódik a keresztyén tájékozódásommal, másfelől pedig a vidékfejlesztés, regionalizmus, agrárium kérdése. Mivel a romániai választások megkésve történtek, alig maradtak olyan, számunkra kedvező bizottsági helyek, amelyek megfelelnek az erdélyi viszonyoknak, másfelől a mi érdeklődési körünknek.
Olyan munkát szeretnék végezni a felvázolt területeken, hogy ha netalán tovább folytatnám az európai parlamenti képviselőséget, akkor legyen mit folytatnom, vagy ha más lép a nyomomba, akkor számára is legyenek folytatható ügyek.
Be kell vallanom, hogy ebben a népes európai parlamentben az embernek a része porszemnyi: 800 képviselő között egyperces hozzászólási lehetőségekkel. Egy ilyen kiterjedt közösség porszemnyi tagjaként nagyon nehéz a tematikánkat egyáltalán megszólaltani. Ki kell harcolnia egy európai parlamenti képviselőnek a helyét, érvényesítenie kell az elképzeléseit, a politikai akaratát és lehetőségeit. Ehhez mindenképpen hosszabb időre lenne szükség, mint amit ez a másfél esztendős csonka időszak biztosít. Olyan témaköröknek vagyok a gazdája, amelyek háttérbe szorulnak az európai parlamentben. Európában a keresztyénségről és a kommunizmusról beszélni egyet jelent az árral szemben való úszással, ezért rendhagyó figyelem irányul mind az idevágó megnyilatkozásaimra, mind ezekre a témakörökre.

– Református lelkészként és püspökként milyennek látja a mai – sok esetben csupán idézőjelbe tett – keresztyén Európát?
Eszembe jutnak a kommunista idők, mikor áhitozva gondoltunk a nyugati szabad világra és szinte ünnepeltük azokat a keresztyén egyházi személyeket, akik meglátogattak bennünket, szoros szekuskísérettel a hátuk mögött. Eszembe jut, mennyire eszményítettük az amerikai lehetőségeket, és milyen sokat jelentett számunkra, hogy az Egyesült Államok elnöke baptista vagy pedig gyakorló keresztyén. Milyen nagy tekintélye volt előttünk a hollandiai, a németországi vagy a svájci református egyháznak, és hogy felnéztünk a Reformátusok Világszövetségére… És akkor az ember kimegy oda és egyre jobban megerősödik benne, és bennem is annak a tudata, hogy nem úgy állunk a keresztyénséggel, mint a gazdasági importtal. A keresztyénséget nekünk kell „exportálnunk” Európába. Ha van, ami többletet jelenthet a részünkről Európában, akkor az éppen a mi lesajnált népi keresztyénségünk. Mondom ezt az individualisztikus keresztyén irányzatok elvakult hívei felé is. Igen, büszkéknek kell lennünk arra, ami egyedül itt maradt fenn, Nyugat-Európához viszonyítva. Hitünk hagyományaira, frissességére, igeközpontúságára és gyakorlatára. Éppen ezért az első pillanattól fogva azt tűztem ki célul, hogy beindítok egy Keresztyén Európát! elnevezésű programot, melynek körvonalai most alakulnak. De pusztán az a körülmény, hogy az ember a felszólalásai során idéz egy bibliai igét, vagy azt a keresztyén szellemiséget képviseli, amely létünk velejárója, már ez újdonságot jelent az Európai Parlamentben.
Egy szekuláris Európába érkeztem, ahol nagyon zavarba esik egyik vagy másik képviselő, ha megkérdezzük tőle, hogy milyen felekezethez tartozik, melyik templomba jár, hogy netalán konfirmált-e és ismeri-e a püspökét. Ha összehasonlítjuk a kommunista ideológiai ateizmust és a nyugat-európai szekuláris vallástalanságot, nehéz lenne eldönteni melyik a rosszabb, de sajnos együtt hatnak. Egy csehországi vagy egy magyarországi szocialista képviselő adott esetben éppen olyan vallástalan, mint a nyugat-európai jóléti társadalomból érkező képviselők. Egymást erősítik a keleti és a nyugati típusú vallástalanság. Olyan európai belmisszióra lenne szükség, amely meghaladja nemcsak az én, hanem az egész képviselőtestület valamennyi keresztyén beállítottságú képviselőjének az erejét.

– Akik ismerik, tudják hogy magasra teszi úgy önmaga, mint munkatársai számára a mércét. Saját tevékenységét mérlegelve, milyennek látja az eddigi, bő féléves brüsszeli képviselői munkáját?
Egy magamfajta kezdő számára a képviselőség eltanulása is hosszú időt vesz igénybe. Ezzel szemben, tekintettel a csonka ciklusom rövid voltára, felfokozott tenniakarással és a helyzetünkből fakadó magasszintű szolgálati követelménnyel mentem Brüsszelbe. Ha azt nézem, hogy csupán egy féléve vagyok ott, akkor azt mondhatom, hogy megtettem mindent, amit megtehettem. Viszont, ha a szűkre szabott időhöz és lehetőségekhez képest kívánok komoly teljesítményt nyújtani, akkor csakis a szent elégedetlenség beszélhet belőlem. Mit meg nem kellene és lehetne tenni, már csak azért is, hogy Erdély megjelenüljön európai szinten, mert valahogy mi a periférikus országok között is a periférikus régió kategóriájába tartozunk. Jóformán nem tudnak rólunk, valahogy úgy tekintenek ránk, mint a vallástalan ember a misére és az istentiszteletre, nem tud különbséget tenni közöttük. Kis túlzással azt mondám, hogy Transznisztria és Transzilvánia neve összemosódik némely képviselőnek a tudatában. Ráadásul, ha még a trianoni traumát és a magyar történelmi veszteségtudatot is a hátunkon cipeljük, akkor végképp egy szent elégedetlenségnek kell hajtania bennünket – gondolok itt a többi képviselőtársamra is, – hogy megmutassuk magunkat és Erdélyt.

– Nem egy ellentmondással, vagy akár abszurdítással is találkozhatott az Európai Unióban.
A legsokkolóbb a keresztyénség Európa-idegensége. Ott értettem meg igazából, hogy miért volt szükség éveken át arról vitatkozni, hogy kerüljön-e be a keresztyén örökség az európai alkotmányba. Kis túlzással élve, némelykor egy muzulmán kontinensen érzem magam az európai parlament padsoraiban ülve, ugyanis a másság és ezen belül a muzulmán hit nagyobb figyelemnek örvend, mint a mi keresztyén kultúránk. Természetesen itt nem a muzulmánok ellen beszélek, hanem összehasonlításként beszélek róluk. Fél év alatt már négy markáns muzulmán egyházi és politikai vezető tartott beszédet az európai parlament plénumán, ugyanakkor nyílt titok, hogy azért is körülményes XVI. Benedek pápát vendégül látni az európai parlamentben, mert egyes erőszakos és liberális beállítottságú csoportok tüntetéssel fogadnának egy pápalátogatást. Európaiként kétszeresen is magyarnak érzem magam, mert a magyarok szokták szégyelni a magyarságukat, letagadni vagy megaláztatást szenvedni érte. Európaiként pedig ugyanez az érzés tölt el, amikor keresztyén gyökereink ennyire háttérbe szorulnak. Mindenféle másság fontosabbá válik ebben az ultrademokratikus Európában, mint a saját identitásunk, saját gyökereink.

– Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodva, milyennek ítéli a magyarság jelenlegi helyzetét, jövőjét?
1989-90-et tartom a viszonyítási pontnak, ennek a kérdésnek a vonatkozásában. Azt hittük 19 évvel ezelőtt, hogy elég, ha megszabadulunk a kommunizmustól és a diktatúra kényszerétől. Úgy gondoltuk, hogy a magyarságot is a trianoni nacionalizmusokkal ötvöződött kommunizmus tartja fogva. S erre láss csodát: 89 után nem is olyan sokkal tovább él a kommunizmus, meghökkentő, újult erővel támad fel a nacionalizmus, és együtt haladnak tovább. Alapvetően ez a nagy ellentmondás határozza meg magyarságunk mostani helyzetét. Most már nem foghatjuk a bajainkat a kommunista diktatúrára, nem háríthatjuk át a felelősséget egyoldalúan a nagyhatalmakra és az idegenekre, vagy akár 45-ig visszamenve nem mondhatjuk azt, hogy fejünk felett gyülekeznek a bolsevizmus fellegei és semmi remény nincs a magyarság számára. 89 után kinyílt a világ, és ennek ellenére ott vergődünk, ahonnan elindultunk.
Egyre inkább a második rendszerváltozás szükségessége tudatosul bennem. Úgy gondolom, hogy a kommunista rendszerváltozás első, formai fejezete lezárult: visszafordíthatatlanok a folyamatok; nem tér vissza többet a kommunizmus, viszont annál nagyobb a felelősségünk és annál nehezebb a mi munkánk, mert ezt a „második félidőt” is le kell játszanunk, és bizony a mérkőzés a legtöbb esetben ekkor dől el.

– Az egyre inkább ránktelepedő a globalizációval szemben nem tudunk megfelelően védekezni. A többségi beolvasztás és a gazdasági egyenkultúra bedaráló, erodáló hatása közé került magyarság egyre kevésbé képes önazonosságából, gyökereiből meríteni az megtartó erőt.
Úgy állunk ezzel, mint annak a betegnek az esetével, aki már évtizedek óta szenved, mondjuk valamilyen aszmatikus kórban, s a végén egy másfajta betegség viszi el. Mi a kommunizmusból vagyunk kigyógyulóban, erre ránkköszönt a globalizmus és cseberből vederbe esünk. Egy legyengült szervezetet talál az újabb betegség és könnyűszerrel elbánik velünk. Ijesztő, hogy a kommunizmus által meggyengült magyarságot mennyire telibetalálta a globalizmus. Itt nem integráció folyik tulajdonképpen, hanem globalizáció. A kettő rendkívül hasonlít egymáshoz, valami olyasmi, mint a szabadság és a szabadosság közötti látszólag csekély különbség, de valójában óriási különbséget jelent. Fájdalommal látjuk, hogy népünk, amely a legsötétebb diktatúrában is képes volt megőrizni például a keresztyén hitét, magyar református önazonosságát, most teljesen ki van szolgáltatva, a nem egyszer keresztyén köntösben jelentkező nyugati eszmei áramlatoknak. Ez a külsőképpen tételeződő veszély: a globalizmus, az amerikanizmus, és minden ami ezzel jár, alattomosan és kecsegtető formában jelentkezik, éppen ezért nem tudunk védekezni ellene, mert eleve leszereli a veszélyérzetünket. Annál inkább szükség van a prófétákra és a kiáltó szóra a pusztában, mint ahogy Izráel népének a politeizmus kavargó, sokszínű, keleti világában nagyon nehéz volt megmaradni az egy, igaz Isten hitén.

– Melyek jelenleg az egyházkerület priorításai, kulcsfontosságú kérdései, melyek haladéktalan megoldást kívánnak, illetve milyen helyzetben van az anyaszentegyház?
Előbb az általános egyházi helyzetről szólnék. Véleményem szerint nem ment végbe az egyházban a rendszerváltozás. Nagyon sokan azt hitték, hogy amit régen az elnyomatás alatt végeztek, ahhoz képest most arról van szó, hogy a szabadság viszonyai alatt kell ugyanazt folytatniuk. Számomra is a rendszerváltozás után jó idővel tudatosodó felismerés ez, hogy nem elég jobban és szabadon csinálni, azt amit régen a lehetőségek szűk korlátai között végeztünk, hanem gyökeresen újítanunk, változtatnunk kell az addigi egyházi szolgálaton. Teljes megújulásra, átalakulásra van szükség az egyházi mentalitásban. Erre jó esélyt kínál a fiatal lelkészek nemzedéke. Habár ott a baj az, hogy ők bekerültek az idősebb nemzedékek folytonosságába és adott esetben nem az újdonságot hozták magukkal, hanem a régihez alkalmazkodtak, vagy pedig teljesen elrugaszkodtak a hagyományok világától. Egyszóval szervezeti, lelki rendszerváltozásra van szükség az anyaszentegyházban.
Ami pedig a mi egyházkerületünket illeti, hadd válaszoljak e vonatkozásban egy napi időszerűség jegyében. 18 évvel a diktatúra bukása után megvilágosodásszerűen rádöbbentem arra, hogy egyházkerületünk – de lehet más egyházak is így vannak vele, – teljesen alá van aknázva a múlt rendszer által. Ezen taposóaknák között lépkedünk már 18 esztendeje. Néhány kiugró esetből, valamint deduktív módon az egyházi élet bizonyos fajta lefojtottságából és abnormális megnyilatkozásaiból következtetni lehet arra, hogy még mindig jelen van a kommunista múlt, a titkosszolgálat, nemcsak a mentalitás, a rossz reflexek, a belénkidegződött félelmek és gátlások szintjén, hanem a régi rendszer örökségének hátramaradt hordozói, például a besúgók szintjén. Jónéhány olyan egyházi vezető ember működött vagy működik, – a többségük már nyugdíba ment, vagy az előtt áll – akik a posztkommunizmus viszonyai között továbbra is zsarolhatók és kénytelen kiszolgálni egykori gazdáikat. Most már késő bánat, sajnos az elmúlt közel 20 év sok vergődésének és úttévesztésének egyik legfőbb oka éppen ez volt: a román nacionalizmus, kommunizmus és titkosszolgálati beágyazottsága az egyházunkba. Nehéz volt ez túlvészelni, még mindig szembetaláljuk magunkat ezzel a helyzettel, ezért jelen pillanatban az egyik legfontosabb dolognak tartom az előbb emlegetett egyházi rendszerváltozás összefüggésében a kommunista múlttal való szembenézést, tudományos igényű feldolgozását és a titkosszolgálati átvilágítást. Ha erre sor kerülhetett volna 90-ben, akkor ma máshol volnánk és másképp beszélnénk.

– Sok támadás érte önt az átvilágítás kapcsán. Nem könnyű leszámolni a múlt árnyaival. Milyen tanulságokat vont le ezekből a támadásokból?
Még a titkosszolgálati ügyeken is túlmutató jelenséggel van dolgunk. Gondoljunk itt a nagyváradi Lorántffy Gimnázium sportpályájának az ügyére, vagy a folyamatban lévő gencsi ügyre. Egyfelől ott húzódnak a háttérben a kommunista rendszer örökösei, volt kiszolgálói, ágensei, másfelől, akik a háttérben működnek. Nem véletlen, hogy Constantinescu elnök mandátuma végéhez közeledve azt mondta, hogy elnöksége kudarccal végződött, mert legyőzte a Szekuritáté. De még fájdalmasabb, hogy mi magunk, akik áldozatai vagyunk a tartótisztjeinknek, a Szekuritáténak és a kommunista rendszerünknek, mi is hozzájuk idomultunk és valahogy úgy viszonyulunk hozzájuk, mint egykor a jobbágy a hűbérurához; még halála után is ugyanazok a magatartásformák és reflexek élnek a jobbágyivadékokban. Szinte cinkosságot vállalunk egykori elnyomóinkkal, életünk megnyomorítóival. Ennek tulajdonítható, hogy ahelyett, hogy kiállnának a magyarok vagy a reformátusok a gencsi ügyben, a Lorántffy Gimnázium ügyében, vagy örvendenének annak, hogy a Szekuritáté besúgóit leleplezzük, ehelyett egy felemás, zavaros fogadtatásban részesülnek ezek az ügyek. Két csoportot kell megkülönböztetnünk e tekintetben. Egyfelől ott vannak a valódi cinkosok és a régi rendszer kiszolgálói, akik megbízatást kapnak arra, hogy összezavarják a képet, és mint egy névtelen véleményformáló csoport megmérgezzék az egyik internetes honlap olvasóinak a tudatát, és másfelől különbséget kell tennünk a jobbágy mentalitású emberek között, akik még mindig nem tudták kinőni a kommunizmust. Ezekre épít a posztkommunista politikai osztály, ezeken alapul az Iliescu, Nastase, Markó-féle politikai vezetőknek a sikere és a hatalma.

Fábián Tibor, Harangszó  hat, egymást erősíti. A független európai parlamenti képviselő fő céljának Erdély európai megjelenítését tartja.

– „Európai ingázó lettem” – mondta egy korábbi nyilatkozatában. Mivel tölti idejét a több órás utazások alatt?
Nagyon szeretek utazni, mert olyankor viszonylag zavartalanul elmélyülhetek és szerteágazó programjaim sűrűjéből vagy egy autó magányába vagy a repülőgép olvasóasztalához kerülök, ahol minden esetben a következő feladatokra, programokra készülök. Így aztán nem üresen repül el az utazási idő, hanem a földrajzi utazással párhuzamosan egy szellemi, illetve időutazást végzek, aminek nincs határa.

– Brüsszelben mennyire tűnik kicsinek, távolinak és jelentéktelennek az erdélyi magyarság helyzete?
Éppenséggel fordított a helyzet. Nem Radnóti Miklós hazáról szóló versének (A költő Nem tudhatom… című versére utal a válasz – megj.: F.T.) repülője magasából nézem az eltörpülő Erdélyt, hanem ahogy legutóbb is mondtam egy előadásom alkalmával, mindig azoknak az embereknek a tekintetével találkozom a távolból, akiket képviselek és ott is Erdély viszi a prímet. Lényegében a szülőhazám ad létjogosultságot a mandátumomnak, képviselőségemnek.

– Az egyetemügytől a csángókérdésig, a kisebbségi nyelvhasználattól az autonómiáig több olyan meghatározó témát felvetett már az európai parlamentben, amelyekben a rendszerváltás óta nem történt kézzelfogható előrelépés.
Az Európai Szabad Szövetség nagytudású elnökasszonya Nelly Maes fogalmazta meg a legtalálóbban, hogy ha egy európai parlamenti képviselő mindenese akar lenni az ottani munkának, elvesződik a szerteágazó témák sűrűjében, s miközben mindent akar, semmire sem jut. Tehát szinte kötelező minden képviselő számára, hogy kiválassza a számára fontos munkaterületeket, témákat és azokban kell teljesítményre törekednie.
Mikor kijöttem az első néhány plenáris ülésről és kóválygott a fejem a szavazások és témakörök bőségétől, világosan megfogalmazódott bennem, hogy ki kell választanom azokat a fontos ügyeket, amelyek sem nem haladják meg az emberi befogadó- és teljesítőképességemet, sem nem redukálják le a munkámat túlságosan. Ilyenkormán tájékozódtam négy, k betűvel kezdődő fontos ügyben, mint a keresztyénség, a kommunista múlt, a kisebbségi kérdés és a kultúrális ügyek. Utóbb a frakcióválasztás nyomán még két fontos téma ugrott be: a környezetvédelem, ami jól összehangolódik a keresztyén tájékozódásommal, másfelől pedig a vidékfejlesztés, regionalizmus, agrárium kérdése. Mivel a romániai választások megkésve történtek, alig maradtak olyan, számunkra kedvező bizottsági helyek, amelyek megfelelnek az erdélyi viszonyoknak, másfelől a mi érdeklődési körünknek.
Olyan munkát szeretnék végezni a felvázolt területeken, hogy ha netalán tovább folytatnám az európai parlamenti képviselőséget, akkor legyen mit folytatnom, vagy ha más lép a nyomomba, akkor számára is legyenek folytatható ügyek.
Be kell vallanom, hogy ebben a népes európai parlamentben az embernek a része porszemnyi: 800 képviselő között egyperces hozzászólási lehetőségekkel. Egy ilyen kiterjedt közösség porszemnyi tagjaként nagyon nehéz a tematikánkat egyáltalán megszólaltani. Ki kell harcolnia egy európai parlamenti képviselőnek a helyét, érvényesítenie kell az elképzeléseit, a politikai akaratát és lehetőségeit. Ehhez mindenképpen hosszabb időre lenne szükség, mint amit ez a másfél esztendős csonka időszak biztosít. Olyan témaköröknek vagyok a gazdája, amelyek háttérbe szorulnak az európai parlamentben. Európában a keresztyénségről és a kommunizmusról beszélni egyet jelent az árral szemben való úszással, ezért rendhagyó figyelem irányul mind az idevágó megnyilatkozásaimra, mind ezekre a témakörökre.

– Református lelkészként és püspökként milyennek látja a mai – sok esetben csupán idézőjelbe tett – keresztyén Európát?
Eszembe jutnak a kommunista idők, mikor áhitozva gondoltunk a nyugati szabad világra és szinte ünnepeltük azokat a keresztyén egyházi személyeket, akik meglátogattak bennünket, szoros szekuskísérettel a hátuk mögött. Eszembe jut, mennyire eszményítettük az amerikai lehetőségeket, és milyen sokat jelentett számunkra, hogy az Egyesült Államok elnöke baptista vagy pedig gyakorló keresztyén. Milyen nagy tekintélye volt előttünk a hollandiai, a németországi vagy a svájci református egyháznak, és hogy felnéztünk a Reformátusok Világszövetségére… És akkor az ember kimegy oda és egyre jobban megerősödik benne, és bennem is annak a tudata, hogy nem úgy állunk a keresztyénséggel, mint a gazdasági importtal. A keresztyénséget nekünk kell „exportálnunk” Európába. Ha van, ami többletet jelenthet a részünkről Európában, akkor az éppen a mi lesajnált népi keresztyénségünk. Mondom ezt az individualisztikus keresztyén irányzatok elvakult hívei felé is. Igen, büszkéknek kell lennünk arra, ami egyedül itt maradt fenn, Nyugat-Európához viszonyítva. Hitünk hagyományaira, frissességére, igeközpontúságára és gyakorlatára. Éppen ezért az első pillanattól fogva azt tűztem ki célul, hogy beindítok egy Keresztyén Európát! elnevezésű programot, melynek körvonalai most alakulnak. De pusztán az a körülmény, hogy az ember a felszólalásai során idéz egy bibliai igét, vagy azt a keresztyén szellemiséget képviseli, amely létünk velejárója, már ez újdonságot jelent az Európai Parlamentben.
Egy szekuláris Európába érkeztem, ahol nagyon zavarba esik egyik vagy másik képviselő, ha megkérdezzük tőle, hogy milyen felekezethez tartozik, melyik templomba jár, hogy netalán konfirmált-e és ismeri-e a püspökét. Ha összehasonlítjuk a kommunista ideológiai ateizmust és a nyugat-európai szekuláris vallástalanságot, nehéz lenne eldönteni melyik a rosszabb, de sajnos együtt hatnak. Egy csehországi vagy egy magyarországi szocialista képviselő adott esetben éppen olyan vallástalan, mint a nyugat-európai jóléti társadalomból érkező képviselők. Egymást erősítik a keleti és a nyugati típusú vallástalanság. Olyan európai belmisszióra lenne szükség, amely meghaladja nemcsak az én, hanem az egész képviselőtestület valamennyi keresztyén beállítottságú képviselőjének az erejét.

– Akik ismerik, tudják hogy magasra teszi úgy önmaga, mint munkatársai számára a mércét. Saját tevékenységét mérlegelve, milyennek látja az eddigi, bő féléves brüsszeli képviselői munkáját?
Egy magamfajta kezdő számára a képviselőség eltanulása is hosszú időt vesz igénybe. Ezzel szemben, tekintettel a csonka ciklusom rövid voltára, felfokozott tenniakarással és a helyzetünkből fakadó magasszintű szolgálati követelménnyel mentem Brüsszelbe. Ha azt nézem, hogy csupán egy féléve vagyok ott, akkor azt mondhatom, hogy megtettem mindent, amit megtehettem. Viszont, ha a szűkre szabott időhöz és lehetőségekhez képest kívánok komoly teljesítményt nyújtani, akkor csakis a szent elégedetlenség beszélhet belőlem. Mit meg nem kellene és lehetne tenni, már csak azért is, hogy Erdély megjelenüljön európai szinten, mert valahogy mi a periférikus országok között is a periférikus régió kategóriájába tartozunk. Jóformán nem tudnak rólunk, valahogy úgy tekintenek ránk, mint a vallástalan ember a misére és az istentiszteletre, nem tud különbséget tenni közöttük. Kis túlzással azt mondám, hogy Transznisztria és Transzilvánia neve összemosódik némely képviselőnek a tudatában. Ráadásul, ha még a trianoni traumát és a magyar történelmi veszteségtudatot is a hátunkon cipeljük, akkor végképp egy szent elégedetlenségnek kell hajtania bennünket – gondolok itt a többi képviselőtársamra is, – hogy megmutassuk magunkat és Erdélyt.

– Nem egy ellentmondással, vagy akár abszurdítással is találkozhatott az Európai Unióban.
A legsokkolóbb a keresztyénség Európa-idegensége. Ott értettem meg igazából, hogy miért volt szükség éveken át arról vitatkozni, hogy kerüljön-e be a keresztyén örökség az európai alkotmányba. Kis túlzással élve, némelykor egy muzulmán kontinensen érzem magam az európai parlament padsoraiban ülve, ugyanis a másság és ezen belül a muzulmán hit nagyobb figyelemnek örvend, mint a mi keresztyén kultúránk. Természetesen itt nem a muzulmánok ellen beszélek, hanem összehasonlításként beszélek róluk. Fél év alatt már négy markáns muzulmán egyházi és politikai vezető tartott beszédet az európai parlament plénumán, ugyanakkor nyílt titok, hogy azért is körülményes XVI. Benedek pápát vendégül látni az európai parlamentben, mert egyes erőszakos és liberális beállítottságú csoportok tüntetéssel fogadnának egy pápalátogatást. Európaiként kétszeresen is magyarnak érzem magam, mert a magyarok szokták szégyelni a magyarságukat, letagadni vagy megaláztatást szenvedni érte. Európaiként pedig ugyanez az érzés tölt el, amikor keresztyén gyökereink ennyire háttérbe szorulnak. Mindenféle másság fontosabbá válik ebben az ultrademokratikus Európában, mint a saját identitásunk, saját gyökereink.

– Kárpát-medencei dimenzióban gondolkodva, milyennek ítéli a magyarság jelenlegi helyzetét, jövőjét?
1989-90-et tartom a viszonyítási pontnak, ennek a kérdésnek a vonatkozásában. Azt hittük 19 évvel ezelőtt, hogy elég, ha megszabadulunk a kommunizmustól és a diktatúra kényszerétől. Úgy gondoltuk, hogy a magyarságot is a trianoni nacionalizmusokkal ötvöződött kommunizmus tartja fogva. S erre láss csodát: 89 után nem is olyan sokkal tovább él a kommunizmus, meghökkentő, újult erővel támad fel a nacionalizmus, és együtt haladnak tovább. Alapvetően ez a nagy ellentmondás határozza meg magyarságunk mostani helyzetét. Most már nem foghatjuk a bajainkat a kommunista diktatúrára, nem háríthatjuk át a felelősséget egyoldalúan a nagyhatalmakra és az idegenekre, vagy akár 45-ig visszamenve nem mondhatjuk azt, hogy fejünk felett gyülekeznek a bolsevizmus fellegei és semmi remény nincs a magyarság számára. 89 után kinyílt a világ, és ennek ellenére ott vergődünk, ahonnan elindultunk.
Egyre inkább a második rendszerváltozás szükségessége tudatosul bennem. Úgy gondolom, hogy a kommunista rendszerváltozás első, formai fejezete lezárult: visszafordíthatatlanok a folyamatok; nem tér vissza többet a kommunizmus, viszont annál nagyobb a felelősségünk és annál nehezebb a mi munkánk, mert ezt a „második félidőt” is le kell játszanunk, és bizony a mérkőzés a legtöbb esetben ekkor dől el.

– Az egyre inkább ránktelepedő a globalizációval szemben nem tudunk megfelelően védekezni. A többségi beolvasztás és a gazdasági egyenkultúra bedaráló, erodáló hatása közé került magyarság egyre kevésbé képes önazonosságából, gyökereiből meríteni az megtartó erőt.
Úgy állunk ezzel, mint annak a betegnek az esetével, aki már évtizedek óta szenved, mondjuk valamilyen aszmatikus kórban, s a végén egy másfajta betegség viszi el. Mi a kommunizmusból vagyunk kigyógyulóban, erre ránkköszönt a globalizmus és cseberből vederbe esünk. Egy legyengült szervezetet talál az újabb betegség és könnyűszerrel elbánik velünk. Ijesztő, hogy a kommunizmus által meggyengült magyarságot mennyire telibetalálta a globalizmus. Itt nem integráció folyik tulajdonképpen, hanem globalizáció. A kettő rendkívül hasonlít egymáshoz, valami olyasmi, mint a szabadság és a szabadosság közötti látszólag csekély különbség, de valójában óriási különbséget jelent. Fájdalommal látjuk, hogy népünk, amely a legsötétebb diktatúrában is képes volt megőrizni például a keresztyén hitét, magyar református önazonosságát, most teljesen ki van szolgáltatva, a nem egyszer keresztyén köntösben jelentkező nyugati eszmei áramlatoknak. Ez a külsőképpen tételeződő veszély: a globalizmus, az amerikanizmus, és minden ami ezzel jár, alattomosan és kecsegtető formában jelentkezik, éppen ezért nem tudunk védekezni ellene, mert eleve leszereli a veszélyérzetünket. Annál inkább szükség van a prófétákra és a kiáltó szóra a pusztában, mint ahogy Izráel népének a politeizmus kavargó, sokszínű, keleti világában nagyon nehéz volt megmaradni az egy, igaz Isten hitén.

– Melyek jelenleg az egyházkerület priorításai, kulcsfontosságú kérdései, melyek haladéktalan megoldást kívánnak, illetve milyen helyzetben van az anyaszentegyház?
Előbb az általános egyházi helyzetről szólnék. Véleményem szerint nem ment végbe az egyházban a rendszerváltozás. Nagyon sokan azt hitték, hogy amit régen az elnyomatás alatt végeztek, ahhoz képest most arról van szó, hogy a szabadság viszonyai alatt kell ugyanazt folytatniuk. Számomra is a rendszerváltozás után jó idővel tudatosodó felismerés ez, hogy nem elég jobban és szabadon csinálni, azt amit régen a lehetőségek szűk korlátai között végeztünk, hanem gyökeresen újítanunk, változtatnunk kell az addigi egyházi szolgálaton. Teljes megújulásra, átalakulásra van szükség az egyházi mentalitásban. Erre jó esélyt kínál a fiatal lelkészek nemzedéke. Habár ott a baj az, hogy ők bekerültek az idősebb nemzedékek folytonosságába és adott esetben nem az újdonságot hozták magukkal, hanem a régihez alkalmazkodtak, vagy pedig teljesen elrugaszkodtak a hagyományok világától. Egyszóval szervezeti, lelki rendszerváltozásra van szükség az anyaszentegyházban.
Ami pedig a mi egyházkerületünket illeti, hadd válaszoljak e vonatkozásban egy napi időszerűség jegyében. 18 évvel a diktatúra bukása után megvilágosodásszerűen rádöbbentem arra, hogy egyházkerületünk – de lehet más egyházak is így vannak vele, – teljesen alá van aknázva a múlt rendszer által. Ezen taposóaknák között lépkedünk már 18 esztendeje. Néhány kiugró esetből, valamint deduktív módon az egyházi élet bizonyos fajta lefojtottságából és abnormális megnyilatkozásaiból következtetni lehet arra, hogy még mindig jelen van a kommunista múlt, a titkosszolgálat, nemcsak a mentalitás, a rossz reflexek, a belénkidegződött félelmek és gátlások szintjén, hanem a régi rendszer örökségének hátramaradt hordozói, például a besúgók szintjén. Jónéhány olyan egyházi vezető ember működött vagy működik, – a többségük már nyugdíba ment, vagy az előtt áll – akik a posztkommunizmus viszonyai között továbbra is zsarolhatók és kénytelen kiszolgálni egykori gazdáikat. Most már késő bánat, sajnos az elmúlt közel 20 év sok vergődésének és úttévesztésének egyik legfőbb oka éppen ez volt: a román nacionalizmus, kommunizmus és titkosszolgálati beágyazottsága az egyházunkba. Nehéz volt ez túlvészelni, még mindig szembetaláljuk magunkat ezzel a helyzettel, ezért jelen pillanatban az egyik legfontosabb dolognak tartom az előbb emlegetett egyházi rendszerváltozás összefüggésében a kommunista múlttal való szembenézést, tudományos igényű feldolgozását és a titkosszolgálati átvilágítást. Ha erre sor kerülhetett volna 90-ben, akkor ma máshol volnánk és másképp beszélnénk.

– Sok támadás érte önt az átvilágítás kapcsán. Nem könnyű leszámolni a múlt árnyaival. Milyen tanulságokat vont le ezekből a támadásokból?
Még a titkosszolgálati ügyeken is túlmutató jelenséggel van dolgunk. Gondoljunk itt a nagyváradi Lorántffy Gimnázium sportpályájának az ügyére, vagy a folyamatban lévő gencsi ügyre. Egyfelől ott húzódnak a háttérben a kommunista rendszer örökösei, volt kiszolgálói, ágensei, másfelől, akik a háttérben működnek. Nem véletlen, hogy Constantinescu elnök mandátuma végéhez közeledve azt mondta, hogy elnöksége kudarccal végződött, mert legyőzte a Szekuritáté. De még fájdalmasabb, hogy mi magunk, akik áldozatai vagyunk a tartótisztjeinknek, a Szekuritáténak és a kommunista rendszerünknek, mi is hozzájuk idomultunk és valahogy úgy viszonyulunk hozzájuk, mint egykor a jobbágy a hűbérurához; még halála után is ugyanazok a magatartásformák és reflexek élnek a jobbágyivadékokban. Szinte cinkosságot vállalunk egykori elnyomóinkkal, életünk megnyomorítóival. Ennek tulajdonítható, hogy ahelyett, hogy kiállnának a magyarok vagy a reformátusok a gencsi ügyben, a Lorántffy Gimnázium ügyében, vagy örvendenének annak, hogy a Szekuritáté besúgóit leleplezzük, ehelyett egy felemás, zavaros fogadtatásban részesülnek ezek az ügyek. Két csoportot kell megkülönböztetnünk e tekintetben. Egyfelől ott vannak a valódi cinkosok és a régi rendszer kiszolgálói, akik megbízatást kapnak arra, hogy összezavarják a képet, és mint egy névtelen véleményformáló csoport megmérgezzék az egyik internetes honlap olvasóinak a tudatát, és másfelől különbséget kell tennünk a jobbágy mentalitású emberek között, akik még mindig nem tudták kinőni a kommunizmust. Ezekre épít a posztkommunista politikai osztály, ezeken alapul az Iliescu, Nastase, Markó-féle politikai vezetőknek a sikere és a hatalma.

Fábián Tibor, Harangszó

admin
 

>