Archive

Category Archives for "Trianon"

A magyarokat soha nem tudták tönkretenni

 

2011. június 4., szombat 18:26

"Most, hogy az önzés, a hatalomvágy, a kapzsiság és a nemzetárulás bandériumait nyolc év tarolás és pusztítás után kiszorítottuk, jobb jövőt remélve ünnepelhetjük a nemzeti összetartozást, hiszen ígéretünkhöz híven a 2010-ben alakult új Országgyűlés első döntéseivel biztosította a magyar állampolgárságot minden magyarnak, aki nem Magyarországon él, és őseinek földjét nem kívánja elhagyni" – mondta Kövér László az ópusztaszeri Árpád-emlékmű előtt elmondott, nemzeti összetartozás napi beszédében.

Kövér László Ópusztaszeren

Az ünnepi megemlékezések beszédei soha nem múlnak el aktuális áthallások nélkül, a parlament elnöke azonban a szokásosnál is direktebben, lényegében a kormány nagyratörő ambícióinak hátterét vázolta fel a Trianon-emléknapon.

Kövér, Árpád-emlékmű

“A világméretű átalakulásból csak a nagyon erős, önmaguk újjáépítésére képes nemzetek tudnak nyertesen kikerülni, Magyarország azonban sajátos többletenergiával rendelkezik: a Kárpát-medencében vagy a világon bárhol élő magyarok erőforrásai, és nem tehertételei a magyar államnak” – mondta Kövér. A bajt, vagyis a világgazdasági válságot Kövér szerint azok okozták, akik tagadták a nemzeti értékek védelmét, csak a piacban hittek, most pedig nem győzik védeni nemzeti értékeiket – érzékeltette Kövér, hogy a magyar kormány nem akarja ezt a hibát elkövetni. Nem egymás üzleti partnerei vagyunk, nem szerződések kötnek össze, hanem mélyebb, szorosabb kötelék, mondta Kövér.

Deutsch és lovagok

Kövér arról is beszélt, hogy a cserben hagyó a cserben hagyott sorsára jut, illetve, hogy a magyarság ereje konokságában, a mindig újrakezdés varázslatos képességében rejlik. “Soha nem tudtak úgy tönkretenni minket, hogy ne tudjunk újra talpraállni”.

Deutsch és Nagy-Magyarország

Általánosabb volt Deutsch Tamás megemlékezése Szegeden, aki arról beszélt, a kormány eddigi legfontosabb intézkedése volt a magyar állampolgárság kiterjesztése, aminek következtében már kilencvenezren kértek magyar állampolgárságot, és aminek köszönhetően megtapasztalhajuk az összetartozás örömét.

Lázár János Hódmezővásárhelyen azt mondta, azok számára, akik ma állampolgársági esküt tesznek, vége a jelzős szerkezetes magyarságnak; a mai eskü valódi választóvonal az egész magyarság életében. “Ez az utolsó alkalom, amikor a ma esküt tevőket bárki megkülönböztetheti nemzettársaitól.”

index.hu

Trianon brit szemmel: későn tudatosult az igazságtalan döntés – film

Bryan Caltredge szerint Trianon után több politikus is elismerte: a határok módosítása Magyarország szempontjából rendkívül igazságtalanul történt.
Sokat jelent a múlt a magyaroknak, de minden országnak joga, hogy tiszteletben tartsa a múltját, és tanuljon belőle – mondta Bryan Caltredge brit történész a Ma Reggel című műsorban.
A történész úgy vélte: az antanthatalmak nem akarták kifejezetten megbüntetni a magyarokat, csak a németek esetében merült fel ez a lehetőség. Ausztriára és Magyarországra úgy tekintettek, mint a kisebbik szövetségesre, és azt tartották, nem jószántából vettek részt a háborúban. Caltredge szerint a trianoni békediktátumban nem volt büntető szándék. Valóban szigorú volt és igazságtalan volt – hangsúlyozta a történész -, de ez több tényező okozta. Ennek egyik oka volt a békekonferencia felépítése, valamint hogy a Kun Béla-féle Tanácsköztársaságot nem hívták meg a tárgyalásokra. Mire nagy nehezen megalakult egy demokratikusnak nevezhető kormány, ddigra a békekonferenciának gyakorlatilag vége volt – tette hozzá.

A részletek megalkotásával foglalkozó bizottságok gyakorlatilag nem foglalkoztak Magyarország sorsával. Azzal voltak elfoglalva, hogy létrehozzák a demokratikus Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Nem foglalkoztak azzal, hogy 3 millió magyar a határok elmozdításával gyakorlatilag a túloldalon találja magát. Amikor ez előtérbe került, már túl késő volt – folytatta Bryan Caltredge.
Hozzátette: az eredeti elképzelés szerint egy nagy találkozót terveztek a vesztesek és a győztesek számára. Ekkor méltányossági alapon korrigáltak volna a feltételeken. Ez azonban elmaradt, így az utódállamok gyakorlatilag többet kaptak, mint amennyit eredetileg akartak.
A brit történész szerint később több politikus is elismerte: a határok módosítása Magyarország szempontjából rendkívül igazságtalanul történt.
A Bryan Caltredge úgy látja: a magyarok egész történelmük során azt érezték, hogy szigetet képeznek a környező népek között. „Sziget a kultúrájuk, sziget a nyelvük. Márpedig a szigetnépek mindig nagyobb nyugtalansággal figyelik szomszédaikat.”
A monarchia nemzetiségekkel szembeni politikájával kapcsolatban hangsúlyozta: annak tudatában, hogy a környező országoknak erős barátaik voltak, „beláthatjuk, hogy a magyarok hibás magatartása nem agresszív, hanem védekező stratégia volt.”


hirado.hu,erdely.ma

Kövér László: a magyarok összetartozását ünnepeljük ma

Kövér László szombaton az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban tartott megemlékezést a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából.
A mai nap nem trianoni szétszóratásunkat gyászoljuk, hanem a túlélését, az újrakezdést és a magyarok összetartozását ünnepeljük – jelentette ki Kövér László szombaton az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban.
Eljött hát az idő, hogy ne csak arra emlékezzünk, amit elveszítettünk, hanem azt is ünnepeljük, amit újra megleltünk – mondta az Országgyűlés elnöke a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából rendezett megemlékezésen az Árpád-emlékmű előtt.

erdely.ma

Trianon a törökökkel kezdődött – interjú Hahner Péter történésszel

 

Nem akar legendaszakértő lenni, de már két könyvben eredt tévhitek nyomába. Hahner Péter történész szerint Sissi önző hisztérika volt, és a trianoni tragédiához közvetve a török kori puszítás is hozzájárult. Tanácsa, hogy ha a magyarok elmerülnek az önsajnálatban, tanulmányozzák a lengyel történelmet. Hitler heréjéről és az ország föllendüléséről is beszélgettünk. Interjú.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

"Ha még tévhitek sem lennének, az a történelem iránti teljes közönyt jelentené" |  Fotó: Pályi Zsófia

– Ön szerint miért vonzódnak az emberek a tévhitekhez és a legendákhoz?

– Nem hiszem, hogy kifejezetten vonzódnának hozzájuk. Néha csak ezeket ismerik meg, és valóságnak hiszik. Persze némelyik legenda színesebb vagy érdekesebb a valóságnál, máskor ezek bizonyos pszichológiai szükségleteket elégítenek ki.

– Hogy keletkeznek a tévhitek?

– A tankönyvek tele vannak a marxizmus-leninizmus elavult terminológiájával és tanaival. A történettudomány eredményei ugyan nem avulnak el háromévente, mint a számítógépeink, de azért ez a tudomány is fejlődik. Egy kollégám szerint kb. 20 év kell, hogy egy új magyar kutatási eredmény bejusson a tankönyvekbe. Az egyetemes történelem eredményei ennél is lassabban terjednek el. Például azt, hogy a francia forradalom nem polgári forradalom volt, 1954-ben vetette fel egy brit történész. A franciák végigvitázták a hatvanas-hetvenes éveket, végül a nyolcvanas évekre belátták, hogy így igaz. Nálunk változatlanul ezt a marxista kifejezést használják még azok is, akik amúgy elvetik a marxista világnézetet. De más úton is rengeteg hamis hordalék került a gondolkodásunkba.

– Más országok tankönyvei jobban tükrözik az újabb történelmi gondolkodásmód eredményeit?

– Annyi biztos, hogy ott, ahol nem volt 40 évi kommunista uralom, a marxista-leninista ideológia nem égett bele nemzedékek tudatába.

– A tévhiteket mind károsnak tartja?

– Egyáltalán nem. Például az, hogy "magyar-lengyel két jó barát, együtt harcol, s issza borát", olyan szép legenda, hogy nem érdemes megcáfolni, pedig elmondhatnánk, hogy egy erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György akkor vezetett hadat Lengyelország ellen, mikor az épp a legnagyobb bajban volt, rátört a tatár, a kozák, az orosz, a svéd. De például azt a legendát, mely szerint XIV. Lajos azt mondta, "az állam én vagyok", megtévesztőnek tartom. Ez a szállóige a 19. században született meg, a király pedig a halálos ágyán pont az ellenkezőjét mondta: "Én elmegyek, de az állam itt marad." Egyes kollégáim azt mondták, hogy mit vacakolok itt szőrszálhasogató marhaságokkal, ez a mondat annyira találó, hogy ha nem is mondott ilyet a király, mégis történelmi igazságot tükröz. Csakhogy a történettudomány az utóbbi években azt hangsúlyozta, hogy nagyon is korlátozott volt az uralom, amelyet abszolút monarchiának neveztek el. Vagyis nemcsak hogy nem hangzott el a híres szállóige, de nem is az igazságot tükrözi.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

"Én elmegyek, de az állam itt marad" – eredetileg így hangzott a híres mondat |  Fotó: Pályi Zsófia

– A magyar-lengyel barátságról szóló legenda honnan ered?

– Eredetét nem ismerem, de valószínűleg a 19. században terjedt el. Kialakulásában nagy szerepe lehet annak a ténynek, hogy Lengyelország felosztásai után rengeteg lengyel szabadságharcos, üldözött és ellenzéki menekült magyar területekre, és élt magyar családoknál. Mikszáthnál, Jókainál lehet találkozni azzal a kifejezéssel, hogy most "lengyelként élek egy családnál", amit úgy értettek, hogy valakit befogadnak, és barátságosan etetik, itatják. A második világháborúban pedig, amikor Lengyelországot két oldalról megtámadta a náci és a szovjet hadsereg, akkor Magyarországon keresztül nagyon sok lengyel menekülhetett Nyugatra. Ezt a lengyelek nem felejtették el.

"Trianon volt az első csapás"

– A történészek szoktak játszani "mi lett volna, ha" játékot?

– Hajaj. Bár ez csak játék, nem tudomány, mégsem fölösleges eljátszani a gondolattal. A történelem utólag visszatekintve túlságosan szükségszerű folyamatnak tűnik, és megfeledkezhetünk róla, hogy a múltban is különböző alternatívák álltak a politikai döntéshozók előtt.

– Mi lett volna, ha Károlyi Mihálynak sikerül a szovjetekben szövetségest találni a trianoni békediktátumok ellen?

– A Tanácsköztársaságot nagyon sokan azért támogatták, mert ebben a lehetőségben reménykedtek. Más kérdés, hogy mi lett volna az ára, a következménye a szovjet segítségnek.

– Ön szerint mikor kezdődött az a történelmi folyamat, amely végül Trianonba torkollott?

– A török korban a magyar etnikum egy része elpusztult a háborúk miatt, és más nyelvű, kultúrájú népek vándoroltak be Magyarország területére. A magyar lakosság fokozatosan kisebbségbe került. A 19. századra pedig felerősödött a nacionalizmus, és vele az a meggyőződés, hogy minden népnek saját államot kell létrehoznia. Egy ilyen korszakban egyre nehezebb lett fenntartani a soknemzetiségű, nagy területű államokat.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A török kori pusztítás is hozzájárult Trianonhoz |  Fotó: Pályi Zsófia

A könyvében ír az 1945-ös jaltai konferenciáról is, amelyen a nagyhatalmak Trianonhoz hasonló súlyos döntést hoztak Magyarországról, mikor a Szovjetunió érdekszférájába utalták. A nemzeti emlékezetben mégis Trianonnak van szimbolikus szerepe, Jaltának nem. Ön szerint miért van ez?

– Azért Jaltát is emlegetik, de kétségkívül nem olyan gyakran, mint Trianont. Valószínűleg azért, mert sokan Trianont tekintik az első csapásnak, amely a magyarságot sújtotta a 20. században, annak ellenére, hogy a világháború embervesztesége megelőzte ezt. Trianonban az ország felszabdalásához vezető folyamatot pecsételték meg, Jaltában pedig azt a folyamatot, amellyel az ország a szovjet befolyási övezetbe került. Nehéz eldönteni, hogy melyik a nagyobb veszteség egy országnak: ha a területéből veszít, de megtarthatja társadalmi-politikai rendszerét, vagy ha ez utóbbit is felforgatják.

Hitler és a bogárhátú

– A könyvében sok történelmi alakról bizonyítja, hogy nem volt olyan fekete-fehér figura, mint hisszük. Mátyás nem volt ragyogó király, Sztálin nem volt buta. Van olyan történelmi figura, akit lehet egyértelműen negatívan vagy pozitívan megítélni?

– Hitler, Mao és Sztálin számára nem tudok "pozitívumot" felhozni – legfeljebb annyit, hogy a politikai intrika mesterei voltak. Hitler kapcsán az újabb kötetben csak azt szerettem volna megcáfolni, amit oly gyakran emlegetnek: hogy szabad választásokkal került hatalomra. Valójában Hitlert beemelték a hatalomba. Az akkori politikusoknak szükségük volt a tömegbázisra, mivel sorra buktak a kormányok. A kommunistákat veszélyesebbnek gondolták, így támadt az a rossz ötletük, hogy Hitlert majd kezelni tudják. De ha szabad választásokkal került volna hatalomra – tudunk jobb módszert a kormányváltásra a szabad választásoknál?

– Ír arról a szóbeszédről, hogy Hitlernek egy heréje volt, ugyanakkor egyik könyvében sem említi, hogy Eva Braun, Hitler barátnője zsidó lett volna, pedig az elég közkeletű legenda. Van valami valóságalapja?

– Nem hallottam erről. Sok könyvet lehetne még teleírni történelmi legendákkal, de ígérem, nem fogok többet írni, ez volt az utolsó. Nem akarok "legendaszakértővé" válni.

– Megunta a tévhiteket?

– Szeretnék más típusú könyveket írni a közeljövőben.

– Egy félmondatban említi a könyvében, hogy Hitler tervezte a híres bogárhátú Volkswagent. Ez igaz?

– Hitler ügyes rajzoló volt. Amit Führer korában felvázolt, azt természetesen mélységes tisztelettel fogadták a tervezők. (A Wikipédia szerint Ferdinand Porsche tervezte a Volkswagent, de Hitler adott neki instrukciókat, hogy a Tatra modelljeihez hasonló autót szeretne – a szerk.)

Forrás: AFP

Adolf Hitler 1937-ben az első bogárhátút vizsgálja

– Lars von Triert kitiltották a Cannes-i Filmfesztiválról, mert azzal viccelődött, hogy Hitler szimpatikus neki. Mit gondol a Hitlert övező taburól?

– Nem ártott volna, ha Lars von Trier kissé óvatosabb. Akiknek a családját a hitleri rezsim irtotta ki, azok joggal háborodnak fel egy ilyen kijelentésen. A tabu, amire ön gondol, a politikai korrektség, amely mindenképpen pozitív és humánus célból terjedt el, hogy ne bántsunk meg senkit. A politikai korrektségnek megvan a maga előnye és hátránya is, de ez utóbbiakat is el kell viselni, mert az alapvető szándék dicséretes. Lars von Trier filmjeit nem kedvelem, mert abszurd Amerika-ellenesség árad belőlük. A Táncos a sötétben címűt végtelenül giccsesnek találtam, s azt sem tudom, miért kell egy olyan világot bírálni, amit nem ismerünk.

– Ön ezzel szemben Amerika-párti.

– Első amerikai látogatásom során lettem Amerika tisztelője, mert egy nagyon kulturált, jóindulatú, barátságos társadalmat ismertem meg. Amerikában nem érezzük idegennek magunkat, az amerikai társadalom az európai társadalom  – csak éppen "áttéve" egy olyan kontinensre, ahol optimális volt az emberek és az erőforrások aránya. Az európai vállalkozó szellem, az európai politikai hagyományok elképesztő sikereket érhettek el egy hatalmas, erőforrásokban gazdag kontinensen. Ennek is voltak persze kárvallottjai, a rabszolgák és az indiánok. Azonban Amerika le tudta győzni saját múltjának kísérteteit. Egy véres polgárháborúban felszámolta a rabszolgaságot, és száz év múlva, hosszú küzdelmek során a polgárjogok egyenlőségét is biztosította.

– Az indiánokat azonban a telepesek kíméletlenül kiszorították a földjeikről. A könyvében azt írta, ez nem volt népirtás.

– Erről gyakran vitatkozom. Az indiánokat nem irtották ki, hanem elpusztultak az európaiak által behurcolt betegségekben. Egész törzsek tűntek el szamárköhögésben, kanyaróban, himlőben. Európa lakossága immunitást szerzett a középkorban, Amerikáé azonban nem.

– Tekinthetjük ezt a népirtás indirekt formájának.

– Akkor a nagy európai pestisjárvány is népirtás volt az 1300-as években?

– Az amerikai telepesek konkrét területekért harcoltak közben.

– A fehérek nem bánták, hogy az indiánok meghalnak, de nem tudtak bakteriológiai háborút vívni a 19. században. Egyetlen esetről tudunk, amikor kidobtak himlős takarókat az erődöt ostromló indiánok elé. A csatákban viszonylag kevés indián férfi esett el. A betegségek viszont az Újvilág lakóinak 80-90 százalékát pusztították el, ami rettenetes tragédia, de mégsem azonosítható a népirtás gyakorlatával, amellyel egy népességet erőszakkal összegyűjtenek, majd szervezetten meggyilkolnak. Indiánból ma annyi van, mint Kolumbusz korában. Az amerikaiak semmivel sem követtek el nagyobb bűnöket, mint más népek. Amerikától azonban többet várunk, vele kapcsolatban az elvárásaink nagyobbak.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Diákjaitól, ismerőseitől hallja a legtöbb tévhitet  |  Fotó: Pályi Zsófia

– Követett el ön szerint története alatt hibát Amerika?

– Nem nevezhetjük hibának, ha egy társadalom saját szokásait, hagyományait követi. Ha megértjük az indiánokat, akik védték a hazájukat, akkor ugyanúgy meg kell értenünk a fehér farmert is, akinek a szemében a legszentebb dolog a család, a magántulajdon, a munka és a keresztény vallás volt. A farmer úgy látta, hogy az indián erkölcstelen, tolvaj, lusta és pogány, ezért neki jogában áll elvenni a földet attól, aki nem úgy használja ki, ahogy az ő értékvilága szerint kellene. Ma ezt már nem fogadjuk el. A 19. században azonban olyannyira különbözött egymástól a fehérek és az indiánok értékrendje, hogy a tragikus konfliktusok elkerülhetetlenné váltak. A kormány pedig nem kiirtani, hanem megtéríteni és átnevelni szerette volna az indiánokat, de ezzel is sokat ártott nekik.

– Amerikával szemben más kérdésekben is megengedő, például azt írja, nem az olajért háborúzik a Közel-Keleten. Miért gondolja, hogy ez tévhit?

– Az USA nem vette birtokba az olajkutakat, nem védte meg az olajmezőket, és az amerikai olajtársaságok kifejezetten panaszkodnak, hogy az irakiak inkább a kínaiakkal kötnek szerződéseket, mint velük. Irak még kevesebb kőolajat is termel a háború után, mint előtte. A támadás oka az volt, hogy Szaddám Huszein elhitette: tömegpusztító fegyverei vannak.

– Szokott nézni történelmi kábelcsatornákat?

– Ritkán.

– Akkor nem is találkozott az új típusú történelmi dokumentumfilmekkel, amelyekben játékfilmes módszerekkel játszanak el jeleneteket?

– De, és rémesnek tartom. Római katonák csapkodnak a kardokkal… Az a fő problémám e dokumentumfilmekkel, hogy nem mindig különböztetik meg egymástól élesen a valódi történészi eredményeket és a legendákat. A Kennedy-gyilkosságról szóló dokumentumfilmben teljesen egyenrangúként mutatták be a legjobb történészek elemzéseit és az összeesküvés-elméletekkel kereskedők nézeteit. A történészek túlnyomó többsége elfogadja, hogy Kennedyt Lee Harvey Oswald ölte meg – és egészen egyedül.

– Nyilván próbálják érdekesebbé tenni a történelmet.

– Nem baj, jól teszik, csak az ismeretterjesztést komolyabb történelmi tanulmányokra kellene felépíteni.

– Látott olyan történelmi filmet, amit hitelesnek talált?

– A Frost/Nixon kiváló volt, teljesen hiteles, és ugyanakkor izgalmas is. Ugyanilyen sikeres volt A bukás, A változások kora, Wajda Danton-ja, Visconti A párduc-a vagy Spielberg München-je. Ugyanakkor mélységesen elhibázottnak tartom Oliver Stone JFK című filmjét, mert velejéig hazug volt. A végén Kevin Costner kis családját átölelve távozik a naplemente felé, mint a hős cowboy, aki az igazságot képviseli, és vállalja a pusztulást is. Csak éppen Garrison, akinek a szerepét Costner játszotta, a kilencvenes években halt meg az ágyában, senki sem bántotta.


szólj hozzá: JFK (előzetes)

A JFK előzetese

– Gondolom, a Sissi-filmet sem szereti, hiszen nem a kedvence a történelmi hősnők közül.

– Kiütéseket kapok már a becenevétől is… Erzsébet királyné meglehetősen önző, elkényeztetett nőszemély volt, aki csak magával foglalkozott, és aki mellett magányos lett egy férj, és öngyilkos lett egy gyermek.

– Milyen korszakról vagy történelmi figuráról nézne szívesen magyar történelmi filmet?

– Bármelyikről, mert nem hiszem, hogy van unalmas korszak és izgalmas korszak, csak unalmas feldolgozás és izgalmas feldolgozás. Sok remek történelmi film készült a közelmúltról is, 56-ról a Szerencsés Dániel, a hatvanas évekről a Megáll az idő. A hetvenes éveket pedig Gothár Péter filmje, az Ajándék ez a nap mutatja be kiválóan.

– Az utolsó magyar történelmi film a Hídember volt. Tetszett önnek?

– Kár volt belemenni abba a vitába, hogy Széchenyi öngyilkos lett-e, vagy sem, hiszen a történelmi tények közismertek. Régen láttam a filmet, bemutatójakor politikai viták középpontjába került, ezért meg kellene néznem újra, hűvösebb fejjel.


"A történész nem politikai elemző"

– Volt olyan színész, aki azt mesélte, színészszemmel nézi a politikusokat. Hogyan tekint egy történész a politikára? Gondol arra, hogy ez vagy az már előfordult a történelemben?

– A politikusokat nagyobb történelmi távlatból érdemes elbírálni. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnököt a maga korában rengetegen gyűlölték a hazájában, gúnyrajzok és viccek főszereplője volt. Ma őt tartják a legsikeresebb elnöknek.

"Anyu, Wilfred egy csúnya szót írt oda!" – korabeli gúnyrajz

Ami a napi politikát illeti, a történész sem állíthatja, hogy véleménye megalapozottabb másokénál. A történelmi ismeretek segíthetik is, és meg is nehezíthetik a jelenben való tájékozódást. Engem óvatosságra int az a tény, hogy senki sem látta előre a 20. század egyik legnagyobb fordulatát, a kommunista világrendszer összeomlását. Okos és tehetséges történészkollégáimmal ültünk Kádár János 1988-as leváltása után a vonaton Pécs és Budapest között, és beszélgettünk. Az volt az általános véleményünk, hogy elment Kádár, jött a Grósz, nem változik semmi. Miközben minden megváltozóban volt körülöttünk.

– Ronald Reagant a könyvében szimpatikus, kedves pasasnak mutatja be, aki előre megsejtette a Szovjetunió bukását. Arról a pletykáról hallott, hogy nyilvános szereplései alkalmával mindig a filmforgatásokon használt beállásjelző homokzsákocskákat kellett kikészíteni a számára, hogy tudja, hova kell állni?

– Nem hallottam erről, de szerintem minden politikusnak jelzik, hova álljon. Erről az jut eszembe, hogy Rákosi Mátyásnak mindig ácsoltak egy apró emelvényt ott, ahol felállt szónokolni, olyan alacsony volt. Reagan magas volt, elegáns, és nagyon jól kommunikált. A barátaim fejéből nem tudom kiverni, hogy Reagan üresfejű pojáca volt, buta öreg bácsi. Hát ez a buta öreg bácsi több dolgot is megérzett: azt, hogy a kommunista rendszer leküzdhető, és hogy Gorbacsov különbözik a többi szovjet vezetőtől, ezért érdemes komoly tárgyalásokat folytatni vele. Reagan ragaszkodott hozzá, hogy a Brandenburgi kapunál mondott beszédében legyen benne, hogy Gorbacsov bontsa le ezt a falat, pedig mindenki le akarta beszélni róla. A fal azóta eltűnt, egyes darabjait múzeumok őrzik.

– Ön szerint a magyar történelemben melyik a legkártékonyabb legenda vagy tévhit?

– Az, hogy minket mindig bántottak, és nincs ilyen szerencsétlen sorsú nép, mint a magyar. Hogy mi Mátyás kora óta sosem nyertünk háborút. A napóleoni háborúkban például a győztes oldalon álltunk, nem?

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Vaskos szakkönyveket nem olvas senki, ezért van szükség arra, hogy népszerű formában terjessze az újabb kutatási eredményeket |  Fotó: Pályi Zsófia

– Az elég régen volt.

– Viszont hazánkban nem került sor olyan pusztító polgárháborúkra, mint Angliában, Franciaországban, Amerikában, Spanyolországban, Oroszországban vagy Kínában. Nem azt mondom, hogy nem voltak tragikus fejezetei a magyar történelemnek, de azért nem minket sújtott legjobban a világtörténelem. Érdemes a lengyelekkel megismerkedni. Négyszer osztották fel az országukat, kiirtották az értelmiségüket, mégis talpra tudtak állni, és nem sírnak-rínak, nem hangoztatják, hogy ők lennének a legszerencsétlenebbek a világon. Magyarországnak voltak szerencsés és kevésbé szerencsés időszakai, mint minden más népnek. Talpra kell állni, és élni tovább.

– A mostani időszakot milyennek értékeli?

– A föllendülés szakaszában vagyunk. Ha egy országot békén hagynak, előbb-utóbb mindig zöld ágra szokott vergődni. Hogy ez egy emberöltőn belül megtörténik-e, az már más kérdés. Az angol dicsőséges forradalom utáni gazdasági föllendülés körülbelül 40 évvel később következett be, tehát – sajnos – még van időnk.

origo.hu

Szabadkőművesek Trianon előtt

 

A Nagy Magyarország Könyvek harmadik köteteként jelent meg a napokban Raffay Ernő történész új, Szabadkőművesek Trianon előtt című kötete, melyben a szabadkőművesség magyarországi vonulatának történetét ismerteti 1867 és 1918 között.
A könyv itthon elsőként, tisztánlátási igénnyel és kifejezetten szabadkőműves levéltári források alapján mutatja be a titkos szervezet működését a Trianon előtti Magyarországon. A kötet további egyedisége, hogy a korábbi években megjelent körülbelül 40 ilyen témájú könyvvel ellentétben, ez valóban hiteles forrásokra támaszkodva született meg, hisz a mi országunk az egyetlen a világon, ahol hozzá lehet férni a szabadkőművesség dokumentumaihoz. Ennek az az oka, hogy 1920-ban a belügyminiszter betiltotta a hazai páholyok működését, sőt, elkobozta az iratállományukat is. Így ma bárki betekinthet ezekbe a dokumentumokba az Országgyűlési Levéltár P szekciójában.
[Ha megállunk egy pillanatra, akkor akár fel is tehetünk egy kérdést: vajon a korábbi írások miért nem használták ezt a forrást?]
A könyvből megtudhatjuk, hogy az első magyar páholy 1749-ben alakult Brassóban. Innen különféle utakon bolyong a hazai szabadkőművesség egészen 1795-ig, amikor is a nagy francia forradalom miatt betiltásra kerül. Csak 1871-ben következik be a nagy áttörés, ekkor alakul meg Magyarországon a két, eltérő rítust gyakorló nagypáholy, amelyek aztán 1886-ban egyesülnek. Mindez az akkori belügyminiszter engedélyével történik, aki kiköti, hogy a magyar páholyok vallási és politikai kérdésekkel nem foglalkozhatnak.
A kikötést természetesen nem tartják be, olyannyira nem, hogy 1900-ban radikalizálódik a hazai szabadkőművesség. Ennek alapjait Várady Zsigmond, a nagyváradi László király páholy főmestere veti meg egy írásában, ami annyira ”jól” sikerül, hogy ez a folyamat lesz aztán a trianoni tragédia egyik legfontosabb belső oka.
A legradikálisabb csoporttá a Jászi Oszkár főmester vezette Martinovics-páholy válik, amiről többek mellett azt is érdemes tudni, hogy ebbe lépett be Ady Endre is. A páholyt nem meglepő módon hét izraelita származású és egy keresztény ember alakította és legfőbb törekvésük a magyar történelem újraírása volt, méghozzá a történelmi materializmus alapjain. Azt hirdették, hogy ki kell venni a hagyományokat a magyar történelemből, mert azok elbutítják a népet. A páholyról sokat elárul még az is, hogy 1918-ban a Károlyi kormányában három olyan miniszter és egy államtitkár kapott szerepet, akik a Martinovics-páholyból érkeztek…
A második világháború után a hazai szabadkőművesek természetesen újra akarják szervezni magukat. El is indul a folyamat, ám Sztálin többször is követeli azonnali betiltásukat. Azonban a hazai kommunisták egészen 1950-ig várnak ezzel, aminek az az egyszerű oka, hogy Rákosi Mátyás gyermekkorában szabadkőművesek által fenntartott iskolába járt, s szabadkőműves szellemben nevelkedett. A betiltás végül megtörténik, de aztán 1989-től megint újraalakulnak. Ma két szervezet, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy és a Magyar Nagyoriens Nagypáholy működik hazánkban.
A szabadkőművesség ma is aktív szereplője a politikának, éppen ezért nem maradhat semleges téma számunkra sem. A könyv részletesen bemutatja páholyok történetét, hogy milyen tartalmi elemekkel változott, hogy hogy alakult át a hazai szabadkőművesség. Tényekkel igazolja, hogy egyik águk kifejezetten magyarellenes szervezet volt, és az ma is. Rávilágít arra, hogy milyen szerepe volt a szabadkőművességnek Trianon létrejöttében, miért és hogyan kezdték meg a küzdelmet a magyar államrend ellen. Fény derül olyan nevekre is, akikről nem sokan sejtettük, hogy e titkos társaság tagjaiként tevékenykedtek.
Az pedig szinte előre borítékolható, hogy sokak szemét szúrni fogja e könyv, és persze írója is.
Raffay Ernő Szabadkőművesek Trianon előtt című könyve ITT megrendelhető.

 

http://radicalpuzzle.blogspot.com/2010/12/szabadkomuvesek-trianon-elott.html

Böjte Csaba: az árpádházi királyok szerették a legyőzött ellenfelet

 

http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=78994&cim=bojte_csaba_az_arpadhazi_kiralyok_szerettek_a_legyozott_ellenfelet

[ 2010. december 05., 09:47 ]

Trianonra sajnos a kettős állampolgárságról szóló magyar törvény nem végleges gyógyír, az ott felszakadt gondokra, kérdésekre, e térségben élő népek csak együtt adhatnak választ! Én szívből remélem, hogy amit a huszadik század elvett a Kárpát-medencétől: a békés, testvéri együtt gondolkodást, a bizalomból fakadó békét, azt a huszonegyedik század elhozza, visszaadja.

Örömmel és hálás szeretettel köszönöm a magam és a gyermekeim nevében a magyar kormány döntését, mellyel befogadó szeretettel utat nyit az ország határain túl élő testvérek számára. Remélem, hogy ez az integráló, a sokféleségben egységet kereső lelkület nem fog leállni a trianoni döntés által határon kívül maradt és továbbra is ott élni akaró magyarok befogadásával.

A Kárpát-medence, – de bármelyik más térség – felvirágzása mindig is összeköthető a bizalomból fakadó befogadó, integráló, a másikban testvért látó lelkülettel. Árpád vezér nagysága, országalapító ereje pont e bizalomból fakadó, az itt élő családokat egy asztalhoz ültető magatartásából ered. Képes volt akkor, amikor Olaszországban a városállamok egymás ellen háborúztak, vagy amikor a német fejedelemségek egymást ostromolták, egy hatalmas, egységes nagycsaládot megálmodni.

Annyira jó tudni, hogy a honfoglalás korából nem kerültek elő felégetett városok, tömegsírok, mivel ezek mind-mind azt bizonyítják, hogy a honfoglaló törzsek és a honfoglalás előtt itt élő emberek, képesek voltak összefogni, békében élni, közösen jövőt álmodni. Az évtizedekig tartó nyugat-európai kalandozásokra is csak azért kerülhetett sor, mert otthon a hátországban béke volt, és a harcosok családjaikat hosszabb időre is magukra merhették hagyni. Ha polgárháborús feszültségek lettek volna, akkor mindenkinek otthon kellett volna maradnia, hogy egymást kölcsönösen sakkban tartsák.

Az árpádházi királyok tovább vitték ezt a befogadó lelkületet, ők minden embert ajándéknak, áldásnak tekintettek, még a legyőzött ellenséget is. Szent Lászlónak – Erdély védőszentjének- életében olvashatjuk, hogy a betörő kunokat legyőzi Beszterce környékén, és mikor a katonái elkezdik lemészárolni a legyőzött ellenséget, akkor azonnal leállítja őket, mert tudja, hogy az otthont, hazát kereső emberekkel több, gazdagabb lehet a Kárpát-medence. Éppen ezért papokat hív, hogy tanítsák, készítsék fel a közös otthon építésére a legyőzött ellenséget, majd befogadja, bizalommal és sikerrel letelepíti őket az ország belsejébe.

Ez a lelkület, ez a szellemiség győzedelmeskedett nagyon sokszor a történelem folyamán, és nyomában mindig felvirágzás, gazdagság, erő költözött a Kárpát-medencébe. Nemcsak kisebb csoportokat, hanem nagyon népes közösségeket, a bajban lévő horvát népet is befogadja a magyar korona. Milyen sok mindent köszönhetünk egymásnak?! Hány szálon kapcsolódott, kötődött össze az itt élő családok, népek története?

Nándorfehérvárnál, akárcsak oly sok más csatatéren, az összefogás, a bizalom diadalmaskodott, hisz e térség fiai együtt álltak ki a Kárpát-medencét elpusztítani akaró erőkkel szemben. Maga az erdélyi fejedelemség is, nagyon nehéz történelmi időszakban, a horvát Szapolyai Jánosnak és az ugyancsak horvát származású Martinuci Györgynek köszönheti létrejöttét. A történészek szép feladata, felsorolni az összefogás életet teremtő erejének, megannyi bátorító eseményét.

Együtt, közösen, könnyebb és eredményesebb házat, hazát építeni. Ez a szép Árpád vezéri álom fakult meg és dőlt össze Trianonnal. Hiszem, hogy nem az itt élő népek érdeke volt az, hogy egymást megtagadva, szülőföldjeinket megtöltsük vérrel, testvéreink sírjaival. Biztos, hogy mindannyian kevesebbek, szegényebbek lettünk azáltal, hogy megtagadtuk a testvéri összetartozást. Egészen biztos, hogy a világ nagycsaládjai között e térség darabocskákra szabdalva, és egymásnak feszülve nem képes a helyét, szerepét eredményesen felvállalni.

Trianonra sajnos a kettős állampolgárságról szóló magyar törvény nem végleges gyógyír, az ott felszakadt gondokra, kérdésekre, e térségben élő népek csak együtt adhatnak választ! Én szívből remélem, hogy amit a huszadik század elvett a Kárpát-medencétől: a békés, testvéri együtt gondolkodást, a bizalomból fakadó békét, azt a huszonegyedik század elhozza, visszaadja és akkor az itt élő népek jókedvű munkával, közösen, mindannyiunk örömére tündérkertté tehetik ezt a földet.

Reménnyel telt szívvel, Csaba t.

BEJEGYEZTE: MPP.KOLOZS.BLOGSPOT.COM DÁTUM: 10:03 0 MEGJEGYZÉS

A székely autonómia kérdése 1918-ban

[ 2010. december 01., 08:22 ] [354]

1918 közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az 1914-ben kitört világháború befejezéséhez közeledik, s győztesen minden valószínűség szerint az antanthatalmak kerülnek ki. Következésképpen felgyorsultak a béketárgyalások előkészületei.
A győztesek arra az elhatározásra jutottak, hogy az Osztrák—Magyar Monarchiát felosztják, és Közép-Európában új országhatárokat húznak meg. Ennek során a történelmi Magyarországból tervezték kielégíteni a szomszédos országok területi követeléseit. Erdély s benne a Székelyföld jövője már 1916-ban napirendre került, mert Románia az antanthatalmakkal folytatott titkos tárgyalásain ígéretet kapott Erdély, a Bánság s a Tiszántúl egy részének megszerzésére, amennyiben átáll a nevezett hatalmak oldalára.
Ez a súlyos kérdés természetesen erősen foglalkoztatta a magyar közvéleményt. Sokan az október 31-én megalakult Károlyi-kormánytól vártak segítséget Erdély és a Székelyföld védelmére. És nem kevesen bíztak abban, hogy a Wilson amerikai elnök által a nemzetek önrendelkezéséről előterjesztett elvek nemcsak az Osztrák—Magyar Monarchia nemzetiségei, de a magyarság számára is érvényesíthetők lesznek.
Rendkívüli módon bonyolította a helyzetet az, hogy Budapesten októberben kitört a forradalom, amely átterjedt az egész országra, s nemcsak a közigazgatás bénult meg, de a haderő is szétesett, amelyhez nem kis mértékben járult hozzá a hadügyminiszter elhíresült kijelentése: „Nem akarok többé katonát látni."

A forradalom első napjaiban az egész országban nemzeti tanácsok szerveződtek, amelyek nagy hatással voltak a közvélemény formálására. A magyar nemzeti tanácsok mellett székely nemzeti tanácsok is alakultak, amelyek a Székelyföld jövőjére igyekeztek befolyást gyakorolni. Ezek többsége a székely városokban szerveződött, de Budapesten is létrejött Székely Nemzeti Tanács, emellett Kolozsvárt, Debrecenben, Szegeden és máshol is.
Azonban valamilyen formában létrejött közöttük egy olyan kapcsolat, amelynek során az erdélyi szervezetek a budapesti székhelyű Székely Nemzeti Tanácsot megbízták azzal, hogy képviselje véleményüket is a magyar kormánnyal való tárgyalásai során.
Arra a budapesti Székely Nemzeti Tanácsra utalok, amely Jancsó Benedek, Sebes Dénes és Urmánczy Nándor elnöklete alatt alakult meg. Ez a nagyrészt Pesten tartózkodó erdélyiekből és székelyekből álló szervezet azt a célt tűzte maga elé, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra a Székelyföld védelme érdekében, másrészt európai üggyé szerette volna tenni a székely autonómia kérdését. Ennek érdekében különböző lépéseket tett vagy próbált tenni. Erről szól az itt következő vázlatos írásom.
1920. november 20-án a már említett személyek felkeresték Jászi Oszkárt, a Károlyi-kormány nemzetiségi miniszterét, akinek emlékiratot nyújtottak át. Az emlékirat az autonómia kantonális formáját ajánlja a Székelyföld számára mint olyan lehetőséget, amely megvédheti a több mint félmilliós székelységet a román törekvésekben körvonalazódó bekebelezési szándékkal szemben. Az emlékirat kitért Erdély helyzetére, hangsúlyozva azt, hogy milyen nagy erőt képvisel a magyarság az erdélyi városokban és általában a román politika által követelt területeken. Jászi hosszasan tárgyalt a küldöttséggel, de látható következményei a tárgyalásnak nem voltak, mert a Károlyi-kormány sem erélyes fellépésre, pláne fegyveres védelemre nem gondolt, még akkor sem, amikor nyilvánvaló volt, hogy Erdély integritása a román politikának tett semmiféle engedmény ígéretével nem védhető meg. A közben megalakult Székely Hadosztály esetleg lehetséges fegyveres fellépésével végképp nem értett egyet a kormány.
A Székely Nemzeti Tanács Erdély, illetve a Székelyföld autonómiáját a wilsoni önrendelkezési elvek alapján képzelte el abban a reményben, hogy ezek az elvek a magyarság számára is érvényesíthetők lesznek. A magyar politikusok ekkor még bíztak a nyugati világ demokratikus közvéleményében, valamint a küszöbön álló békekonferencia igazságos döntésében. Voltak, akik úgy gondolták, hogy az Osztrák—Magyar Monar chia föderalista elvek alapján átalakítható. Károlyi szerint a békülékenységre hajlás gyümölcsöztethető lesz a békekonferencián. Jászi közismerten békülékenységet tanúsított az aradi tárgyalások során a románság megbízottjaival, ami bátorította a román, szerb és cseh politikát abban, hogy hozzálásson Erdély, a Dél vidék, illetve a Felvidék megszállásához.
Ez a helyzet, valamint a Károlyi-kormány tehetetlensége arra késztette a Székely Nemzeti Tanácsot, hogy az európai demokratikus közvéleményhez forduljon. Ilyen előzmények után intézett proklamációt a budapesti Székely Nemzeti Tanács a világ népeihez 1918. november 26-án. Ez a proklamáció válasz volt a Román Nemzeti Tanács azon nyilatkozatára, amely megpróbálta történelmi és népesedési érvekkel alátámasztani a román követeléseket. A nyilatkozat szerint a románság az általa követelt területen „a wilsoni elvek alapján nem jogosult a kizárólagos impérium átvételére". Cáfolja a kontinuitás elméletét, amely történelmileg nem bizonyítható, sőt, kijelenti, hogy a románság „az itt élő népek között legkésőbb vándorolt be". Hogy a magyar állam nem volt olyan zsarnok, amilyennek a román politika feltünteti, az kiderül abból, hogy az erdélyi románok „a magyar állam védelme alatt a műveltség és anyagi jólét oly magas fokára emelkedtek, amely a román királyság parasztságát illetően elérhetetlen ideának látszik". A Székely Nem zeti Tanács kijelenti, hogy a magyar állam te rü leti integritásának álláspontjára helyezkedve, a Ma gyar országon lakó összes nép kölcsönös megegyezését tartja járható útnak a felmerülő kérdések rendezését illetően.
Alapjában véve a fenti álláspontra helyezkedett a november 28-án Maros vásárhelyen megtartott Szé kely Nem zetgyűlés is. A hangadó előadást dr. Szádeczky K. Lajos kolozsvári egyetemi professzor tartotta, aki a magyarság történelmi jogát állította szembe a románok követeléseivel és érveléseivel. A gyűlés több pontból álló határozati javaslata hangsúlyozta, hogy a nemzeti kérdés megoldására a wilsoni elveket kell alkalmazni, s elfogadja a Károlyi-kormány nemzetiségi politikáját, de kéri a kormányt, hogy Erdély ügyeinek intézését bízza a Kolozsvárt működő Magyar Nemzeti Tanácsra, amelynek székelyföldi szerve lesz a marosvásárhelyi „Bizottság", s ez megszervezi a székelyföldi magyarságot.
A románok 1918. december 1-jei nagygyűlése után a Székely Nemzeti Tanács elhatározta, hogy megkezdi az önálló székely köztársaság szervezését. A gondolat élt Erdélyben és a Székelyföldön is. Erről a következőkben számolt be a Kolozsvárt megjelenő Ellenzék lap Legyen a Székelyföldön külön köztársaság? címmel: „A román invázió előhaladása mind aktuálisabbá teszi a négy székely vármegyéből alakuló független székely köztársaság gondolatát. Ha már el kell veszíteni annyi vegyes nyelvű vármegyét, a népek önrendelkezési elvének elemi követelménye, hogy az egységes magyar területen élő székelység megőrizze függetlenségét." Ismeretes Paál Árpád terve, amely annyira előrehaladt, hogy már a székely köztársaság kikiáltására is sor került volna Csíkszeredában 1919. január 10-én. Ezt azonban a Székelyföld megszállása, valamint Paál Árpád letartóztatása megakadályozta.
Nem árt tudni, hogy bizonyos mozgási lehetőséggel a román megszállás ellenére még rendelkezett a magyar politika, Paál Árpádék ezt próbálták kihasználni, amennyiben mind az olaszokkal, nevezetesen Armando Vittorio Diazzal, az olasz haderő vezérkari főnökével Veronában létrejött, mind a Franchet D’Eserey francia tábornokkal Belgrádban megkötött fegyverszüneti megállapodás elvileg lehetővé tette a közigazgatás és rendfenntartás megmaradását a magyar állam kezében. Ezt hivatkozási alapként fel lehetett volna használni akár fegyveres ellenállás esetében is. De ennek a kitételnek nem tudott érvényt szerezni a Károlyi-kormány, illetve a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács, amely a miniszterelnöktől felhatalmazást kapott arra, hogy Erdélyben a magyar kormányt képviselje.
Látva a helyzet rendkívül kedvezőtlen alakulását, a budapesti Székely Nemzeti Tanács elhatározta: képviselőt küld külföldre azért is, hogy felvilágosítsa a győztes hatalmakat a saját álláspontjáról és arról is, mint terjed a kétségbeesés okából a bolsevista mozgalom Ma gyar országon, amelynek súlyos következményei lehetnek máshol is. Egy ilyen személy kiválasztása nem lehetett volna nagy gond, de Károlyi többeket visszautasított, mert saját ellenségének tartotta a jelölteket. Végül Bánffy Miklósnak engedélyezett útlevelet. Bánffy Mik lós azonban az 1933-ban kiadott, Emlékeim ből című kötetében fontosnak tartotta kijelenteni: „Engem a Székely Nemzeti Tanács küldött, és Károlyi engem semmivel sem bízott meg, és én nem vállaltam vele szemben semmit."
Feltételezhető, hogy Bánffy utazásáról a Kolozsvárt székelő Székely Nemzeti Tanácsnak is tudomása volt, hiszen Bánffy Miklósnak erős kolozsvári kapcsolatai voltak, és elutazása előtt is hazalátogatott, igaz, csak egy fél napra engedélyezte itt-tartózkodását a francia parancsnok. Bánffy elindult, de a rossz utazási feltételek miatt nehezen haladhatott angliai célja felé, s nem is jutott el oda. De Hágában sikerült átadnia (talán) a Székely Nemzeti Tanács nevében szerkesztett memorandumot Oppenheimer német liberális politikusnak, s kissé átalakított formában Treub volt holland pénzügyminiszternek. A memorandumban — amint maga írja — „megpróbáltam vázolni a magyar belső helyzetet, az ott mind vészesebben fenyegető bolsevizmust és annak Európára is veszélyes következményét. Treub megígérte, hogy eljuttatja a memorandumot Párizsba megfelelő helyre." Végül Bánffy útja megszakadt, amikor kikiáltották Pesten a Tanácsköz tár saságot.
Bánffy emlékiratából nem derül ki, hogy a bolsevista veszély leírásán kívül mit tartalmazott az általa vitt memorandum, de az előzményekből következtetve az érvek minden bi zonnyal a wilsoni elvekre épültek, s Ma gyarország és Erdély területi integrációjának ügye sem hiányzott. Az sem lehet vitás, hogy Bánffy kiküldése azt az alapjában véve helyes célt volt hivatott szolgálni, hogy Erdély és a Székelyföld ügyéből európai kérdés legyen.

Egyed Ákos, Háromszék, erdely.ma

Tisza Istvánra emlékeztek a fővárosban

"Szimbolikusan Tisza István meggyilkolásával szűnt meg a történelmi Magyarország is."

Feldolgozta: Pagonyi Judit
Forrás: MTI

2010.10.31. vasárnap 17:44

A 92 évvel ezelőtt ezen a napon meggyilkolt gróf Tisza István egykori miniszterelnökre emlékezett vasárnap a Tisza István Baráti Társaság.

Csomós Miklós főpolgármester-helyettes a politikus budapesti emléktáblájánál tartott koszorúzáson elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy az elmúlt évtizedekben méltatlanul felejtették el a kormányfői tisztséget kétszer is betöltő Tisza Istvánt.
A városvezető szerint a politikus rossz híréről elsősorban a brit diplomácia és a kisantant nemzetiségei tehetnek, akik igazságtalanul azzal vádolták Tisza Istvánt, hogy ő robbantotta volna ki az I. világháborút. A valóságban ezzel szemben Tisza István közvetlenül a Ferenc Ferdinánd főherceg életét kioltó szarajevói merénylet után sem támogatta a hadba szállást, azt azonban az események további alakulása miatt már nem volt lehetősége elkerülni – mutatott rá Csomós Miklós.
A közelmúltban kinevezett főpolgármester-helyettes szerint Tisza István több korábbi tette is példaként szolgálhat a mai politikusok számára. Csomós Miklós ezek között említette a II. Rákóczi Ferenc fejedelem földi hamvainak 1903-as hazaszállítását, amely – mint fogalmazott – újra egységbe kovácsolta a nemzetet. Kiemelte a Tisza István által vezetett hadseregreformot is. Hozzátette: reményei szerint jövőre, Tisza István születésének 150. évfordulójára felállíthatják Budapesten a politikus szobrát, várhatóan a Jászai Mari téren.
Tőkéczki László egyetemi tanár, a Tisza István Szoborbizottság elnöke beszédében a volt miniszterelnök erényeit hangsúlyozva azt mondta, hogy szimbolikusan Tisza István meggyilkolásával szűnt meg a történelmi Magyarország is.
A Tisza István egykori, Hermina úti otthona előtt tartott rendezvény mintegy száz fős közönsége között megjelent Papcsák Ferenc, Zugló fideszes polgármestere, elszámoltatási kormánybiztos is. A koszorúzásra többen a Magyar Nemzeti Gárda egyenruhájában érkeztek. 
Tisza István ellen összesen négy merényletet követtek el, a sikertelen kísérletek után máig ismeretlen katonák az őszirózsás forradalom napján, 1918. október 31-én lőtték le terézvárosi villájában.

dunatv.hu

Magyar Polgári Párt – Közlemény

2010 június 07., hétfő

A Magyar Polgári Párt 2010. június 6-án tartotta Trianonra emlékező központi rendezvényét, a farkaslaki Apostoli Kettős Kereszt Emlékmű avatásával egybekötött rendezvényen jelen volt Dr. Kövér László, a FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség Választmányának elnöke, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Mórig József Attila, az Országgyűlés jegyzője és Somogyvár polgármestere, egyházi méltóságok, valamint a Magyar Polgári Párt elnöksége, polgármesterei és önkormányzati képviselői.
A szentmisével és úrnapi körmenettel kezdődő megemlékezésen, amelyet szép és tartalmas kulturális műsor tett még emelkedettebbé, beszédet mondott Albert Mátyás, Farkaslaka polgármestere, Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke, valamint Izsák Balázs és Dr. Kövér László is.
A FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség Választmányának elnöke kihangsúlyozta, hogy el kell vetnünk azt a szemléletet, mely a nemzetpolitika fogalmát leszűkítette az úgynevezett határon túli magyar közösségek iránti felelősségvállalás kérdésére. “Be kell látnunk, hogy nincs határon túli és határon inneni magyarság, csak egy magyar világ, egy magyar nemzet létezik…”, mondta az állampolgárság kiterjesztéséről, illetve a Nemzeti Összetartozás tanúságtételéről szóló törvénytervezetek előterjesztőinek jeles képviselője.
Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédében rámutatott, hogy “az emlékmű nemcsak a múlt, hanem a jövőbeni felemelkedés szimbóluma is”, arról biztosítva a szép számban megjelent résztvevőket, hogy a Magyar Polgári Párt továbbra is a nemzetegyesítés és az autonómia elkötelezett harcosa fog maradni.

Székelyudvarhely, 2010. június 7. , polgaripart.ro

Fáklyafényben Kézdivásárhelyen (Trianon-nap Háromszéken)

2010 június 05., szombat

A magyar történelmi egyházak harangjainak zúgását követően Kézdivásárhely Polgármesteri Hivatala és a Magyar Polgári Párt helyi szervezete az egykori katonanevelde épületénél a világháborús emlékmű előtt mintegy kétszáz megemlékező jelenlétében tegnap este a trianoni békediktátum 90. évfordulójára emlékezett.
Rácz Károly polgármester, az MPP városi szervezetének ügyvezető elnöke örömét fejezte ki, hogy a magyar Országgyűlés megszavazta a kettős állampolgárságról szóló törvényt, és a gyászos napot a magyar összetartozás napjává nyilvánította. A gyásznap és az összetartozás napja ünnepi fáklyagyújtással, koszorúzással, a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.

— Iochom István /Háromszék

polgaripart.ro

Kilencven éve írták alá az elsõ világháborút lezáró magyar békeszerzõdést

 

TrianonMa kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború gyõztes hatalmai aláírták Magyarország képviselõivel a háborút lezáró magyar békeszerzõdést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerzõdés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyûlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerzõdés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa:  A trianoni békeszerzõdés államközi szintû elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernõ (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuºtean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellõzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
Aláírják az elsõ világháborút lezáró magyar békeszerzõdéstA szerzõdésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandã tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerzõdést kiegészítõ Kisebbségvédelmi szerzõdést. A szerzõdés elsõ részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát elõíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerzõdés elsõ fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlá s, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségû kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidõhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztottá k vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárá sa pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti idõszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború elõtt, mind a két világháború közötti idõszakban az erõpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 elõtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelõdött az utódállamok („Kisantant”) gyûrûjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszervezõdõ módon mûködni, továbbélni az utódállamok kedvezõtlenebb feltételei közepette.
Tiltakozás a nagyhatalmak döntése ellen2010-ben, 90 évvel a szerzõdés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni idõszak magyar kisebbségtörténeté nek: az önsegélyezés és önszervezõdés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globá lis elemzési szinteken túl a társadalmi-állami- közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitiká ját, anyaországok nemzetpolitiká it, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században címû könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minõségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitûntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkezõ megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitõl olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tõluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak õk azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bûnösöket, szenvedõkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtõl, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévõ iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak elõttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.

Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan idõszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmezõdött. A jelenség legfõbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erõviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségké nt és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felõl kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkbõl kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erõforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetõségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idõ telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetõk. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlõ polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következõ nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elõ, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérõen Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetõség, amelyek megvalósítását/megvaló sulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelõtt: az eseményrõl meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség elõtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képzõdtek és újraképzõdnek, valójában nem tûntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Kintrõl is figyelmesen követték az eseményeketAdorjáni Dezsõ Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerzõdés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erõsíthetõ a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelmûen pozitív jelzésnek minõsíthetõ, hogy a magyar Országgyûlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerzõdés aláírásának napját. Továbbá, a kettõs állampolgárság egyéni megszerzését lehetõvé tevõ törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.

Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettõs állampolgársággal rendelkezõ polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthetõ. Elõrelépni csak úgy lehet, ha errõl a témáról nyíltan, õszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsõséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselõ felelõs politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megõrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívõ emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemzõ. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy mirõl szól történelmünk.
T. Szabó Levente irodalom- és társadalomtörté nész (BBTE, MTA): Trianonról azért nem egyszerû dolog beszélni akár történészként is, mert nem egy egyszerûen felelevenítendõ történelmi eseményként mutatkozik meg, hanem olyanként, amire intenzív érzelmi, ideológiai megfontolások hosszú sora épült rá. Ezek meg túl gyakran reflektálatlan módon benyomásszerû részévé válnak az eredeti eseménynek, s gyakran már nem is az eredeti eseményre emlékezünk, hanem ezekre a kirívó, erõs, hangsúlyos meggyõzõdésekre a békeszerzõdéssel kapcsolatban (ti. hogy igazságtalan, méltánytalan, szörnyûséges, elfogadhatatlan stb.). Nem hiszem, hogy el kell fojtani, szõnyeg alá kell söpörni, el kell fe ledni az egyes nemzeti történelmek traumatikus pontjait: jelent némi bátorságot az is – szakmailag és társadalmilag egyaránt – ha egy közösség szembe kíván nézni a saját múltjának megdöbbentõ, felkavaró emlékeivel. De az emlékezés minõsége, akár társadalmi, akár szakmai tartása, természete nagyon sokat elmond az adott közösség vagy közösségek dinamikájáról: arról, ahogyan a saját szerepüket elgondolják a történelemben vagy a jelenben, belsõ mûködésükrõl, problémamegoldó képességükrõl, értékvilágukról.
Nos, épp ezért nem mind egy, hogy hogyan emlékezünk. Nagyon sokféleképpen lehet emlékezni eseményekre: például lehet úgy, hogy pontosan tájékozódunk arról, hogy mire is akarunk emlékezni valójában, de lehet úgy is, hogy slendriánul, szelektíven, indulatosan, mindenféle párbeszédre és rákérdezésre képtelenül. Bármilyen furcsán is hangzik, de ettõl megváltozik az is, amire emlékezünk – épp ezért nem mindegy, hogy Trianont megértendõ és feldolgozandó történelmi eseményként fogjuk-e fel, amelynek kapcsán az európai megbékélés-projektekhe z hasonló szakmai és társadalmi párbeszéd alakulhat ki Kelet-Európában vagy pedig indulatos, sértõdött, a történelmet kizárólag bosszúvággyal és bûnbakképzés céljából felelevenítõ álláspont gyökerezik meg.
Nem gondolom, hogy a történészi szakma egyfajta döntõbíró és mindig, minden helyzetben egybeesik a társadalmi emlékezettel, de kétségkívül vízválasztó szerepe lehet abban, hogy korrektül és reflektáltan mûködjék a társadalmi emlékezet. Hiszen nemcsak a magyar közösségnek vannak traumái s jól bejáratott modellek vannak arra, hogy a bántó, sértõ, felkavaró történelmi momentumokat hogyan alakították közvetíthetõ, szakmailag korrekt, társadalmilag építõ, párbeszédképes emlékekké. A francia–német közös tankönyvek esete csak egy példa arra, hogy mindez nem magától kezd mûködni. S nem is az a célja, hogy eltüntessük a fájó, traumatikus pontokat, hanem hogy jobban, pontosabban értsük azokat. Például érteni érdemes azt, hogy hogyan hoznak meg egy döntést egy béketárgyaláson, milyen egy háború lezárásának mechanizmusa egy adott történelmi pillanatban, milyen (hadászati, geopolitikai, gazdasági stb.) érdekek vannak, hogyan mûködnek a szövetségek, ezek hogyan fordítódnak át döntésekbe, mi és mennyi az esetlegesség egy ilyen jellegû döntésben és így tovább. A történetileg is korszerû emlékezést csak úgy tudom elképzelni, hogy nagyon sokat kérdezünk – pontosabban, hogy merünk nagyon sokat kérdezni. Ez távolról sem azt jelenti, hogy bagatellizáljuk vagy elsikkasztjuk a trianoni eseményeket, hanem elkerüljük az emlékezés kényszerpályáit. Ezek közül kétségkívül a legveszélyesebb az, amelyik nem megérteni, hanem felülbírálni kívánja Trianont s amelyik geopolitikai jogorvoslatot vár el az emlékezéstõl. Gondoljunk bele, csak Európában és a közvetlen környezetünkben milyen zsákutcái volnának annak, ha a történelmi emlékezet ilyen jellegû geopolitikai igazságszolgáltatá sként mûködne: hány konfliktus éledhetne újra (csak kapásból idézem fel a francia–német, angol–német, cseh–német, lengyel–német, magyar–román, magyar–szlovák viszályokat).
Rendszeresen oktatok módszertani kérdéseket a történetírás egyik ágára specializálódott egyetemi hallgatóknak és az utóbbi években többször kértem meglepetésszerû en arra õket (például Pierre Noráéknak a monumentális, Franciaország „emlékezetét” feltérképezõ vállalkozásához kapcsolódva), hogy legkevesebb öt percen át idézzék fel: a huszadik század különféle, általában sorsdöntõnek tekintett eseményeit hogyan élte meg a családjuk? Nyilván arra voltam kíváncsi, hogy milyen módon, mennyire hatékonyan és szervesen mûködik a kisközösségi és a családi emlékezet. Hiszen a szerves társadalmi emlékezet nem tekinti külsõnek az utóbbi évszázad eseményeit: teljesen más az, amikor valaki a második világháborút úgy meséli el, mint számára tá voli események sorozatát, amelyhez képest õ „kívülálló” és megint más az, amikor tudja, hogy a saját családjának a sorsát hányféleképpen érintette a háború. Nagyon más érdekeltség, szellemi élmény, lépték van mind ezekben: például teljesen más a halálról beszélni a két lépték logikája szerint. Noha a hallgatóim sok más egyetemi szakhoz képest kiemelkednek a mezõnybõl és kiemelkedõen pontosan fel tudták idézni a különféle huszadik századi sorsdöntõ történelmi események részleteit is, alig volt valaki, aki a saját családtörténetébe vagy a saját szûk közössége történetébe beágyazva tudta volna felidézni akár még a legutóbbi ötven évet is. Idõközben ezt a kísérletet – némi kollegiális segítséggel – kipróbáltam más egyetemi helyszíneken és szakokon, sõt a közoktatásban is próbálkoztam, többé-kevésbé ugyan ilyen eredményekkel. Ami önmagában nem azt jelenti, hogy a hallgatók tájékozatlanok lennének. Sõt, számos tekintetben meglepõen tájékozottak. Csak épp „külsõ”, „másokkal” megtörtént eseményként tekintenek még a huszadik század traumatikus eseményeire is – miközben nem egyszer látszólag nagyon túlfûtötten, személyesen, alig palástolt indulatokkal beszélnek róluk. Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy miközben emberek életérõl, haláláról, nemzetek sorsáról, határairól beszélünk, milyen értelemben ismerjük ezeket valójában? Hogyan foglalkoztatnak ezek igazából bennünket? Tudjuk-e érzékelni valójában azt, amikor egy-egy történelmi eseményt propagandisztikus célra használnak, kisajátítanak? Tudunk-e gondolkodni arról vagy csak „elsajátítottuk”?

Hiszen Trianon emlékezete kapcsán is ez az egyik legfontosabb kérdés: értjük-e valójában ennek az eseménynek a szerepét, hatását, el tudjuk-e helyezni lokális léptéktõl egészen egy olyanig, amelyben ez egy európai vagy globális történés – vagy kizárólag egyetlen nézõpontból, egy sérelmi politikai álláspont felõl vagyunk hajlandók szemügyre venni? Meg tudjuk-e magyarázni más közösségeknek, hogy számunkra miért fontos ez az alkalom és egészen pontosan mit jelent? Eközben meg tudjuk-e érteni és elfogadni azt, hogy más közösségek miért nem erre vagy miért másként emlékeznek? Szakmai segítségbõl mára már van elég egy ilyen jellegû szellemi attitûdhöz, elég csak Romsics Ignác és fiatal kutatókból álló kutatócsoportjá nak sikeres munkáira gondolni. Ha az új magyarországi emléknap és a Trianonra való emlékezés valóban így tud mûködni, akkor mintát jelenthet más traumatikus történelmi események feldolgozásában is. De ez nem fog menni némi reflexió, szakmai segítség és sok-sok kérdés nélkül.


Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba

Szabadság, 2010-06-04

Kövér László: Trianon erkölcsi problémájával Európa eddig nem volt hajlandó számot vetni

 

2010. június 4., péntek     InfoRádió / MTI

A két évtizede hiányzó nemzetstratégia megalkotását szorgalmazta a Fidesz országos választmányának elnöke. Kövér László a trianoni békeszerződés aláírásának 90. évfordulóján, Szigetszentmiklóson úgy fogalmazott: a sérelmi politikát mellőzve, de a magyarság jogos érdekeit szem előtt tartva rögzíteni kell, hogy Magyarország a problémák megoldásának egyedüli garanciáját az Európai Unióban elfogadott autonómiaformák Kárpát-medencében történő megvalósulásában látja.

A fideszes politikus ismét úgy vélte, hogy a trianoni békediktátum igazságtalan, erkölcstelen, a nemzetközi normákat sárba tipró tett volt, és ezzel az erkölcsi problémával Európa eddig nem volt hajlandó számot vetni. Szólt arról is. hogy június 4-e ezután nem elsősorban a gyász, hanem a remény, az újrakezdés, a nemzeti összetartozás napja kell, hogy legyen.

erdelyipolgar.blogspot.com

Trianon égő sebe


Pontosan 90 éve darabolták szét Magyarországot Trianonban. A nemzet talán legnagyobb gyásza ez a nap. Ablonczy Balázzsal megvizsgáltuk, a szocializmus idején és a rendszerváltás után mit jelentett ez a szó: Trianon.
A 70-es évek végétől a magyar hivatalos politikában, diplomáciában megjelentek egy olyan fiatalabb nemzedék tagjai – például Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre -, akik az addiginál nagyobb érzékenységet mutattak a határon túli kisebbségek helyzete iránt.
Ezzel párhuzamosan az újjászerveződő népi ellenzék egyik központi témája volt a határon túli magyar kisebbségek problémája, elsősorban mint kulturális kérdés, a nemzet megmaradás ügye; Illyés Gyulától Duray Miklóson át Csoóri Sándorig határon belül és kívül megszámlálhatatlanul sok népi író foglalkozott a kérdéssel a támogatott, a tűrt és tiltott nyilvánosság eszközeivel egyaránt – magyarázta Ablonczy Balázs.
Mindeközben a demokratikus ellenzék is felfigyelt erre a problémára, elsősorban mint emberi jogi kérdésre, de a határon túli magyar kisebbségek helyzete nem csak a hatalom sáncain belüli és kívüli szűk értelmiségi csoportokat foglalkoztatta, hiszen az egyik első nagy tömegtüntetés a romániai falurombolás miatt zajlott le a magyar fővárosban – tette hozzá.
A rendszerváltás után a különböző kormányok különböző eszközökkel és váltakozó – inkább kisebb, mint nagyobb – sikerrel nyúltak a problémához. A politikai áramlatok közti konszenzus hamar megszűnt ebben a kérdésben is, és a gyors politikai irányváltások eredményeként szétzilálódott nemzetpolitika a hatalmi, belpolitikai, pártpolitikai csatározások martalékává vált – vélekedett Ablonczy Balázs.
Az Antall-kormány idején – még többé-kevésbé az egész magyar politikai elit egyetértésével – az volt a taktika, hogy megalkotnak egy nagyvonalú kisebbségi törvényt, amely 1993-ra készült el, hogy aztán erre hivatkozva lehessen a szomszédos országokban élő magyarság helyzetéért szót emelni. Ám, ez a megközelítés nem hozott eredményeket, mi több, a törvénynek voltak olyan szerencsétlen részletei, amelyek máig nem valósulhattak meg idehaza sem, mint például a kisebbségek parlamenti képviselete.
A Horn-kormány idején a kétoldalú kapcsolatokra helyeződött a hangsúly, alapszerződések köttettek Magyarország és a szomszédos államok között, de kevés gyakorlati eredménnyel jártak a határon túli magyar kisebbségek számára. Az első Orbán-kormány egy kedvezőbb geopolitikai helyzetben, az euroatlanti, illetve uniós csatlakozási folyamatokban élvezett lépéselőny segítségével státustörvényt alkotott a virtuális nemzetegyesítés jegyében. A Medgyessy-kormánynak nem volt határozott elképzelése ebben a témakörben. A Gyurcsány-kormány egyetlen érdemi lépése pedig az intézményhálózat, a sokféle alapítvány centralizálója volt a Szülőföld Alapban.
A történész szerint általában a baloldal a határon túli magyarság problémáinak megoldását a modernizáció, a regionalizmus és az uniós egyesülési folyamat keretei között képzelte el. Azonban, aki figyelemmel kíséri az unió nyelvtörvényre adott reakcióit, vagy inkább „beszédes" hallgatását, annak számára világos lehet, hogy az EU nem ad minden nemzeti, kisebbségi problémára, jogfosztásra gyógyírt – mondta.
A jobboldali politikai identitásról általában az mondható el, hogy annak sokkal inkább része a nemzeti kérdés és határon túli magyarok helyzete iránti érzékenység. De a „trianoni gyászmunkát" emléknappal, politikai deklarációval nem lehet letudni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy kisebbségben élni mindig hátrányos helyzetet jelent.
A kérdés az, miként tudjuk megérteni és feldolgozni ezt a traumát, megérinti-e ez az embereket, a helyi közösségeket – vélekedett a történész, aki szerint ezen a téren a fiatal nemzedékek körében a globalizáció sem feltétlenül csak káros lehet, a kulturális identitás megőrzésében ma már kifejezetten pozitív szerepet játszhat például a divat, vagy az internet is. Ebben a folyamatban döntő jelentősége van az oktatásnak és a kultúrának, ezért különösen fontos ezek támogatása határon innen és túl.
Ablonczy Balázs szerint civilizáltan kellene felhasználni mindazokat a hallatlanul erős energiákat, amelyek a nemzeti kérdésben, és azon belül például Trianon ügyében érezhetően megmozdulnak az emberek széles tömegeiben. Ebben a politika is adhat segítséget, anyagi erőforrásokat és támpontokat a társadalom ez iránt fogékony csoportjai számára – vélekedett. Szerinte minél többet kellene tenni az autonómia ügyében, hogy a szomszédos országokban élő magyarok is teljes életet élhessenek, életképes erős magyar középosztály jöjjön létre.
"A légiessé váló határok között egységesülő Európában pedig komoly politikai erő nem tűzheti zászlajára Trianon területi revízióját. Ez a problémakör immár teljes egészében a történelemtudomány illetékességi területéhez tartozik. Az ettől külön kezelt kisebbségi kérdés az emberi jogok, kulturális, gazdasági önépítés és a társadalompolitika problémája" – mondta Ablonczy Balázs.

Kultúrpart, erdely.ma

A nagyváradi EMI közleménye az RMDSZ emlékezéséről a háborús hősökről

[ 2010. június 04., 21:17 ] [117]

A nagyváradi RMDSZ a trianoni diktátum 90. évfordulója előtt – szokásos minősíthetetlen színvonalán megmaradva – újból megmutatta történelmi tájékozatlanságát, és azt, hogy politikai céljai elérése érdekében a legnemesebb érzésekkel is képes visszaélni, azokat kihasználni.
Bíró Rozália, a város alpolgármestere, a városi RMDSZ elnöke az elmúlt években, hónapokban számos alkalommal megmutatta, hogy mind személye, mind az általa vezetett szervezet nemhogy képviselni nem tudja a nemzeti ügyeket, de egyenesen árt annak.
Az alpolgármester nemrég a tót (szlovák) sovinizmus egyik élharcosa – Kozacsek kanonok – szobrát vette át és köszönte meg a tót adományozóknak, Nagyvárad polgárai, tehát a nagyváradi magyarok nevében is. Már akkor sokan tiltakoztak a város magyarjai közül, hogy az ő nevükben ne vegyen át szobrot, ne támogassa a magyargyűlölő szlovák sovinizmust és sovinisztákat, akik most éppen állampolgárságuk elvesztésével fenyegetik felvidéki testvéreinket.
Később az alpolgármester saját és a város honlapján tette közé a nagyváradi utcanevek fordításit. A fordítások, ferdítések (Str. Banatului = Bánat utca, Str. Gala Galacticon = Galaktikon Gála utca, Str. ) és az azokat megrendelő RMDSZ-es személy és szervezet az egész Kárpát-medencében nevetség tárgyává vált.
Most, a trianoni évforduló közeledtével, az a személy és szervezet, aki soha nem vette a fáradságot, hogy a Trianon szót szájára vegye, hogy megemlékezést szervezzen az emléknapon, most főszervezővé kíván előlépni.
Felháborító és visszataszító, hogy itt, Nagyváradon, azok kezdenek „sírni” Trianon miatt, akiknek soha nem jutott eddig eszükbe Trianon, akik soha nem szólaltak meg ezen a napon. Akik létüket köszönhetik a diktátumnak és mai napig haszonélvezői annak.
Mindenki számára egyértelmű, hogy csakis az anyaországi politikai fordulat, a magyar nemzeti kormányhoz való dörgölőzés, a megfelelés kényszere késztetett embereket arra, hogy most nemzeti ügyekkel foglalkozzanak. De lehet-e őszinte az olyan kezdeményezés a trianoni évfordulón, amely mögött olyan emberek állnak, akik eddig nem is tudtak erről a napról, vagy nem is akartak róla tudni? Lehetnek-e őszinték, nemzetükért aggódóak azok az emberek, akik az elmúlt években Nagyváradra hívták Medgyessit, Gyurcsányt, Demszkyt, Kunczét, Újhelyit, Nyakót és még folytathatnánk a sort. Lehet-e őszinte azok megemlékezése, akik annak idején nem találtak semmi kifogásolnivalót Gyurcsány elvtárs balatonőszödi beszédében, mint Lakatos Péter Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő.
A mi nagyváradi, bihari Gyurcsányaink hamar elkezdték a dörgölőzést, hamar felvették – amint az alpolgármester szokta felvenni tüntetőleg nemzeti ruháját – nemzetünkért aggódó álarcukat. Minket azonban nem szédít meg pálfordulásuk, jól tudjuk kik voltak ők, kik a barátaik (lásd előbbi felsorolásunkat az anyaországi bal-liberális társaságról) és milyenek ma is az álruhák és álorcák alatt.
Politikai cselszövésükbe most az egyházakat is igyekeznek bevonni. Megemlékezésükre (amit egy nagyváradi templomban tartanak) szóló, az egyházakkal közös meghívójukat elsőként írták alá, és csak azután íratták alá történelmi egyházainkkal. Úgy látszik, a nagyváradi RMDSZ vált a legnagyobb ökumenikus szervezetté, ezért az egyházak elé kell tolakodnia, neki kell megszerveznie az egyházi megemlékezéseket, harangozásokat is. Bizonyára nem tudtak róla, vagy csak felül akarták bírálni azt (ha már nem az ő ötletük volt), hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése már folyó év május 28-án határozatba vette, hogy a templomokban június 4-én délután, a trianoni gyalázatra emlékezve, megszólaltatják a harangokat, mint ahogy tették ezt az elmúlt években is.
Az elsőnek a nagyváradi RMDSZ által aláírt meghívóban ez áll: „2010 június 4-én, 17.30 órai kezdettel valamennyi templomunk tornyában megszólalnak a harangok emlékeztetőül arra, ami 90 évvel ezelőtt történt, figyelmeztetve az áldozatra, amelyet azok a katonák hoztak, akik az első világháborúban életüket adták a hazáért, a nemzetért”
Mély, őszinte tisztelettel adózunk az első világháborús hős honvédek előtt, akiknek emléknapjuk, a Hősök Emlékünnepe, május utolsó vasárnapja, amint azt az 1924. évi XIV. törvénycikk kimondja.
Hogyan lehet, és miért kell összemosni a trianoni diktátumra való emlékezést a hős katonáinkra való emlékezéssel? Milyen alattomos gondolat vezérli a szervezőket, amikor ezt írják meghívójukban? És hogyan lehet trianoni megemlékezésre hívni valakit, ha le sincs írva a meghívóban a Trianon szó? Bizonyára még bátorságot kell gyűjteniük, hogy annyit leírhassanak, kimondhassanak: TRIANON.
A nagyváradi RMDSZ figyelmébe ajánljuk, hogy a harangok június 4-én nem a honvédek áldozata előtt tisztelegnek, hanem a Nagy-Trianon palotában aláírt békediktátum iránti tiltakozás miatt szólalnak meg. Figyelmükbe ajánljuk, hogy 90 évvel ezelőtt, azon a június 4-i, pénteki napon, a Kárpát-medencei magyar hazát, Európa legszebb, legszervesebben összetartozó területi és természeti egységét szétdarabolták, idegen hatalmaknak dobva oda a magyar területekkel együtt magyarok millióit. Ezen a napon a magyar nemzetet és Magyarországot, ahogy számtalan alkalommal megfogalmazták már, keresztre feszítették. Ezért zúgtak azon a pénteki napon a harangok: „Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket” (Padányi Viktor).
A diktátumot az előzetes hírek szerint délelőtt tízkor kellett volna aláírni, azért szólaltak meg aznap tíz órakor a harangok. Végül 16.32 perckor írták alá. A következő években terjedt el, hogy június 4-én ebben az időpontban húzzák meg a Magyarország területfosztására emlékező és emlékeztető harangokat.
Felkérjük a nagyváradi RMDSZ elnökét és szervezetét, hogy a továbbiakban tartózkodjon bármilyen nemzeti ügyben megszólalni, mert hibát-hibára halmozva, elárulva nemzeti ügyeinket, nem közösségünk megmaradását szolgálja, hanem saját magát és szervezetét teszi nevetségessé.
A trianoni diktátum évfordulóján, a Nemzeti Összetartozás napján hisszük és reméljük, hogy magyar nemzetünk megmaradását, gyarapodását azok szolgálják, akik nem a nemzetből, hanem a nemzetért kívánnak élni.
Nincs ennél nemesebb feladat számunkra!
Nagyvárad, 2010. június 4.

az Erdélyi Magyar Ifjak
nagyváradi szervezete,

erdely.ma

>