Archive

Category Archives for "Történelem"

A magyarokat soha nem tudták tönkretenni

 

2011. június 4., szombat 18:26

"Most, hogy az önzés, a hatalomvágy, a kapzsiság és a nemzetárulás bandériumait nyolc év tarolás és pusztítás után kiszorítottuk, jobb jövőt remélve ünnepelhetjük a nemzeti összetartozást, hiszen ígéretünkhöz híven a 2010-ben alakult új Országgyűlés első döntéseivel biztosította a magyar állampolgárságot minden magyarnak, aki nem Magyarországon él, és őseinek földjét nem kívánja elhagyni" – mondta Kövér László az ópusztaszeri Árpád-emlékmű előtt elmondott, nemzeti összetartozás napi beszédében.

Kövér László Ópusztaszeren

Az ünnepi megemlékezések beszédei soha nem múlnak el aktuális áthallások nélkül, a parlament elnöke azonban a szokásosnál is direktebben, lényegében a kormány nagyratörő ambícióinak hátterét vázolta fel a Trianon-emléknapon.

Kövér, Árpád-emlékmű

“A világméretű átalakulásból csak a nagyon erős, önmaguk újjáépítésére képes nemzetek tudnak nyertesen kikerülni, Magyarország azonban sajátos többletenergiával rendelkezik: a Kárpát-medencében vagy a világon bárhol élő magyarok erőforrásai, és nem tehertételei a magyar államnak” – mondta Kövér. A bajt, vagyis a világgazdasági válságot Kövér szerint azok okozták, akik tagadták a nemzeti értékek védelmét, csak a piacban hittek, most pedig nem győzik védeni nemzeti értékeiket – érzékeltette Kövér, hogy a magyar kormány nem akarja ezt a hibát elkövetni. Nem egymás üzleti partnerei vagyunk, nem szerződések kötnek össze, hanem mélyebb, szorosabb kötelék, mondta Kövér.

Deutsch és lovagok

Kövér arról is beszélt, hogy a cserben hagyó a cserben hagyott sorsára jut, illetve, hogy a magyarság ereje konokságában, a mindig újrakezdés varázslatos képességében rejlik. “Soha nem tudtak úgy tönkretenni minket, hogy ne tudjunk újra talpraállni”.

Deutsch és Nagy-Magyarország

Általánosabb volt Deutsch Tamás megemlékezése Szegeden, aki arról beszélt, a kormány eddigi legfontosabb intézkedése volt a magyar állampolgárság kiterjesztése, aminek következtében már kilencvenezren kértek magyar állampolgárságot, és aminek köszönhetően megtapasztalhajuk az összetartozás örömét.

Lázár János Hódmezővásárhelyen azt mondta, azok számára, akik ma állampolgársági esküt tesznek, vége a jelzős szerkezetes magyarságnak; a mai eskü valódi választóvonal az egész magyarság életében. “Ez az utolsó alkalom, amikor a ma esküt tevőket bárki megkülönböztetheti nemzettársaitól.”

index.hu

Trianon brit szemmel: későn tudatosult az igazságtalan döntés – film

Bryan Caltredge szerint Trianon után több politikus is elismerte: a határok módosítása Magyarország szempontjából rendkívül igazságtalanul történt.
Sokat jelent a múlt a magyaroknak, de minden országnak joga, hogy tiszteletben tartsa a múltját, és tanuljon belőle – mondta Bryan Caltredge brit történész a Ma Reggel című műsorban.
A történész úgy vélte: az antanthatalmak nem akarták kifejezetten megbüntetni a magyarokat, csak a németek esetében merült fel ez a lehetőség. Ausztriára és Magyarországra úgy tekintettek, mint a kisebbik szövetségesre, és azt tartották, nem jószántából vettek részt a háborúban. Caltredge szerint a trianoni békediktátumban nem volt büntető szándék. Valóban szigorú volt és igazságtalan volt – hangsúlyozta a történész -, de ez több tényező okozta. Ennek egyik oka volt a békekonferencia felépítése, valamint hogy a Kun Béla-féle Tanácsköztársaságot nem hívták meg a tárgyalásokra. Mire nagy nehezen megalakult egy demokratikusnak nevezhető kormány, ddigra a békekonferenciának gyakorlatilag vége volt – tette hozzá.

A részletek megalkotásával foglalkozó bizottságok gyakorlatilag nem foglalkoztak Magyarország sorsával. Azzal voltak elfoglalva, hogy létrehozzák a demokratikus Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Nem foglalkoztak azzal, hogy 3 millió magyar a határok elmozdításával gyakorlatilag a túloldalon találja magát. Amikor ez előtérbe került, már túl késő volt – folytatta Bryan Caltredge.
Hozzátette: az eredeti elképzelés szerint egy nagy találkozót terveztek a vesztesek és a győztesek számára. Ekkor méltányossági alapon korrigáltak volna a feltételeken. Ez azonban elmaradt, így az utódállamok gyakorlatilag többet kaptak, mint amennyit eredetileg akartak.
A brit történész szerint később több politikus is elismerte: a határok módosítása Magyarország szempontjából rendkívül igazságtalanul történt.
A Bryan Caltredge úgy látja: a magyarok egész történelmük során azt érezték, hogy szigetet képeznek a környező népek között. „Sziget a kultúrájuk, sziget a nyelvük. Márpedig a szigetnépek mindig nagyobb nyugtalansággal figyelik szomszédaikat.”
A monarchia nemzetiségekkel szembeni politikájával kapcsolatban hangsúlyozta: annak tudatában, hogy a környező országoknak erős barátaik voltak, „beláthatjuk, hogy a magyarok hibás magatartása nem agresszív, hanem védekező stratégia volt.”


hirado.hu,erdely.ma

Kövér László: a magyarok összetartozását ünnepeljük ma

Kövér László szombaton az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban tartott megemlékezést a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából.
A mai nap nem trianoni szétszóratásunkat gyászoljuk, hanem a túlélését, az újrakezdést és a magyarok összetartozását ünnepeljük – jelentette ki Kövér László szombaton az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban.
Eljött hát az idő, hogy ne csak arra emlékezzünk, amit elveszítettünk, hanem azt is ünnepeljük, amit újra megleltünk – mondta az Országgyűlés elnöke a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából rendezett megemlékezésen az Árpád-emlékmű előtt.

erdely.ma

Trianon a törökökkel kezdődött – interjú Hahner Péter történésszel

 

Nem akar legendaszakértő lenni, de már két könyvben eredt tévhitek nyomába. Hahner Péter történész szerint Sissi önző hisztérika volt, és a trianoni tragédiához közvetve a török kori puszítás is hozzájárult. Tanácsa, hogy ha a magyarok elmerülnek az önsajnálatban, tanulmányozzák a lengyel történelmet. Hitler heréjéről és az ország föllendüléséről is beszélgettünk. Interjú.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

"Ha még tévhitek sem lennének, az a történelem iránti teljes közönyt jelentené" |  Fotó: Pályi Zsófia

– Ön szerint miért vonzódnak az emberek a tévhitekhez és a legendákhoz?

– Nem hiszem, hogy kifejezetten vonzódnának hozzájuk. Néha csak ezeket ismerik meg, és valóságnak hiszik. Persze némelyik legenda színesebb vagy érdekesebb a valóságnál, máskor ezek bizonyos pszichológiai szükségleteket elégítenek ki.

– Hogy keletkeznek a tévhitek?

– A tankönyvek tele vannak a marxizmus-leninizmus elavult terminológiájával és tanaival. A történettudomány eredményei ugyan nem avulnak el háromévente, mint a számítógépeink, de azért ez a tudomány is fejlődik. Egy kollégám szerint kb. 20 év kell, hogy egy új magyar kutatási eredmény bejusson a tankönyvekbe. Az egyetemes történelem eredményei ennél is lassabban terjednek el. Például azt, hogy a francia forradalom nem polgári forradalom volt, 1954-ben vetette fel egy brit történész. A franciák végigvitázták a hatvanas-hetvenes éveket, végül a nyolcvanas évekre belátták, hogy így igaz. Nálunk változatlanul ezt a marxista kifejezést használják még azok is, akik amúgy elvetik a marxista világnézetet. De más úton is rengeteg hamis hordalék került a gondolkodásunkba.

– Más országok tankönyvei jobban tükrözik az újabb történelmi gondolkodásmód eredményeit?

– Annyi biztos, hogy ott, ahol nem volt 40 évi kommunista uralom, a marxista-leninista ideológia nem égett bele nemzedékek tudatába.

– A tévhiteket mind károsnak tartja?

– Egyáltalán nem. Például az, hogy "magyar-lengyel két jó barát, együtt harcol, s issza borát", olyan szép legenda, hogy nem érdemes megcáfolni, pedig elmondhatnánk, hogy egy erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György akkor vezetett hadat Lengyelország ellen, mikor az épp a legnagyobb bajban volt, rátört a tatár, a kozák, az orosz, a svéd. De például azt a legendát, mely szerint XIV. Lajos azt mondta, "az állam én vagyok", megtévesztőnek tartom. Ez a szállóige a 19. században született meg, a király pedig a halálos ágyán pont az ellenkezőjét mondta: "Én elmegyek, de az állam itt marad." Egyes kollégáim azt mondták, hogy mit vacakolok itt szőrszálhasogató marhaságokkal, ez a mondat annyira találó, hogy ha nem is mondott ilyet a király, mégis történelmi igazságot tükröz. Csakhogy a történettudomány az utóbbi években azt hangsúlyozta, hogy nagyon is korlátozott volt az uralom, amelyet abszolút monarchiának neveztek el. Vagyis nemcsak hogy nem hangzott el a híres szállóige, de nem is az igazságot tükrözi.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

"Én elmegyek, de az állam itt marad" – eredetileg így hangzott a híres mondat |  Fotó: Pályi Zsófia

– A magyar-lengyel barátságról szóló legenda honnan ered?

– Eredetét nem ismerem, de valószínűleg a 19. században terjedt el. Kialakulásában nagy szerepe lehet annak a ténynek, hogy Lengyelország felosztásai után rengeteg lengyel szabadságharcos, üldözött és ellenzéki menekült magyar területekre, és élt magyar családoknál. Mikszáthnál, Jókainál lehet találkozni azzal a kifejezéssel, hogy most "lengyelként élek egy családnál", amit úgy értettek, hogy valakit befogadnak, és barátságosan etetik, itatják. A második világháborúban pedig, amikor Lengyelországot két oldalról megtámadta a náci és a szovjet hadsereg, akkor Magyarországon keresztül nagyon sok lengyel menekülhetett Nyugatra. Ezt a lengyelek nem felejtették el.

"Trianon volt az első csapás"

– A történészek szoktak játszani "mi lett volna, ha" játékot?

– Hajaj. Bár ez csak játék, nem tudomány, mégsem fölösleges eljátszani a gondolattal. A történelem utólag visszatekintve túlságosan szükségszerű folyamatnak tűnik, és megfeledkezhetünk róla, hogy a múltban is különböző alternatívák álltak a politikai döntéshozók előtt.

– Mi lett volna, ha Károlyi Mihálynak sikerül a szovjetekben szövetségest találni a trianoni békediktátumok ellen?

– A Tanácsköztársaságot nagyon sokan azért támogatták, mert ebben a lehetőségben reménykedtek. Más kérdés, hogy mi lett volna az ára, a következménye a szovjet segítségnek.

– Ön szerint mikor kezdődött az a történelmi folyamat, amely végül Trianonba torkollott?

– A török korban a magyar etnikum egy része elpusztult a háborúk miatt, és más nyelvű, kultúrájú népek vándoroltak be Magyarország területére. A magyar lakosság fokozatosan kisebbségbe került. A 19. századra pedig felerősödött a nacionalizmus, és vele az a meggyőződés, hogy minden népnek saját államot kell létrehoznia. Egy ilyen korszakban egyre nehezebb lett fenntartani a soknemzetiségű, nagy területű államokat.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A török kori pusztítás is hozzájárult Trianonhoz |  Fotó: Pályi Zsófia

A könyvében ír az 1945-ös jaltai konferenciáról is, amelyen a nagyhatalmak Trianonhoz hasonló súlyos döntést hoztak Magyarországról, mikor a Szovjetunió érdekszférájába utalták. A nemzeti emlékezetben mégis Trianonnak van szimbolikus szerepe, Jaltának nem. Ön szerint miért van ez?

– Azért Jaltát is emlegetik, de kétségkívül nem olyan gyakran, mint Trianont. Valószínűleg azért, mert sokan Trianont tekintik az első csapásnak, amely a magyarságot sújtotta a 20. században, annak ellenére, hogy a világháború embervesztesége megelőzte ezt. Trianonban az ország felszabdalásához vezető folyamatot pecsételték meg, Jaltában pedig azt a folyamatot, amellyel az ország a szovjet befolyási övezetbe került. Nehéz eldönteni, hogy melyik a nagyobb veszteség egy országnak: ha a területéből veszít, de megtarthatja társadalmi-politikai rendszerét, vagy ha ez utóbbit is felforgatják.

Hitler és a bogárhátú

– A könyvében sok történelmi alakról bizonyítja, hogy nem volt olyan fekete-fehér figura, mint hisszük. Mátyás nem volt ragyogó király, Sztálin nem volt buta. Van olyan történelmi figura, akit lehet egyértelműen negatívan vagy pozitívan megítélni?

– Hitler, Mao és Sztálin számára nem tudok "pozitívumot" felhozni – legfeljebb annyit, hogy a politikai intrika mesterei voltak. Hitler kapcsán az újabb kötetben csak azt szerettem volna megcáfolni, amit oly gyakran emlegetnek: hogy szabad választásokkal került hatalomra. Valójában Hitlert beemelték a hatalomba. Az akkori politikusoknak szükségük volt a tömegbázisra, mivel sorra buktak a kormányok. A kommunistákat veszélyesebbnek gondolták, így támadt az a rossz ötletük, hogy Hitlert majd kezelni tudják. De ha szabad választásokkal került volna hatalomra – tudunk jobb módszert a kormányváltásra a szabad választásoknál?

– Ír arról a szóbeszédről, hogy Hitlernek egy heréje volt, ugyanakkor egyik könyvében sem említi, hogy Eva Braun, Hitler barátnője zsidó lett volna, pedig az elég közkeletű legenda. Van valami valóságalapja?

– Nem hallottam erről. Sok könyvet lehetne még teleírni történelmi legendákkal, de ígérem, nem fogok többet írni, ez volt az utolsó. Nem akarok "legendaszakértővé" válni.

– Megunta a tévhiteket?

– Szeretnék más típusú könyveket írni a közeljövőben.

– Egy félmondatban említi a könyvében, hogy Hitler tervezte a híres bogárhátú Volkswagent. Ez igaz?

– Hitler ügyes rajzoló volt. Amit Führer korában felvázolt, azt természetesen mélységes tisztelettel fogadták a tervezők. (A Wikipédia szerint Ferdinand Porsche tervezte a Volkswagent, de Hitler adott neki instrukciókat, hogy a Tatra modelljeihez hasonló autót szeretne – a szerk.)

Forrás: AFP

Adolf Hitler 1937-ben az első bogárhátút vizsgálja

– Lars von Triert kitiltották a Cannes-i Filmfesztiválról, mert azzal viccelődött, hogy Hitler szimpatikus neki. Mit gondol a Hitlert övező taburól?

– Nem ártott volna, ha Lars von Trier kissé óvatosabb. Akiknek a családját a hitleri rezsim irtotta ki, azok joggal háborodnak fel egy ilyen kijelentésen. A tabu, amire ön gondol, a politikai korrektség, amely mindenképpen pozitív és humánus célból terjedt el, hogy ne bántsunk meg senkit. A politikai korrektségnek megvan a maga előnye és hátránya is, de ez utóbbiakat is el kell viselni, mert az alapvető szándék dicséretes. Lars von Trier filmjeit nem kedvelem, mert abszurd Amerika-ellenesség árad belőlük. A Táncos a sötétben címűt végtelenül giccsesnek találtam, s azt sem tudom, miért kell egy olyan világot bírálni, amit nem ismerünk.

– Ön ezzel szemben Amerika-párti.

– Első amerikai látogatásom során lettem Amerika tisztelője, mert egy nagyon kulturált, jóindulatú, barátságos társadalmat ismertem meg. Amerikában nem érezzük idegennek magunkat, az amerikai társadalom az európai társadalom  – csak éppen "áttéve" egy olyan kontinensre, ahol optimális volt az emberek és az erőforrások aránya. Az európai vállalkozó szellem, az európai politikai hagyományok elképesztő sikereket érhettek el egy hatalmas, erőforrásokban gazdag kontinensen. Ennek is voltak persze kárvallottjai, a rabszolgák és az indiánok. Azonban Amerika le tudta győzni saját múltjának kísérteteit. Egy véres polgárháborúban felszámolta a rabszolgaságot, és száz év múlva, hosszú küzdelmek során a polgárjogok egyenlőségét is biztosította.

– Az indiánokat azonban a telepesek kíméletlenül kiszorították a földjeikről. A könyvében azt írta, ez nem volt népirtás.

– Erről gyakran vitatkozom. Az indiánokat nem irtották ki, hanem elpusztultak az európaiak által behurcolt betegségekben. Egész törzsek tűntek el szamárköhögésben, kanyaróban, himlőben. Európa lakossága immunitást szerzett a középkorban, Amerikáé azonban nem.

– Tekinthetjük ezt a népirtás indirekt formájának.

– Akkor a nagy európai pestisjárvány is népirtás volt az 1300-as években?

– Az amerikai telepesek konkrét területekért harcoltak közben.

– A fehérek nem bánták, hogy az indiánok meghalnak, de nem tudtak bakteriológiai háborút vívni a 19. században. Egyetlen esetről tudunk, amikor kidobtak himlős takarókat az erődöt ostromló indiánok elé. A csatákban viszonylag kevés indián férfi esett el. A betegségek viszont az Újvilág lakóinak 80-90 százalékát pusztították el, ami rettenetes tragédia, de mégsem azonosítható a népirtás gyakorlatával, amellyel egy népességet erőszakkal összegyűjtenek, majd szervezetten meggyilkolnak. Indiánból ma annyi van, mint Kolumbusz korában. Az amerikaiak semmivel sem követtek el nagyobb bűnöket, mint más népek. Amerikától azonban többet várunk, vele kapcsolatban az elvárásaink nagyobbak.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Diákjaitól, ismerőseitől hallja a legtöbb tévhitet  |  Fotó: Pályi Zsófia

– Követett el ön szerint története alatt hibát Amerika?

– Nem nevezhetjük hibának, ha egy társadalom saját szokásait, hagyományait követi. Ha megértjük az indiánokat, akik védték a hazájukat, akkor ugyanúgy meg kell értenünk a fehér farmert is, akinek a szemében a legszentebb dolog a család, a magántulajdon, a munka és a keresztény vallás volt. A farmer úgy látta, hogy az indián erkölcstelen, tolvaj, lusta és pogány, ezért neki jogában áll elvenni a földet attól, aki nem úgy használja ki, ahogy az ő értékvilága szerint kellene. Ma ezt már nem fogadjuk el. A 19. században azonban olyannyira különbözött egymástól a fehérek és az indiánok értékrendje, hogy a tragikus konfliktusok elkerülhetetlenné váltak. A kormány pedig nem kiirtani, hanem megtéríteni és átnevelni szerette volna az indiánokat, de ezzel is sokat ártott nekik.

– Amerikával szemben más kérdésekben is megengedő, például azt írja, nem az olajért háborúzik a Közel-Keleten. Miért gondolja, hogy ez tévhit?

– Az USA nem vette birtokba az olajkutakat, nem védte meg az olajmezőket, és az amerikai olajtársaságok kifejezetten panaszkodnak, hogy az irakiak inkább a kínaiakkal kötnek szerződéseket, mint velük. Irak még kevesebb kőolajat is termel a háború után, mint előtte. A támadás oka az volt, hogy Szaddám Huszein elhitette: tömegpusztító fegyverei vannak.

– Szokott nézni történelmi kábelcsatornákat?

– Ritkán.

– Akkor nem is találkozott az új típusú történelmi dokumentumfilmekkel, amelyekben játékfilmes módszerekkel játszanak el jeleneteket?

– De, és rémesnek tartom. Római katonák csapkodnak a kardokkal… Az a fő problémám e dokumentumfilmekkel, hogy nem mindig különböztetik meg egymástól élesen a valódi történészi eredményeket és a legendákat. A Kennedy-gyilkosságról szóló dokumentumfilmben teljesen egyenrangúként mutatták be a legjobb történészek elemzéseit és az összeesküvés-elméletekkel kereskedők nézeteit. A történészek túlnyomó többsége elfogadja, hogy Kennedyt Lee Harvey Oswald ölte meg – és egészen egyedül.

– Nyilván próbálják érdekesebbé tenni a történelmet.

– Nem baj, jól teszik, csak az ismeretterjesztést komolyabb történelmi tanulmányokra kellene felépíteni.

– Látott olyan történelmi filmet, amit hitelesnek talált?

– A Frost/Nixon kiváló volt, teljesen hiteles, és ugyanakkor izgalmas is. Ugyanilyen sikeres volt A bukás, A változások kora, Wajda Danton-ja, Visconti A párduc-a vagy Spielberg München-je. Ugyanakkor mélységesen elhibázottnak tartom Oliver Stone JFK című filmjét, mert velejéig hazug volt. A végén Kevin Costner kis családját átölelve távozik a naplemente felé, mint a hős cowboy, aki az igazságot képviseli, és vállalja a pusztulást is. Csak éppen Garrison, akinek a szerepét Costner játszotta, a kilencvenes években halt meg az ágyában, senki sem bántotta.


szólj hozzá: JFK (előzetes)

A JFK előzetese

– Gondolom, a Sissi-filmet sem szereti, hiszen nem a kedvence a történelmi hősnők közül.

– Kiütéseket kapok már a becenevétől is… Erzsébet királyné meglehetősen önző, elkényeztetett nőszemély volt, aki csak magával foglalkozott, és aki mellett magányos lett egy férj, és öngyilkos lett egy gyermek.

– Milyen korszakról vagy történelmi figuráról nézne szívesen magyar történelmi filmet?

– Bármelyikről, mert nem hiszem, hogy van unalmas korszak és izgalmas korszak, csak unalmas feldolgozás és izgalmas feldolgozás. Sok remek történelmi film készült a közelmúltról is, 56-ról a Szerencsés Dániel, a hatvanas évekről a Megáll az idő. A hetvenes éveket pedig Gothár Péter filmje, az Ajándék ez a nap mutatja be kiválóan.

– Az utolsó magyar történelmi film a Hídember volt. Tetszett önnek?

– Kár volt belemenni abba a vitába, hogy Széchenyi öngyilkos lett-e, vagy sem, hiszen a történelmi tények közismertek. Régen láttam a filmet, bemutatójakor politikai viták középpontjába került, ezért meg kellene néznem újra, hűvösebb fejjel.


"A történész nem politikai elemző"

– Volt olyan színész, aki azt mesélte, színészszemmel nézi a politikusokat. Hogyan tekint egy történész a politikára? Gondol arra, hogy ez vagy az már előfordult a történelemben?

– A politikusokat nagyobb történelmi távlatból érdemes elbírálni. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnököt a maga korában rengetegen gyűlölték a hazájában, gúnyrajzok és viccek főszereplője volt. Ma őt tartják a legsikeresebb elnöknek.

"Anyu, Wilfred egy csúnya szót írt oda!" – korabeli gúnyrajz

Ami a napi politikát illeti, a történész sem állíthatja, hogy véleménye megalapozottabb másokénál. A történelmi ismeretek segíthetik is, és meg is nehezíthetik a jelenben való tájékozódást. Engem óvatosságra int az a tény, hogy senki sem látta előre a 20. század egyik legnagyobb fordulatát, a kommunista világrendszer összeomlását. Okos és tehetséges történészkollégáimmal ültünk Kádár János 1988-as leváltása után a vonaton Pécs és Budapest között, és beszélgettünk. Az volt az általános véleményünk, hogy elment Kádár, jött a Grósz, nem változik semmi. Miközben minden megváltozóban volt körülöttünk.

– Ronald Reagant a könyvében szimpatikus, kedves pasasnak mutatja be, aki előre megsejtette a Szovjetunió bukását. Arról a pletykáról hallott, hogy nyilvános szereplései alkalmával mindig a filmforgatásokon használt beállásjelző homokzsákocskákat kellett kikészíteni a számára, hogy tudja, hova kell állni?

– Nem hallottam erről, de szerintem minden politikusnak jelzik, hova álljon. Erről az jut eszembe, hogy Rákosi Mátyásnak mindig ácsoltak egy apró emelvényt ott, ahol felállt szónokolni, olyan alacsony volt. Reagan magas volt, elegáns, és nagyon jól kommunikált. A barátaim fejéből nem tudom kiverni, hogy Reagan üresfejű pojáca volt, buta öreg bácsi. Hát ez a buta öreg bácsi több dolgot is megérzett: azt, hogy a kommunista rendszer leküzdhető, és hogy Gorbacsov különbözik a többi szovjet vezetőtől, ezért érdemes komoly tárgyalásokat folytatni vele. Reagan ragaszkodott hozzá, hogy a Brandenburgi kapunál mondott beszédében legyen benne, hogy Gorbacsov bontsa le ezt a falat, pedig mindenki le akarta beszélni róla. A fal azóta eltűnt, egyes darabjait múzeumok őrzik.

– Ön szerint a magyar történelemben melyik a legkártékonyabb legenda vagy tévhit?

– Az, hogy minket mindig bántottak, és nincs ilyen szerencsétlen sorsú nép, mint a magyar. Hogy mi Mátyás kora óta sosem nyertünk háborút. A napóleoni háborúkban például a győztes oldalon álltunk, nem?

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Vaskos szakkönyveket nem olvas senki, ezért van szükség arra, hogy népszerű formában terjessze az újabb kutatási eredményeket |  Fotó: Pályi Zsófia

– Az elég régen volt.

– Viszont hazánkban nem került sor olyan pusztító polgárháborúkra, mint Angliában, Franciaországban, Amerikában, Spanyolországban, Oroszországban vagy Kínában. Nem azt mondom, hogy nem voltak tragikus fejezetei a magyar történelemnek, de azért nem minket sújtott legjobban a világtörténelem. Érdemes a lengyelekkel megismerkedni. Négyszer osztották fel az országukat, kiirtották az értelmiségüket, mégis talpra tudtak állni, és nem sírnak-rínak, nem hangoztatják, hogy ők lennének a legszerencsétlenebbek a világon. Magyarországnak voltak szerencsés és kevésbé szerencsés időszakai, mint minden más népnek. Talpra kell állni, és élni tovább.

– A mostani időszakot milyennek értékeli?

– A föllendülés szakaszában vagyunk. Ha egy országot békén hagynak, előbb-utóbb mindig zöld ágra szokott vergődni. Hogy ez egy emberöltőn belül megtörténik-e, az már más kérdés. Az angol dicsőséges forradalom utáni gazdasági föllendülés körülbelül 40 évvel később következett be, tehát – sajnos – még van időnk.

origo.hu

Negyven éve elkobzott iratokat kapott vissza az Erdélyi Református Egyházkerület

 

Negyven év után sikerült visszaszereznie több 15-16. századi levéltári dokumentumot az Erdélyi Református Egyházkerületnek – jelentette be keddi kolozsvári sajtótájékoztatóján Sipos Gábor, az egyházkerület levéltárának vezetője és Ősz Sándor Előd levéltáros. Mint felidézték, 1970-71-ben, amikor létrehozták Bukarestben a Román Nemzeti Múzeumot, nem csak a megyei múzeumok értékesebb tárgyait szállították a román fővárosba, hanem egyházi intézményeket is arra kényszerítettek, hogy „helyezzék letétbe” kulturális örökségnek számító értékeiket. Így került az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában őrzött több igen értékes irat is 1971 márciusában Bukarestbe, s emellett több nagy értékű műtárgytól is meg kellett válniuk.

Sipos Gábor és Ősz Sándor Előd a visszakapott dokumentumokkal
Fotó: Bone Ewald

A tárgyak egy részét legalább kiállították a múzeumban, az iratokat azonban elzárva tartották a nagyközönség és a kutatók elől egyaránt. „A dokumentumok visszaszolgáltatását 1978 óta folyamatosan kéri egyházkerületünk. A múlt rendszerben válaszra sem méltatták a kéréseket, az 1990-es években is elutasították őket” – emlékezett vissza Sipos Gábor.

A levéltár vezetője szerint végül a 2000/182-es törvény megjelenése tette lehetővé, hogy érdemben is követelhessék elkobzott vagyontárgyaikat, de több mint tíz évnek kellett eltelnie, míg az első visszaszolgáltatott dokumentumokat most végre kézhez kaphatták. Az elvi döntés ugyan 2005-ben megszületett, de a részleteket az akkori illetékesekkel nem sikerült letisztázniuk. A pozitív végkifejletre 2010-ig kellett várni.

Sipos elmondta, nagy segítségükre volt Ernest Oberländer-Târnoveanu, a Román Nemzeti Történeti Múzeum főigazgatója, aki felgyorsította az ügy menetét.

Május 6-án végül hat felbecsülhetetlen értékű okirat került vissza a református egyházkerülethez, amelyeket szerencsére a múzeumban megfelelő körülmények között őriztek meg, ezért a negyven év alatt nem sérültek meg. „Hogy miért fontos számunkra az iratok visszaszerzése? – tette fel a kérdést Sipos Gábor. – Azért, mert egy egyház levéltára olyan, mint egy könyv. Ha egyetlen lapot is kitépünk belőle, akkor az az oldal is érvénytelenné válik, és a könyv is megcsonkul.”

A múzeumban egyébként még további négy irata maradt az egyháznak, ebből egy még május folyamán „hazakerül”, s a további három esetében is elindították a visszaszolgáltatás folyamatát. Sipos Gábor elmondta, a visszaszerzett levéltári anyagokat egyelőre széfben fogják tárolni, hogy megóvják azokat, azonban szívesen a kutatók rendelkezésére bocsátják a dokumentumokat.

Az egyházi okiratok digitalizálására vonatkozó újságíró kérdésre a levéltár vezetője sajnálkozva jegyezte meg, hogy arra sem pénzük, sem megfelelő emberállományuk nincs. „Az unitáriusok és a római katolikusok jobban állnak a digitalizálás terén, mi valamelyest valóban le vagyunk maradva. De tervbe vettük. A legértékesebb, legrégebbi dokumentumokkal – köztük a most visszaszerzettekkel – indítjuk a folyamatot, majd azok az okiratok következnek, amelyek iránt a kutatók részéről a legnagyobb igény mutatkozik” – mondta Sipos Gábor. Ősz Sándor Előd hozzátette: ezzel párhuzamosan a dokumentumok kiadását is tervbe vették, eddig már 12 hasonló kötetet jelentettek meg.

Az értékes iratokat nem kívánják elzárni a nagyközönség elől sem. Ha valamely múzeum szívesen szervezne ezekből időszakos tárlatot, s megfelelő fény és klímaviszonyokat tud biztosítani, akkor az egyház szívesen rendelkezésére bocsátja a dokumentumokat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az okiratok még az idén visszatérhetnek Bukarestbe is, mivel a történeti múzeum igazgatójával folytatott tárgyalások során felmerült annak a lehetősége, hogy a múzeumban a romániai reformátusokat bemutató tárlatot rendezzenek.

Arról azonban máig nem lehet biztosat tudni, hogy mikor kaphatják vissza az egyházak az állami levéltárakban található anyagaikat. Mint ismeretes, Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az 1996-os levéltári törvény módosítását kezdeményezte. Ennek értelmében a történelmi egyházak visszakérhetnék az 1950-ben és a hetvenes években elkobzott levéltári anyagaikat is. A módosító indítvány tavaly elbukott a szenátusban, most a képviselőháznál van. Március végén már a képviselőház kulturális szakbizottsága kedvezően véleményezte az indítványt, a szakbizottsági végszavazásra máig nem került sor. Ehhez Márton Árpád, a művelődési bizottság RMDSZ-es tagja szerint még további koalíciós egyeztetésekre van szükség. Szerinte május 15-e előtt nem várható előrelépés.

A negyven év után visszaszerzett levéltári iratok listája

1. 1518. június 21. Hieronymus de Ghinuctys kardinális, pápai kamarás Ladislaus testvér a magyar domonkos provincia perjele és Lucas Italicus testvér a kolozsvári domonkos rendház perjele kérésére átírja X. Leó pápa brévéjét, amelyben a domonkos rendnek ugyanazokat a jogokat adományozza, amelyeket a többi koldulórend is élvez. Az oklevelet Andreas de Porcys közjegyző hitelesítette.

2. Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1587. december 28-án kiállított oklevele, amelyben 150 forintot adományoz a marovásárhelyi református iskolának.

3. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1615. október 31-én kiállított oklevele, amelyben megerősíti Báthori Zsigmond 1587-es adományát a marosvásárhelyi református iskolának.

4. Apáczai Csere János 1659-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez írott levele, amelyben anyagi segítséget kér a Kolozsvári Református Kollégium tanári karának bővítésére.

5. Halicsi Mihály, karánsebesi származású román református értelmiségi könyveinek (414 db.) és egyéb javainak jegyzéke, amelyeket 1674-ben végrendeletileg a Szászvárosi Református Kollégiumra hagyott.

6. I. Apafi Miháy erdélyi fejedelem 1675-ben átírja és megerősíti azt az adásvételi szerződést, amelyet Sorbán Komfucz kopacseli nemes és Székely László fejedelmi postemester kötött egy szevesztrényi (Fogarasföld) malomhelyről.

Szerző(k): Bálint Eszter, kronika.ro

Törvénnyel a magyar nyelv ellen Dicsőszentmártonban

2011. május 03.

Huszonnégy órás határidőt adott Alexandru Adrian Matei dicsőszentmártoni polgármester és a Maros megyei város jegyzője, Viorel Răzvan Groza a helyi kórház igazgatójának, hogy eltávolítsa a kapusfülkére és a járóbeteg-rendelő homlokzatára kihelyezett kétnyelvű feliratokat.

Átiratában az elöljáró úgy hivatkozik az 1991/50-es törvényre, hogy közben megemlíti, a város magyarsága nem éri el a 20 százalékot. Az ügynek egyértelműen etnikai vetülete van. A PDL-s polgármester által emlegetett 17,71 százalékos aránynak ugyanis nincs köze a tíz évvel ezelőtti építkezési törvényhez. Különben a hivatalos statisztika szerint a dicsőszentmártoni magyarság aránya 18,84 százalék, ami a 2001/215-ös helyhatósági törvény alapján ugyan nem teszi kötelezővé, de nem is tiltja a kétnyelvű feliratok alkalmazását.

„A legutóbbi tanácsülésen a különfélékben felmerült, hogy az önkormányzatnak lépnie kellene a kétnyelvű felirat ellen. A testület nem szavazott erről, nem is tehette, hisz a kórház a megyei tanácshoz tartozik. Erre a hétvégén a polgármester felszólította az igazgatót, hogy huszonnégy órán belül távolítsa el a hetekkel ezelőtt kihelyezett feliratokat” – panaszolta el lapunknak a dicsői RMDSZ elnöke, Szabó Albert. A szövetség önkormányzati képviselője szerint a Gheorghe Marinescu Kórház vezetőségének semmiként nem szabad engednie az egyértelműen nacionalista utasításnak.

Így gondolja Szász János igazgató is, aki a Krónikának kijelentette: a táblák a helyükön maradnak. Az intézményvezető a prefektúra ez év február 18-án keltezett átiratával indokolja döntését. A kormányhivatal akkor harmincnapos terminust adott az intézményvezetőnek, hogy kihelyezze a kétnyelvű feliratokat. „Az az érzésem, hogy a választások közeledtével a kétnyelvű tábla csak a polgármester számára jelent gondot, senki mást nem zavar. Át is küldtem a felszólítást a prefektúrára, döntsék el ők egymás között, mit is akarnak” – szögezte le Szász.

Kérdésünkre, nem tart-e attól, hogy a Matei által keltett magyarellenes hangulatban a városháza eltávolítja a táblákat, vagy valakik megrongálják, az igazgató nemmel válaszolt. „Nem hinném, hogy a polgármesternek ilyen kevés esze lenne, hogy ilyesmihez folyamodjon” – fejtette ki az orvos-igazgató.

Szerző(k): Szucher Ervin, kronika.ro

Megbékélés közös érdekek mentén

2011. május 03.

A magyarok és a románok egymásrautaltságára, a két közösséget érintő kényes témák higgadt kibeszélésének szükségességére, egymás kultúrájának a megismerésére hívták fel többek közt a figyelmet a Kárpát-medencei Megbékélés Mozgalom keretében megszervezett nyilvános kerekasztal-beszélgetés résztvevői Kolozsváron.

A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében megtartott rendezvényen a felszólalók – ismert román és magyar közéleti személyiségek – úgy nyilatkoztak, Kolozsvár a megbékélés és az együttélés szimbólumává válhat, mivel a kincses városban évszázadok óta békésen együtt tudnak működni a különböző kisebbségek.

Surján László EP-képviselő felszólalásában hangsúlyozta: a Kárpát-medencében élő nemzeteknek megvannak a maguk sebei, de bízik abban, hogy ezek a sebek gyógyíthatók. „Sajnos ezeket a sérelmeket gyakran emlegetik, s ha a sebeket folyamatosan feltépjük, soha nem tudnak begyógyulni” – fogalmazott a fideszes politikus. Hangsúlyozta: a mozgalom célja, hogy fórumot biztosítson a Kárpát-medencei országok civil szféráinak különböző nemzetiségű képviselői számára, hogy párbeszéd révén megtalálják az együttműködés lehetőségeit.

Lucian Năstasă történész, kisebbségkutató szerint nem kell a kényes történelmi témáktól tartani, szerinte ha a történészek higgadt fejjel tisztáznák a vitás kérdéseket, az kifogná a szelet a szélsőséges nacionalisták vitorlájából. Beke Mihály író, újságíró szerint nem szégyen közös érdekek mentén kibékülni. Smaranda Enache emberjogi aktivista, a Pro Europa Liga elnöke hangsúlyozta: magunk mögött kell hagyni a nemzeti és vallási fundamentalizmust, elsősorban saját falvainkban kell megbékélni. Marius Tabacu, a kolozsvári filharmónia igazgatója ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyaroknak és románoknak csak felületes ismeretei vannak egymásról, sem a bukarestiek, sem a budapestiek nem értik Erdély lényegét. Ovidiu Pecican úgy vélte, túl sokat foglalkozunk a múlttal, a szimbolikus dolgokkal ahelyett, hogy az együttélés lehetőségeit keresnénk. Surján Lászlótól ugyanakkor megtudtuk: a Chartaxxi.eu internetes oldalon elérhető megbékélési chartát eddig 1700-an írták alá.

Szerző(k): Kiss Előd-Gergely, kronika.ro

Legyetek derűsek!

[ 2011. április 02., 00:22 ] [440]

Ma 6 éve hunyt el Rómában a huszadik század utolsó negyedének nagy szentje, II. János Pál pápa. Halálával egy olyan korszak zárult le az egyház és a világ történelmében, amely még nemzedékekig meghatározza az emberiség életét. Vallástól, nemzetiségtől, bőrszíntől és politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte az egész világ gyászolt, mert olyan krisztusi embert veszítettünk el, aki egymaga volt a világ lelkiismerete.
Nem kapott Nobel-díjat, de annál beszédesebb emberi magatartása, szeretete, egyszerűsége és közvetlensége, őszintesége és nyíltsága, amellyel az egyház legnagyobb ellenségeit is térdre kényszerítette.
Felejthetetlenek azok a képek, amelyeken láttuk, amint ölébe kap egy gyermeket a tömegből és megcsókolja, amikor leszállva a repülőgépről megcsókolja szülőhazája földjét, amikor szemébe néz beszélgetőpartnereinek, és tömören a lelkiismeretükre, az emberi méltóság tiszteletére apellál. Láttuk őt Teréz anyával, Gorbacsovval, Fidel Castróval, Teoctist pátriárkával kezet fogni, vagy ahogyan lelkesen együtt énekel a fiatalokkal, ahogy a népek anyanyelvén szól, és hirdeti az Örömhírt: Ne féljetek! Életének utolsó üzenete is az volt: „Derűs vagyok, legyetek azok ti is!”

Valljuk be, hogy ez a pápa mindnyájunk szívéhez közel férkőzött. A köztünk járó Krisztus volt, aki tudott egyszerre konzervatív és liberális lenni, aki egyszerre őrizte az apostoli egyház, hitét, értékrendjét és hitelveit, miközben szélesre tárta az egyház ablakát és áttetszően élte elénk a Krisztus-követés művészetét. Megmutatta nekünk, hogy nem kell félni, ha Isten útján járunk, hogy a szenvedés is hozzátartozik az élethez, nem Isten büntetése, és lehet méltósággal szenvedni. Nem kereste a népszerűséget, mégis minden idők legnépszerűbb pápája. Az emberiség lelki vezetője volt, aki sportolt és énekelt, játszott és imádkozott, tárgyalt és könyörgött, megbocsátott és bocsánatot kért. Az egyetemesség pápája volt, aki felül tudott emelkedni kis és nagy népek kategóriáján, aki mindenben Krisztus akaratát kereste és szolgálta.
Megtapasztalta testében is a szenvedést, az üldözöttséget, a kommunista elnyomás terrorját, ezért tudta mit jelent síkra szállni az emberi jogokért, ezért is emelte fel szavát a kizsákmányolás és az emberi méltóság lábbal tiprása ellen. Egyházpolitikája nem érdekekre épült, és nem kereste egyetlen politikai hatalom kedvét vagy tetszését, hanem a keresztény alapértékek mellet szállt síkra. Belülről reformálta meg az egyházat, és tette vonzóvá a hitet.
A világ urai, politikusok és államfők, sztárok és evilági méltóságok sorba álltak, hogy találkozzanak vele, mert valami megmagyarázhatatlan derű és életszeretet áradt belőle. De ő sem röstellte felkeresni az eldugott nyomornegyedeket, az afrikai őserdők mélyét vagy éppen az ENSZ közgyűlését. Az ökumenizmus, a párbeszéd embere volt, aki megkísérelte összebékíteni a zsidókat a muzulmánokkal, kiengesztelte a keresztény felekezeteket, és utat tört a keleti kereszténység szívébe is. Költői lélek és teológus egyszerre, aki átimádkozta teológiáját, nemegyszer személyesen vezetve a vatikáni rádióban a rózsafüzér imádságot. A világ számtalan nyelve mellett magyarul is megtanult, és testvérének érzett minket.
Példája életre szóló lecke emberségből, elkötelezett krisztusi tanítványságból, aki nem uralkodni akart, – latba vetve tekintélyét, –hanem szolgálni, megoldani mások saruszíját. Kiállni az örök, szent és egyetemes értékek mellett, amelyek nem jobb és baloldaliak, nem haladóak vagy maradiak, hanem amelyek iránytűként jelzik Isten akaratát, megbecsülik emberségünket, mutatják emberi hivatásunkat.
A világ is meggyászolta. Lemondták a hivatalos találkozókat és koncerteket, félárbocra eresztették a zászlókat, nemzeti gyászt hirdettek mindenfelé, és zarándokok milliói vettek személyesen búcsút Karol Wojtylától, mert ő a miénk, a szívünkbe lopta magát.
És mégis, ez a gyász nem lesújtó. Nem egy szokványos haláleset volt, hanem az öröm és a megrendülés, a felismerés és a kegyelmi pillanat keveréke, amikor ráeszméltünk, valójában ki is volt a béke pápája. A megélt evangélium, Péter, a szikla.
A szentek köztünk járnak, Isten szentjei köztünk sugározzák a békét, a szeretetet, csak észre kell vennünk azt. Csak ránk kell, hogy ragadjon róluk valami. Akármerre változik, fejlődik a világ, akárhogy ostromolja az egyház hajóját mindenfelől a tenger és a vihar, az emberiségnek van jövője.
Az ilyen fáklyavivők után látjuk az utat, az ilyen rokonszenves szentek nyomán kedvet kapunk a jóra: érdemes, lehet szentnek lenni. Érdemes Istent szolgálni, kitartani a becsület, az emberi méltóság tisztelete mellett.

Sebestyén Péter,erdely.ma

1,2 millió embert várnak II. János Pál boldoggá avatására

[ 2011. március 27., 22:32 ] [31]

A líbiai háború és a japán földrengés tartja távol az érdeklődőket II. János Pál boldoggá avatásától.
Sokan mondják le korábbi szállodafoglalásukat, és inkább nem mennek el Rómába II. János Pál pápa boldoggá avatási szertartására részben a japán földrengés és cunami, részben a líbiai katonai akciók miatt.
Az olasz főváros vezetői nagyjából feleannyi résztvevőre számítanak, mint amennyit korábban a Vatikánba vártak. A május elsejei ceremónián 1,2-1,3 millió ember vesz majd részt, de ebben benne vannak a helyi érdeklődők is – idézte a Corriere della Sera napilap a város főpolgármester-helyettesét, Mauro Cutrufót. Cutrufo – aki a város idegenforgalmáért is felelős – azt mondta, a vatikáni Szent Péter téren körülbelül 300 ezer ember fér el, a többiek óriáskivetítőkön figyelhetik az eseményt a Circus Maximus és a Piazza San Giovanni környékén.

A boldoggá avatás a szentté avatási eljárás egyik állomása. Giuseppe Roscioli a római szállodaszövetség elnöke azt mondta, sokan a japán földrengésre és cunamira, illetve a líbiai katonai beavatkozásokra hivatkozva mondják le foglalásukat. Leginkább japánok, amerikaiak és délkelet-ázsiaiak maradnak otthon, annak ellenére, hogy korábban jelezték, elmennek a boldoggá avatásra.
Index,erdely.ma

4

Die Presse: Kelet-Európa rákényszerül a történelem kritikus átgondolására?

[ 2011. január 22., 21:18 ] [238]

Történelmük kritikus újragondolására kényszeríti az EU-tagság az új tagállamokat – írta szombati számában a Die Presse című osztrák lap.
A mértékadó konzervatív napilap tudósítója utal az Európai Tanács brüsszeli épülete előtt található kultúrtörténeti szőnyeg miatti tiltakozásokra.
„Ha valóban provokálni akartak volna, a debreceni, azaz az 1849-ben a debreceni országgyűlésen elfogadott függetlenségi nyilatkozattal és a Habsburg-ház trónfosztásával kikiáltott köztársaság térképét tették volna ide" – mondta az ügyről a lapnak egy diplomata, akiről csak annyit közöl a lap, hogy nem magyar.

„Ez itt nem Nagy-Magyarország, ez az akkori Habsburg-monarchia térképe" – tette hozzá a nyilatkozó.
„Ha problémát akarnak találni az emberek, mindig találnak" – mondta Polner Gergely, a brüsszeli magyar EU-követség szóvivője. A magyar történelem egyik legbüszkébb pillanata volt, amikor két birodalom ellen kelt fel – mondta.
Nem állt szándékában a magyar kormánynak a nagy-magyar fantáziákra utalni – tette hozzá a tudósítás szerint. „A gond csak az – fűzte hozzá a tudósító -, hogy éppen ezt teszi a kormány újra és újra, amikor állampolgárságot kínál fel a határon túli magyaroknak vagy a trianoni szerződésről való megemlékezést államüggyé teszi".
A szőnyeg körüli izgatottság rávilágít a kelet-európai társadalmaknak történelmük feldolgozásával kapcsolatos problémáira két évtizeddel a kommunizmus bukása után – írta a Die Presse.
A hiányos ismeretek – Nyugat-Európában is – és hosszú időn át elnyomott nacionalista reflexek együtt egy politikai visszaélésre alkalmas keveréket alkotnak. Orbán Viktor „tüzes" fellépése az Európai Parlamentben rávilágított erre.
Médiapolitikája elleni kritikát a miniszterelnök arra használta fel, hogy népe védelmezőjeként stilizálja magát – írta a lap.
Másutt is könnyen személyesnek veszik a tartalmi bírálatokat Európa keleti felében – vélekedett a Presse, rámutatva, hogy Romániában sokasodnak a frankofónia szervezetéből való kilépést szorgalmazó hangok, miután Franciaország blokkolja Románia csatlakozását a schengeni térséghez.
Az európai uniós tagság az elé a feladat elé állította a térség országait, hogy kritikusan elgondolkodjanak saját történelmükön – mondta a lapnak 2009-ben Timothy Snyder, a Yale Egyetem professzora.
„A történelem, amelyet 2004-ig a kelet-európaiak a világnak elbeszéltek, idegen hatalmak által elpusztított liberális demokráciákról szólt. Következésképpen a nácik és a kommunisták nélkül minden rendben lett volna. Most azonban az EU-ban vannak és többé már nem kell politikailag korrektül elbeszélniük a történelmüket" – idézte az osztrák lap a Yale professzorát.
Már hagyománnyá nőtt ki magát a szokás, miszerint az EU soros elnöki tisztét ellátó ország feladata, hogy feldíszítse a Tanács Justus Lipsius reneszánsz gondolkodóról elnevezett épületét, ahol az EU-tagállamok kormányait képviselő Tanács üléseit szokták tartani.
Ezen okból kifolyólag mintegy 202 négyzetméteres kultúrtörténeti szőnyeget terítettek le a brüsszeli székházában a magyar EU elnökség idejére. Azonban ellenséges reakciókra senki nem számított.
A szőnyeg „alapjában véve" a magyar történelem és kultúra szimbólumait ábrázolja, királyokat, műtárgyakat, enciklopédia-szócikkeket és térképeket, köztük egyet az 1848-as „népek tavaszáról".
Hajdú Márton, a magyar elnökség egyik brüsszeli szóvivője már az első negítív kritikák hallatán cáfolta, hogy a szőnyeg bármilyen kapcsolatban lenne a jelenlegi politikával.
„A szőnyeg lényegében kulturális, történelmi és tudományos jelképek és képek sora Magyarországról …, a térkép pedig 1848-ban mutatja Magyarországot, abban az évben, amikor … forradalmak zajlottak Európa-szerte" – idézte őt a hírlevél.
A pozsonyi Új Szó megvédi a szőnyeget
Nevetségesek és egyben elszomorítóak azok a reakciók, amelyek az Európa Parlament folyosóján leterített, magyar uniós elnökséget szimbolizáló szőnyeg mintázatát támadják – írta a Szőnyegporolók című jegyzetében a pozsonyi új Szó című lap nemrégiben.
Az újság szerint akik azt hiszik, hogy a szőnyegen helyet kapott 1848-as térkép „Magyarország lappangó területi igényeit kívánja kifejezni, vagy hogy az egykor a Monarchiához tartozó nemzeteknek kíván átvitt értelemben üzenni, azok tévednek".
„Ha valamikor, akkor abban az évben a magyarok példát mutattak Európának. Amellett, hogy megszabadultak a császári befolyástól, felzárkóztak a korabeli fejlődés irányvonalához, s ha csak közvetve is, de hozzájárultak Európa későbbi demokratizálódásához. Elsősorban ezt jelképezi az Európa Parlament folyosóján elhelyezett szőnyeg, és nem azt, hogy a magyarok emlékeztetik a környező népeket: lesz ez még így se, ahogy most van" – írja a szerző.
Veres István szerint bizonyos szlovák és román nacionalista politikusok prédikációja egyáltalán nem meglepő, annál figyelemreméltóbb, hogy a Mikulás Dzurinda vezette szlovák külügyminisztérium is „elszólta magát", azzal a nyilatkozattal, hogy Nagy-Magyarország térképe a történelemkönyvekbe való, nem pedig az Európa Parlamentbe.
„A magyar forradalom létjogosultságára hivatkozva nem magyarázhatták volna meg a szlovák közvélemény előtt a szőnyeget, a szlovák nemzetébresztők (meg a románok, a szerbek, a horvátok) ugyanis akkor a császáriak oldalán harcoltak. Legjobb lett volna, ha Dzurindáék nem kommentálják az ügyet, így viszont legalább mindenki számára nyilvánvaló, kinél van a piros hetes meg a zöld alsó" – mutat rá a szerző.

hirado.hu/MTI,erdely.ma

Rehabilitálnák a doni sereg parancsnokát

 

Jány Gusztávot 1947. október 4-én háborús bűntettért golyó általi halálra ítélték.

Feldolgozta: SzZ
Forrás: MTI

2011.01.12. szerda 9:00

A köztársasági elnökhöz fordult kedden a második magyar hadsereg egykori parancsnokának védője, azt kérve: az államfő nevezze ki posztumusz vezérezredessé a háborús bűncselekmény miatt 1947-ben jogsértően elítélt és kivégzett Jány Gusztávot – ismertette Magyar Nemzet. A napilap cikke felidézi, hogy a volt tisztet a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban felmentette a koholt vádak alól.

A szovjet haderő hatvannyolc éve, 1943. január 12-én indította meg támadását a Don-kanyarnál harcoló második magyar hadsereg ellen, majd a következő napokban több helyen áttörte a frontot. A kétszázezer fős magyar sereg parancsnoka Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes volt. Súlyos veszteségek után, 1943 nyarán hozzávetőleg 85 ezer magyar katona térhetett haza. Jány ezután visszavonult és nem volt hajlandó a németekkel és a nyilasokkal együttműködni. A szovjet előrenyomulás elől Bajorországba távozott, majd onnan önként tért vissza Magyarországra, és jelentkezett a hatóságoknál.
A honvédelmi miniszter 1945. június 19-én Jányt háborús bűnösnek nyilvánította, lefokozta és kicsapta a hadseregből. A Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én háborús bűntettért golyó általi halálra ítélte. Az ítéletet november 26-án végrehajtották.
A Legfelsőbb Bíróságnak 1993-ban nem volt lehetősége rá, hogy az 1945-ös miniszteri jogsérelmet orvosolja, azaz visszahelyezze Jányt tiszti rangjába. Ezt csak a köztársasági elnök, a hadsereg főparancsnoka teheti meg. Galli István ügyvéd szerint a posztumusz vezérezredesi kinevezés állíthatná vissza a 64 éves korában kivégzett tiszt katonai becsületét – olvasható a Magyar Nemzetben.

dunatv.hu

Már áll Kolozsvár főterén Mátyás király szobra

A felújított szoborcsoportot hivatalosan a Magyar Kultúra Napján, január 22-én avatják fel

Forrás: Magyarok Világszövetsége

2011.01.10. hétfő 22:07

Számos országból kérdezték aggódó magyarok: vajon visszakerül-e helyére a hosszú ideje elbontott szoborcsoport?

Valamennyiük megnyugtatására tudatjuk, hogy Fadrusz János grandiózus alkotása visszakerült helyére, áll Kolozsvár főterén Mátyás király szobra. A felújítás során eltűntek a szobor körüli sallangok, és új, négynyelvű márványtábla tájékoztatja a járókelőt művészről és alkotásáról.

És még valami: a király fejét díszítő babérkoszorút bearanyozták.

A szobor felújítását Magyarország és Románia kormánya együttesen finanszírozta.

A felújított szoborcsoport hivatalos felavatására a hírek szerint a Magyar Kultúra Napján, január 22-én kerül sor. Erről egyeztek meg Magyarország és Románia kulturális tárcájának vezetői, Szőcs Géza és Kelemen Hunor.

Képgaléria

Mátyás király szoborcsoport

A Magyarok Világszövetsége 2011 Vízkereszt napján készült felvételekkel köszönti tagjait, híveit és minden tisztességes magyar embert.

dunatv.hu

A Gulágon is megtartottuk a karácsonyt

Eredetileg tanárnak készült, de úgy tűnik, más küldetést szántak Olofsson Placid atyának. Engem Isten azért vezérelt a munkatáborba, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban – mondta a bencés szerzetes lapunknak adott interjújában. Placid atyával a hit mozgósító erejéről, a Gulágon töltött Szentestéről, a katonák elől rejtegetett "egypengős" Bibliáról, az apró örömök és az akaraterő fontosságáról beszélgettünk.

Nem mindennapi, embert próbáló nehézségekkel kellett szembenéznie. Honnan tudott mindehhez erőt meríteni?
Engem otthon a szüleim fegyelemre neveltek, és mi tagadás, Pannonhalmán se csomagoltak vattába. Lelkileg, szellemileg épen ezért jobban el tudtam viselni a tíz év kényszermunkát, mint azok, akik feleségüket és pici gyermeküket hagyták hátra. Sok akaraterő kellett a Gulág elviseléséhez, szoktam is mondogatni a gyónóimnak, mikor arról beszélnek, hogy nem tudnak leszokni a dohányzásról vagy más rossz szokásukról… Csak egy kis akaraterő, csak az kellene hozzá. Természetesen a hit is elengedhetetlen volt a túléléshez. 2007-ben, a budapesti városmisszión külföldi papoknak, lelkipásztoroknak beszéltünk a kommunisták egyházüldözéséről. Én azt mondtam nekik, hogy szerencsés és boldog embernek tartom magamat, mert a Megváltás örömhírének a gyereke vagyok. Még akkor is, ha elég kacifántos életem volt…
Talán a legsorsfordítóbb 1946 lehetett, a letartóztatásának az éve…
A háború után Budapesten kezdtem tanítani, a tanévet azonban nem fejezhettem be, mert letartóztattak, és bevittek az Andrássy út 60-ba. Ha valaki átlépett annak az épületnek a küszöbén, megszűnt embernek lenni. Én addig főtisztelendő osztályfőnök voltam, ám ott megfosztottak az emberségemtől. Éjszaka voltak a kihallgatások. Teljesen meztelenül kellett állnom egy szobában, két oldalról megvilágítottak reflektorokkal, és a sötétből szórták rám a rágalmakat. Mi ez, ha nem az emberi méltóság megfosztása? Engem fegyelemre neveltek világéletemben, de ebben a helyzetben kétségbeestem, nem láttam, mi az Isten akarata velem. Talán türelmetlen "percemberke" voltam, azonnali feleletet vártam, pedig Istennek az örökkévalóság is a rendelkezésére áll.

Mikor érezte, hogy választ kapott erre a kérdésére?
Tíz év kényszermunkára ítéltek a Szovjetunióba. Csak ott, a Gulágon döbbentem rá, mi az életfeladatom. Emlékszem, nekem kellett a folyosókat és a WC-ket takarítanom. A felfegyverzett katona, aki rám felügyelt, unalmában dúdolni kezdett, ettől én is felbátorodtam, és magyar nótákat kezdtem énekelni. Gondoltam, hadd örüljenek a magyar rabtársak. Egy nap, takarítás közben – ahogy mondani szoktam – oldalba bökött a Szentlélek, ezért azt dúdoltam el, hogy magyar katolikus pap vagyok, aki szeretné, elvégezheti a szentgyónását. Később visszahallottam, hogy ennek óriási ereje volt a halálzárkákban sínylődők számára. Ekkor jöttem rá: engem Isten azért vezérelt a munkatáborba, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban.
Ezért is fogalmazták meg a túlélés négy szabályát…
A szovjetek állandó létbizonytalanságban tartottak bennünket, soha nem tudhattuk, hogy mikor lőnek bennünket tarkón. Éppen ezért kellett valami, amibe bele lehetett kapaszkodni. Az első szabályban leszögeztük, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem engedtük, hogy bárki is panaszkodjon közülünk. Keresni kellett, észre kellett venni az apró örömöket. Versenyeztünk, hogy ki talál több ilyen pillanatot egy nap, a győztesnek jutalmul elénekeltük a kedvenc nótáját. A harmadik szabály arról szólt, hogy ne tartsuk magunkat többre másoknál, de ha a helyzet úgy hozza, mutassuk meg, hogy különbek, értékesebbek vagyunk. Ez a hozzáállás hihetetlen energiákat tud mozgósítani. Végezetül, a negyedik szabályban azt fogalmaztuk meg, hogy akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést. Mi, hívők, Istenben bíztunk.
Köztudott, hogy a kommunista rezsim üldözte a vallást. Hogyan tudták mégis megőrizni a hitüket?
Nekünk, katolikusoknak a szentmise, a szentáldozás a legnagyobb ajándék. Számomra hatalmas megpróbáltatás volt, hogy eleinte erre nem volt lehetőségem. Találékonyság kellett ehhez is, körülményes volt bort és ostyát kerítenem a misézéshez, de végül sikerült. Egy 1942-es pápai rendelet szerint rendkívüli helyzetben bor helyett elegendő a szőlő is. Ezt a kaukázusi foglyoktól sikerült szereznem. A lengyelektől és a litvánoktól pedig kaptam egy ostyalapot, amit otthonról küldött nekik a családjuk. Ezt az oplatkát – ők így nevezték – a népszokás szerint a családfő karácsonykor szétosztotta a többiek között, ezzel jelképezve az összetartozást és a szeretetet. Amikor ez elfogyott, akkor egy hithű zsidó rabtársam segített ki, aki a hitközségtől rendszeresen kapott vékony kovásztalan kenyeret, azaz maceszt. Képzelje csak el, egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió politikai rabságában a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézett! Titokban, éjjel kettő és három között, a poloskákat elhessegetve, a priccsen fekve mondtam el a szentmisét. Reggelente meg tudtam áldoztatni a fogolytársaimat. Nem volt nagy pompa, nem voltak ünnepélyes külsőségek, de elmondhatatlan, hogy ez micsoda erőforrás volt a számunkra.

Fotó: fidesz.hu

Előadásaiban gyakran említi, hogy számtalan csodával, örömmel találkozhattak – ez sokak számára megdöbbentőnek, valószerűtlennek tűnik. Meséljen el egy ilyen történetet!
1952 januárjában találkoztam egy magyar rabbal, emlékszem, Kalocsa mellől származott. Ez a férfi egy alkalommal a sötétzárkában, ahogy a falat tapogatta, két fenyőgerenda között egy kis könyvre bukkant. Egy magyar nyelvű Bibliát talált, egy 1930-as kiadású, "egypengős" Újszövetséget. Én addigra már hét éve ott raboskodtam a Szovjetunióban, alaposan kiismertem magam a börtönök világában, de a mai napig nem értem, hogy nem vették észre a könyvet. Olyan sokszor motoztak meg bennünket, olyan sokszor vizsgálták át a ruhánkat, de a Szentírás mégis, csodálatos módon rejtve maradhatott. Mi ez, ha nem csoda?
Mi, magyarok, nagyon megörültünk a Bibliának, hiszen akkor már évek óta nem láttunk magyar betűt. Ívekre osztottuk egymás között a könyvet. Napközben elástuk, szalmazsákba rejtettük, este pedig titokban olvastuk. Idézeteket kerestünk, csupa olyat, ami a túlélés négy szabályára vonatkozott, és napközben ezeket meséltük el egymásnak. Egy alkalommal az egyik rabtársam így szólt hozzám: én olvastam, hogy Jézus azt mondta, "a madaraknak fészkük, a rókáknak odúja van, de az emberfiának nincs hová lehajtania fejét", de sose panaszkodott! Én három évig tanultam Pannonhalmán Szentírástudományt, de addig a pillanatig sose mondta nekem senki, hogy Jézus nem panaszkodott!
Említette a hit mozgósító erejét. Mi volt a helyzet azokkal a rabtársakkal, akik nem voltak vallásosak? Ők honnan merítettek erőt?
Ezeket az apró örömöket, csodákat a társaim is észrevették, sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Hitetlen fogoly nem tért haza a Gulágról, érezni kellett, hogy a Jóisten gondoskodik rólunk. Kicsi, alig észrevehető jelekben nyilvánult meg: a rongyosra olvasott, katonák elől rejtegetett Bibliában; a sapkában, amit motozáskor esetleg rajtunk felejtett az őr, így addig se fázott a fejünk…

Fotó: fidesz.hu

Az örömnek része a közös ünneplés is. Meg tudták-e tartani a karácsonyt?
1952 decemberében mi, magyarok, úgy döntöttünk, megtartjuk az ünnepet. Sikerült egy kis csellel karácsonyfát szereznem, az egyikünk pedig talált egy gyertyacsonkot. Mások a reggeli káposztaleves mellé kapott kenyeret adták oda, a kenyérbélből kis kockákat csináltunk. Kristálycukrot szórtunk rá, ez volt az ünnepi süteményünk. A kenyérhéjat bedörzsöltem fokhagymával, ez emlékeztetett bennünket a kolbász illatára. Ketten nem tudtak részt venni a közös karácsonyi ünnepségünkön, mert Szenteste épp szolgálatban voltak a villanyfejlesztőknél. Ők is hozzá akartak járulni az ünnephez valamivel, ezért rövidzárlatot csináltak. Sötétség borult az egész munkatáborra, de a négy őrtoronyból színes rakétákat lőttek ki, nehogy a rabok szökni próbáljanak. Csillagszórónk ugyan nem volt, de káprázatos tűzijátékban lehetett részünk! Imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk. Akkor ott, abban a pillanatban elfelejtettük a nyomorúságunkat.
Ez az ünnepség nyilván veszélyes volt. Nem féltek, hogy lebuknak?
Tartottunk ettől, ugyanis belépett a helyiségbe egy rabtársunk, egy Sztálin-díjas költő. Nagyon megijedtünk, hogy feljelent bennünket. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban nem történt semmi. Másnap, kissé félve odaléptem hozzá. A következőt mondta nekem: "te tudod, hogy engem ateistának neveltek. Tegnap láttam, hogy ti ilyen embertelen, nehéz körülmények között tudtok mosolyogni, a hitetek szerint ünnepelni. Nekem ennél több érv Isten mellett nem kell!" Látja, milyen óriási a jelentősége az örömnek?
Évek óta járja az országot, ahol lehet, előadásokat tart. Kíméletlen őszinteséggel mesél a Gulág éveiről. Sokan méltatják az Ön életét, tetteit, hősként, példaértékű emberként említik…
Csak egyetlen dolgot akartunk: töretlen emberséggel túlélni a kegyetlen körülményeket, a Szovjetunió munkatáborait. Nem vágytunk babérokra, nem vagyunk hősök, sem vértanúk. Csak túlélők, sok-sok apró csoda és akaraterő segítségével.

(fidesz.hu)

Anno Domini – hogy is van ez az időszámítással?

[ 2010. december 24., 09:49 ] [53]

Még Krisztus születése után hatszáz évvel is csak kevés ember tudta, hogy „keresztényi korban" él. Az időszámítás, amely azzal az évvel kezdődik, amikor „Krisztus Galileában járt", egy Scythia Minorból származó görög apát, Dionysius Exiguus műveként jött létre, aki 550 körül halt meg Rómában. A mai időszámítás kezdete egyébként nem Krisztus születése, hanem fogantatása…
Dionysius ötlete volt, hogy az Úr megtestesülésére, Krisztus földre szállására kell alapozni az évek számozását, amely kezdődjön az örömhír vételének, Szűz Mária fogantatásának a napjával. Ezt a napot, az első év első napját, ő Krisztus december 25-i születése előtt kilenc hónapra, március 25-re tette.
A mai időszámítás kezdete tehát nem Krisztus születése, hanem fogantatása…

Az ezt megelőző évek visszafelé számolva ante Christum natum (a. Chr. n. vagy AC, Krisztus születése előtt), az ezt követőek pedig anno Domini vagy ab incarnatione Domini (a. D. vagy AD, a mi Urunk évében, illetve a mi Urunk megtestesülésétől) megjelölést kaptak. Nulladik év nem volt.
Sok száz évnek kellett eltelnie, amíg a keresztény éra (aera vulgaris) fokozatosan elterjedt, először a latin egyházban, majd később keleten is. Beda Venerabilis (673-735), aki De Temporibus címen könyvet írt a kronológiáról, a 8. század elején keletkezett Angol egyháztörténetében már teljesen elfogadta az új rendszert.
Közben mindenféle helyi időszámítások voltak forgalomban. A legáltalánosabb rendszer az uralkodói éveket használta. A történelmi időt a királyok és dinasztiáik szerint mérték. A konkrét dátumot az egyes császárok, pápák vagy fejedelmek uralkodása alapján jelölték meg. A példát ehhez az Ószövetség adta: „Hiszkija király 4. esztendejében, azaz Izrael királyának, Ela fiának, Hóseának 7. évében történt, hogy Asszíria királya, Szal­manasszár felvonult Szamaria ellen és ostrom alá fogta." (2 Kir 18,9)
A keresztény időszámításnak több más rendszerrel kellett versenyeznie. Viszonyítottak a négyévenként megrendezett olimpiákhoz is, az első, Kr. e. 776. július 1-jei koroiboszi játékoktól egészen a Kr. u. 4. század végéig. Nabonasszar babilóniai időszámítása, amelyet az alexandriai görögök használtak, a középkorban Ptolemaiosz művei nyomán vált ismertté. Kezdőpontja átszámítva Kr. e. 747. február 26-ára esett. A Levantén széles körben elterjedt a Szeleukidák makedón időszámítása, amely Kr. e. 312-ben kezdődött, amikor 1. Szeleukosz Nikatór elfoglalta Babilont.
A zsidók ezt a „szövetség korának" ismerték, s a 15. századig használták. A római rendszer alapja „a város alapítása" volt: a. u. c. Hispániában a caesari időszámítás Kr. e. 39-ig nyomozható vissza, amikor Octavianus elfoglalta Ibériát. Miután a vizigótok átvették, ez az ún. pireneusi rendszer maradt érvényben Katalóniában 1180-ig, Kasztíliában 1382-ig és Portugáliában 1415-ig. A muzulmán időszámítás kezdetét, a hedzsrat Mohamed Mekkából való elmenekülése jelenti, amely Kr. u. 622. július 16-án, egy pénteki napon történt. Az egész iszlám világban ez van érvényben.
A dolog bonyolultsága miatt egyáltalán nem meglepő, hogy Dionysius Exiguus számítása hibásnak bizonyult. Az 1. évet Dionysius a 195. olimpiai ciklus 1. évével, a. u. c. 754-gyel azonosította. Valójában azonban semmi nem utal arra, hogy Krisztus Kr. u. 1-ben született volna.
Attól függően, hogy a Lukács- vagy a Máté-evangéliumot vesszük alapul, a keresztény időszámítás vagy Nagy Heródes uralkodásának utolsó évében (Kr. e. 4-ben) , vagy az első, Judeában végrehajtott római népszámlálás évében (Kr. u. 6-ban vagy 7-ben) veszi kezdetét.

harmonet.hu, vilagtudomany.hu,erdely.ma

December 22.: Nyolcvankilenc holdudvarában

[ 2010. december 24., 09:45 ] [27]

Sepsiszentgyörgyi cigányok égetig a diktátor portréját december 23-án

Ezerkilencszáznyolcvankilenc késő ősze, telének eleje évfolyamtársaimmal együtt Kolozsváron talált, első éves egyetemistákként a kincses város szívében, az akkori diákberkekben közismertnek számító Avram nevű (a Iancu utótagot senki sem biggyesztette hozzá) bentlakásból közelítettünk életünk akkori helyszínei felé.
eológus hallgatókként barátommal egy kőhajításnyira laktunk a Babeş—Bolyai Tudományegyetem Farkas utcai főépületétől, melynek előadótermeit remények és kételyek bizarr egyvelegével napi rendszerességgel látogattuk. Egyetemi éveinket amolyan hamuban sült pogácsák feltarisznyálási lehetőségeként, ínyes szellemi táplálékként képzeltük el, de nem egészen ez lett belőle. Nyolcvankilenc számomra nem csak a temesvári, romániai forradalom évfordulója, hanem a világra figyelés kezdete is, hiszen Szentgyörgy után, Kolozsvár egyetemi központként, Erdély fővárosaként még az akkori bezártságban is horizontok tágulását jelentette. De a forradalom — szerencsénkre — egész diákkorunkat átrajzolta, akkori emlékeim amolyan zárójeles apróságok, személyes élménytöredékek.
Miután 1988-ban érettségiztünk az akkori 1-es számú Matematia—Fizika Líceumban (a közbeszédben természetesen akkor is Mikóként emlegettük, ám a mikós szellem, hagyaték, örökség stb. akkoriban nem szerepelt a hivatalos vagy akár félhivatalos diskurzusban), majd bejutottunk az egyetemre, fiú osztálytársaimmal vállvetve kilenc hónapra bakának álltunk. Nem azért, mert férfias lelkületünket ekképpen szerettük volna tömegesen demonstrálni, hanem, mert a kommunista pártállam diktatúrájában ez így működött. Azért is fontos volt első nekifutamodásból sikeresen felvételizni valamilyen karra, mert a kiesők egy év és hat hónap katonaság elé néztek. Tehát nyolcvannyolc őszén bevonultunk, s nyolcvankilenc nyarán leszereltünk.

Osztálytársaim többsége Lippára ment gyalogosnak, hárman, geológus hallgatókként pedig belügyi alakulathoz kerültünk, mivel az ország érctelepei, kőolajmezői és bőséget ígérő szénbányái a szocialista ipar féltett kincsei közé tartoztak. Kolozsváron olyan katonai egység ölelt kebelére, mely az akkori milicistákat (a Bukarestbe, szintén földtani egyetemre jelentkezett sorstársunk a milicisták táborát gyarapította, ezen mi ketten zöld egyenruhásokként igen jól szórakoztunk, már amennyire kúszás, parkettkaparás, konyhapucolás, decemberi kukoricaszedés és más hasonló értelmes cselekedetek után még maradt energiánk néhány torz vigyorra), illetve a klasszikus, zöld angyalbőrbe bújtatott, úgynevezett „szekuritátés csapatokhoz" tartozó katonákat terelte egy zászlóaljba. A kilenc hónapos belügyes státusnak persze nem örültünk, de e szakmát választva nem volt, mit tennünk. Igaz, a belügy fegyveres alakulatának közönséges katonaság szintjén semmi köze nem volt a hírhedt Securitatehoz, legfennebb annak jöhetett jól, aki ugródeszkának képzelte el, egy későbbi, profi karrier megalapozásaként. Ráadásul, barátaimmal való beszélgetéseinkből az derült ki, hogy míg a gyalogosok máshol aránylag nyugodtan éldegéltek, minket, „szekusokat" igyekeztek tisztességgel megedzeni, azaz, katonásan fogalmazva, megereszteni. Ez következetesen gázmaszk viseletet, rohangálást a lőtér körüli hegyoldalakon, konyhavikszolást, ipari mennyiségű burgonya és zöldhagyma pucolását jelentette. A magyarokat sem szerették túlzottan, a baljós előjelek már a kezdet kezdetén jelentkeztek: amikor fabőröndjeinkkel besomfordáltunk a vaskapun, és felsorakoztunk az egység udvarán, egy fehér zoknis, műanyag papucsos káplár azonnal megkérdezte: ki magyar közületek? És talán kétszer volt részünk olyan riadókészültségben, amikor fogalmunk sem volt, hol és mi történik, csak annyit sejtettek velünk, hogy esetleg valahova elvisznek. Utólag sikerült beazonosítanunk az egyik izgalom okát: 1989. június 16-án Budapesten újratemették Nagy Imrét, eközben mi Kolozs­vár központjában, az egykori Budai Nagy Antal utcában lévő kaszárnya udvarán fegyvereinket pucoltuk.
Komor, szigorúan ellenőrzött város hangulatát keltette 1989 őszén Kolozsvár. Fokozta a bezártság érzetét, noha újdonsült egyetemistákként korlátok helyett inkább a lehetőségekre próbáltunk figyelni. Román nyelvű előadásokat hallgattunk, s bár órarendünk nagyon zsúfolt volt (heti közel negyvenórányi kurzus, illetve szeminárium, szombaton is tanítás volt), kötelező jelenléttel, mégis az újszerűség érdekessé tette ezt az életformát. A bentlakásban, ahová csak a portás cinkosságával lehetett vendégeket becsempészni, szemfülesebb diákok 10 lejért sört árultak (az üzletben 6 lejért, egy mozijegy áráért lehetett a közönséges kolozsvári sört megvásárolni), így esténként a szomszédból beszerzett sörök mellett jó beszélgetések zajlottak szobánkban is. Amikor délután öt óra után már nem kellett beülni valamelyik laboratóriumba, még mindig maradt kétórányi időnk, hogy az egyetemi könyvtárban szakirodalmat olvasgassunk. Emellett természetesen több mozi és a magyar színház kulturális ajánlata is vonzónak tűnt, 1989 vége felé különös élmény volt megnézni Dan Piţa akkor bemutatott, nyomasztó hangulatú November, utolsó bál című filmjét, ugyanis éppen akkor novemberben tartották a tizennegyedik s egyben utolsó pártkongresszust, ahol karácsonyi kilövése előtt még utoljára újraválasztották a haza legszeretettebb fiát. A késő ősz másik emlékezetes — ezúttal színházi — eseményeként maradt meg a Tompa Gábor által rendezett, A buszmegálló (szerzője a kínai Kao Hszing-csien) című stúdió-előadás, ugyanis abban az időben számomra mind filmben, mind színházi előadásban, illetve írott szövegben a mindenkori hatalommal szembeni feleselgetés, tiltakozás, ellenkezés felismerése jelentett elsődleges élményt.
Az egyetem első időszakában, mint ahogy középiskolás diákként is foglalkoztatott — most is gondolok olykor erre —, ki, kik lehettek azok, mind Szentgyörgyön, mind Kolozsváron, akik besúgókként is funkcionálhattak. Kíváncsi lennék esetleges jelentéseik szövegére. A katonaságtól való leszerelés előtt nagyon tartottam attól, hogy valamilyen ajánlattétel hangzik majd el, erre azonban nem került sor.
Mindannyiunkkal elbeszélgetett a különös járású és tekintetű, fejét furcsán félre fordító úgynevezett kontrainformációs tiszt, aki szerencsémre nem előlegezett meg túlzottan bizalmával, azt mondta, diákéveink során vélhetően találkozunk külföldi egyetemistákkal (akkoriban görögök, arabok voltak szép számmal Kolozsváron), és legyek résen, mit kérdeznek, illetve vigyázzak, mit mondok majd nekik.
1989. december végén bentlakásunk ötvenhatos szobájában hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, onnan tudtuk, mi történik Temesváron, Kolozsváron talán csak a fokozottabb, a bentlakásba való ki-bejárásnál történő ellenőrzés tűnt különösnek. De még pár napig, hazautazásunk előtt éppúgy jártunk órákra, könyvtárba, mint máskor. Amikor aztán egy este elindultunk haza, azaz a vasútállomásra (tizennyolcadika, tizenkilencedike lehetett), az éjjeli gyorsvonaton és a brassói állomáson feltűnően sok volt a járőröző, fegyveres katona, a Szentgyörgy felé tartó szerelvényen azonban ők is tétováknak, bizonytalanoknak tűntek.
A forradalom sepsiszentgyörgyi eseményeit vakációzó diákként, fejemet ide-oda kapkodó, naivan reménykedő, tizenkilenc éves fiatalként éltem meg. Talán december 23-a délelőtt lehetett, amikor fényképezőgéppel elindultam a tömeget a központba vonzó belvárosba, a Kőrösi Csoma Sándor utcában iratok füstölögtek a Securitate, illetve a megyei milícia udvarán, köztük a diktátor portréja is fel-felbukkant. Mindenféle ember álldogált hamu és korom között, füstölgő iratkupacok mellett, zűrzavarban és káoszban. A parkban nagy tömeg volt, a mai prefektúra erkélyéről szóltak a beszélők. Központban lakó barátomhoz léptem fel, ott beszélgettünk, míg utol nem ért az a rémhír, miszerint Brassó felől negyvenezer terrorista közeledne Szentgyörgy felé. Hazarohantam, az utcán általános rémület, mindenfelé kapkodás, sietség. A rémhír fullánkját nem véletlenül döfködték mindenfelé, a szekusok bizonyára a zűrzavarkeltésben voltak érdekeltek.
A tévéközvetítések során úgy éreztem, teljesen más világ fogad majd Kolozsváron, s egyik napról a másikra a Nyugat csillogása, jóléte árasztja majd el a mi reménytelen keleti térségünket. Mérhetetlen volt az örömöm, úgy tűnt, véget ért „a nedves kor", melyben „nappal vér folyik, éjjel bor", miként akkori kedvencem, Hobó énekelte az akkoriban agyonhallgatott Vadászat album Orgia című dalában. Ilyenszerű érdeklődésünk egyébként közös volt jó néhány mikós osztálytársammal, barátommal: s ha akkoriban nagyon visszafogottan beszélhettünk arról a bizonyos mikós szellemről, azt talán ez a beállítottság is jelenthette. Noha alkalmazkodnunk kellett a kor követelményeihez, azaz erőteljesen matematika, illetve fizika centrikusnak kellett lennünk, mert ezekből a tantárgyakból felvételiztünk egyetemre, mégis volt egy olyan kulturális kapocs közöttünk, amely ha csak érdeklődés szintjén, de szűkebb körben egyfajta szemléletet, egy más, egy nyitottabb világ iránti igényt jelentett, még ha arról csupán gyermeteg módon, suttogva beszélhettünk. Mai napig őrzöm eme tiltott gyümölcs — közösen nézett filmek, beszélgetések könyvekről, versekről — ízét, az akkori légkör hangulatát, mely erős szövetként fogott össze néhányunkat. És annak is örültünk, hogy mindez nem szerepelt az akkori kommunista tantervben.
Vissza 1989 karácsonyához: televíziós élményeink után két barátommal úgy döntöttünk, az áldozatok emlékére (következetesen hatvanezerről beszéltek, noha ez nagyon eltúlzott adat volt) elmegyünk egy esti misére a központi katolikus templomba. Alig voltak hívek, a városban sem nagyon járkáltak, a Csíki utcában légüres tér, mindössze két katonai járművet láttam, és egy, a bejárat felé sebesen szaladó milicistát, aki — ha arcmemóriám nem csal — ma is vezető beosztásban dolgozik.
Amikor aztán 1990 legelején aztán visszamentünk Kolozsvárra, paleontológiatanárunk nem győzött lelkesedni, köszönetet mondani a fiataloknak, a diákoknak. Úgy fogalmazott, hogy már a KISZ-gyűlésen is megmondta, vannak bizonyos lehetőségeink, próbáljunk meg azokkal élni. Mi persze 1989 őszén, a majdani kommunista párttagság megszerzését előkészítendő KISZ-gyűlésen gondolni sem mertünk arra, hogy ilyen lehetőségekkel kellene élnünk.
1990 kora tavaszán reménységként villant fel annak a lehetősége, hogy magyarul tanuljunk az egyetemen, mi több, felmerült a Bolyai Egyetem újraindításának gondolata. Mindez később illúzióként foszlott szét. Aztán 1990 márciusában a kolozsvári magyar diákok háromnapos ülősztrájkkal szolidarizáltak marosvásárhelyi kollégáikkal, akik szintén a magyar nyelvű egyetemi oktatásért tüntettek. Akkor, a Farkas utcai főépületben minden folyosón magyar hallgatók sorakoztak, tudtommal azóta sem volt ilyen tömeges tiltakozása a magyar diákoknak Kolozsváron. Ez március tizenötödike előtt történt, az évfordulóra ugyanis Budapestre utaztunk, s onnan tovább mentünk, geológus barátaink meghívására a miskolci nemzetközi ásványbörzén vendégeskedtünk. A marosvásárhelyi események híre a Duna-parti fővárosban talált, éppen baráti és szakmai kötődéseket erősítő szálak szövögetése közben…
Utóirat. Az ezerkilencszáznyolcvankilences, illetve kilencvenes tanévben az Avram bentlakás 56-os szobájában öten laktunk. Akkori miniatűr sorsközösségünk három informatikusa közül ketten ma Finnországban vannak, egy Magyar­országon, geológus barátom pedig az Amerikai Egyesült Államokban találta meg azt a szakmai lehetőséget, amelyre mindig is vágyott, én magam pedig rögtön az egyetem elvégzése után szegre akasztottam geológuskalapácsomat.

Mózes László, Háromszék,erdely.ma

1 2 3 7
>