Archive

Category Archives for "Kommunizmus"

Hol voltak a Szövetségiek?

Boc úr, még amikor a polgármesteri szék megszerzésére indult a Rus úr ellenében a második fordulóban azt ígérte, hogy megoldja kolozsvári Főtér miatt kialakult problemát, amit Funar kialakított  volt.

Megválasztása után Boc úr mint újdonsűlt kolozsvári polgármester, neki is fogott az ígéretének a betartásához: szakembereket hívott össze, megbeszélések sorozatát indította el, kérte a kolozsvári polgárokat is, hogy csatlakozanak ennek az ügynek a megoldásához.  Az első pozitív lépések után a park kezdett megszépülni, a funari-gödrök pedig kezdtek betömődni és  annyi idő után végre egy nyugodt és békés légkör alakult ki a  kincses városunkban. Akkor a városi tanácsban a magyarságot képviselő tanácsosok annyira el voltak telve magukkal, annak ellenére, hogy Ők nem sokat csináltak, hiszen csak a Boc úr a polgármester, akart építkezni. Tudta jól s ha nem is tudta, érezte – a mostani polgármesterrel ellentétben – , hogy csak akkor tudná az építkezést folytatni, ha a békét keresi!

A kolozsvári magyar polgárok csak utólag tudták meg, hogy több terv is elkészült úgy a Főtér, mint a Mátyás Szoborcsoport kialakításáról. Ezek nagy része már akkor ismertek voltak a polgármesteri hivatalnál, de mindezek ellenére – a minket képviselők – erről nem informálták a választókat. Megelégedtek azzal, hogy ők mint a városi tanácsban leledzők esetleg ismerik, sőt csak nem lényeges megjegyzéseket tettek ezekre a tervekre, mint ahogy több személy előtt nemrég Csoma Botond is kijelentette, hogy csak a világító oszlopokkal volt-van némi ellenvetése, mondván: az oszlopok nem felelnek meg és nem egyeznek az eredeti tervvel.

Nahát valószínűleg azért sem lehetett minket tájékoztatni, mert lényegében a szövetségieknek tetszettek a tervek. Amikor aztán megvolt a tér hírtelen ráocsúdott szinte mindenki, hogy a kolozsvári magyar polgárok, magyar történelmi egyházak, civil szervezetek érdeke lett megcsúfolva. Mindenki láthatta saját szemével azt, hogy lényegében a szövetségiek is „rábólintottak” és azután csúsztattak. A kolozsvári polgárok érdekét nem a megígértek alapján képviselik, sőt megpróbálták kiszedni magukat s mint az ovisok szokták rákenték a másik félre… Sőt még egy tiltakozási kezdeményezést indítottak volna el, amellyel azután röhelyes helyzet határára kerültek, hiszen a kolozsvári magyar polgárok nemmel válaszoltak.

Ők is tudták és mi is, hogy ezt visszacsinálni már nem lehet és a főkolomposi szereppel gyanúsították éppen a szövetségieket, akik mindenki előtt eltusolni igyekeztek ezekről a dolgokról, hiszen a másik fél megmutatta, hogy a terveket a tanácsban mindenki megszavazta! Vajon amikor a tanácsban szavaztak akkor "hol voltak a szövetségi tanácsosok?”

Az ügy elcsendesült, de a kolozsvári magyar polgárok már kezdték szégyellni magukat a Mátyás szobor csoport kinézete miatt, a deszka minőségi romlása még jobban csúfította a szoborcsoportot. A deszkákkal körbe pócolt a szobor csoport láttán , a japán és más külföldi turisták is megjegyezték e furcsaságot.

A kolozsvári Magyar Polgári Párt megoldást keresve ezen ügynek a megoldása érdekében, az UNESCO-hoz írt nyílt levélben rámutatott, hogy fontos lenne a munkálatok befejezése., Emelett fotókat jutatott el Magyarországra, és az akkori elnököt is informáltuk a kolozsvári munkálatairól hiszen sajnos teljesen leálltak – több éven keresztül.

Vajon ekkor hol volt a szövetség?

A Magyar Polgári Párt rendszeresen „bombázta” a szövetségi tanácsosokat is, hogy lépjenek már fel ennek az ügynek a megoldásáért, és tegyenek konkrét lépéseket a felújítási  munkák folytatására. Kintről,  az UNESCO-tól is jöttek a nyomások, ami által végül a szövetségi alpolgármesternek, ha görcsösen, nehezen is – több év várakozás után – sikerült a munkálatokat befejeztetni.

Kisebb huza-vona után aztán egy nagy bulit szándékoztak rendezni, csak mivel köztudott volt, hogy a kolozsvári magyar polgárnak már szinte hányingerük van mindentől, az Erdély más részéről hozták az embereket, hogy legalább egyszer töltsék meg a Főteret, de ez is csak részben sikerült.

21 éven át szinte mindig rossz oldalról közelítették meg a többnyelvű táblák felállítását. A város bejáratainál felállításra kerülő táblák ügye, olyan téma, amely eddig szinte mindig csak a választások előtt került terítékre vagy mikor figyelem felkeltő esetleg elterelő hadjáratot kellett beindítani a szövetségieknek – más fontosabb dolgok álcázására. Sajnos mostanáig nem is prioritás ez az ügy. Megoldása pedig csak porhintés, mint a 21 év alatt sok minden, amit eddig tettek a népközösségért Vajon 21 év alatt "Hol volt az RMDSZ ?" Lásd a Iorga szövegű tábla-ügy is átcsapott a népközösségünk feje felett, annak ellenére, hogy a megyei tanácsból -tiltakozásként – kivonultak…

Akkor mikor köztudott dolog, hogy a kincses Kolozsvárra érkező  külföldi turistáknak közel 70%-ka az anyaországból érkezik, eddig nem igen hallatszott, hogy a szövetségi tanácsosok feléptek volna azért, hogy a Kultúráért ne 0,6 %-kot utaljanak ki és a népközösségbelieknek is arányosan jusson. Arról sem igen hallottunk a szövetségi tanácsosoktól, hogy szégyenletes 100 ezernyi eurót különítettek el a városi tanácsban a turisztikai „promoválásáért”. Ezen már nem is tudunk meglepődni hiszen szakembert,  műépitészt nem kérdezték meg a főtér átalakításával kapcsolatban, de még a városlakókkal sem ismertették a kikövezésről, mi a véleményük. A fákat kivágták, a zöldfelület helyére köpadka került. Aztán kiderült a térre nemcsak az alig használt jégpálya miatt, hanem a városi tanácsban már megtiltott sörsátrak miatt is volt szükség volt a tér elcsúfítására.

Senkit sem érdekel, hogy a nagykapacitású, zajos – jóval a megengedett 65 decibeles határ feletti – események, a központban lakókat egész nap zavarják  a magas zajszinttel.

Vajon ezalatt "hol voltak a szövetségi tanácsosok? Hát hol lehetek volna ? Hol is?

Hát a város pénztára előtt, hiszen a tanácsosaink annak rendje-módja szerint felvették a nekik kijáró juttatásokat – egy fityinget sem hagytak a városi pénztárban.

 Keizer Róbert.

Könyv jelent meg Ceausescu magyarságpolitikájáról – AUDIÓ

[ 2011. január 26., 23:17 ] [45]

Ceausescu először mézesmadzagja volt a magyaroknak. Uralkodásának első szakaszában ugyanis gesztusokat tett. Később azonban már a magyarság eltüntetése volt a célja. A román kommunista-fasiszta zsargonban aranykornak nevezett rendszer első évtizedének magyarságpolitikájáról jelentetett meg könyvet Novák Csaba Zoltán fiatal marosvásárhelyi történész, a román akadémia fiókintézetének munkatársa, közölve a korszak forrásértékű dokumentumait is. A kötet a csíkszeredai Pro-Print Kiadó gondozásában jelent meg.

Hallgassa meg Oláh-Gál Elvira összeállítását, amely a Kossuth Rádió határok nélkül című műsorában hangzott el:

Távoznia kell 35 bolgár nagykövetnek

[ 2011. január 16., 09:40 ] [36]

Harmincöt bolgár nagykövetet szólított fel távozásra a szófiai parlament pénteken, mi- után nyilvánosságra került, hogy az egykori kommunista titkosszolgálatnak dolgoztak. A 152 képviselő támogatásával 33 ellenében jóváhagyott törvényhozási nyilatkozat szerint „önként kell lemondaniuk azoknak a diplo- matáknak, akik együttműködtek a Darzavna Szigurnoszt-tal, hogy így lehessen enyhíteni a Bulgáriát érő negatív hatáson."
A kormány már felszólította Georgij Parvanov államfőt, hogy váltsa le az érintett diploma- tákat, köztük a pénteken megnevezett 35 nagykövetet, nyolc ügyvezető nagykövetet, és négy konzult. Az ügyet a titkosszolgálati archívumokat vizsgáló bolgár állami bizottság tárta fel. Eszerint több mint 450 diplomatát vizsgáltak meg.
A bizottság december közepén 192 olyan diplomata nevét tette fel az internetre, akik külképviseleteken dolgoztak vezető posztokban a rendszerváltás után, és előzőleg a kommunista rendszer titkosszolgálatának munkatársai, ügynökei voltak, főleg a hírszerzés és a kémelhárítás területén. A bizottság szerint az érintett vezető diplomaták közül sokan fontos városokban szolgáltak vagy szolgálnak, így például Stockholmban, Berlinben, Londonban, Lisszabonban, Madridban, Rómában, Moszkvában, Pekingben és Tokióban. A kompromittálódott diplomaták között van Bulgária jelenlegi EU-képviselője, valamint a Vatikánban és az ENSZ-ben szolgáló misszióvezetője is.

Az államfő eddig megakadályozta a diplomaták leváltását, amit egyedül ő tehet meg rendeletileg. Parvanov azzal indokolta döntését, hogy egyenként kell megvizsgálni az ügyeket. A külügyminisztérium közlése szerint amennyiben az elnök továbbra sem hajlandó leváltani a nagyköveteket, a tárca vezetője csak annyit tehet, hogy konzultációra visszahívja, és önkéntes lemondásra szólítja fel őket. A Trud című bolgár napilap szerint az érintett diplomaták nagy részének idén lejár a hivatali mandátuma, és sokan közülük nyugdíjba mennek.

index.hu

Vizsgálóbizottság elé idézik Gyurcsányt

 

2010. június 3., csütörtök 18:16 | Frissítve: 1 órája

gyurcsany_554_20100127143005_293 Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök, az illetékes miniszter és államtitkár, mint felelős politikai vezetők meghallgatása elkerülhetetlennek tűnik a 2006.őszi események vizsgálatakor, mondta el Gulyás Gergely az akkori rendőri jogsértéseket vizsgáló albizottság fideszes elnöke.

A politikus közlése szerint első lépésként minden olyan okiratot bekérnek, amelynek jelentősége lehet a 2006-os szeptemberi és októberi rendőri fellépéseknél. Ilyen kéréssel fordulnak majd a rendőrséghez, Nemzetbiztonsági Hivatalhoz, a rendészeti és igazságügyi minisztériumokhoz, illetve e szervezetek jogutódaihoz. Arról a rendőri intézkedésekre vonatkozó iratok birtokában döntenek, hogy pontosan kiket hallgatnak meg.

Az azonban már most biztos, hogy az akkor utasítási joggal rendelkező rendőri és politikai vezetőket meg fogja hallgatni a testület, illetve ha az áldozatok közül vannak olyanok, akik érdemi információval szolgálhatnak, akkor őket is.

index.hu

Pintér Sándor szerint ki kell vizsgáltatni a 2006-ban történteket

A kijelölt belügyminiszter egységes rendőrségpárti.

Szerző: Farkas Katalin
Forrás: Duna TV Híradó
2010.05.27. csütörtök 18:52

Szakszerűtlen volt a tömegoszlatás egy része, a gumilövedékek használata 2006 őszén. Ezt mondta Pintér Sándor.

A leendő belügyminiszter szerint ki kell vizsgálni az akkor történteket, meg kell állapítani, hogy volt-e törvénysértés. Hozzátette: ha valaki főkapitányként, tábornokként követett el ilyet, akkor annak kivizsgálására a katonai ügyészség jogosult, nem ő. Pintér Sándor egyébként nem csendőrségpárti, hanem egységes rendőrségpárti. A belügyminiszter-jelölt a jelenlegi társadalmi viszonyok között az önkormányzati rendőrséget sem támogatja.

A kijelölt belügyminiszter elmondta: "A pillanatnyi helyzet megoldására azt hiszem, hogy a vezénylés a legmegfelelőbb módszer, az adott területeken, ahol nincs rendőri jelenlét… ott megfelelő létszámmal, megfelelő szervezeti módosításokkal valamennyi faluba, valamennyi községbe, ha nem is a folymatos rendőri jelenlétet, de a fokozott jelenlétet a mai viszonyokhoz képest biztosítani kell".

dunatv.hu

Húsz éves késéssel elfogadták a lusztrációs törvényt

 

Húsz évvel a rendszerváltást követően, négy évvel a jogszabály szenátusi elfogadása után szerdán nagy többséggel – 203 igen, 40 nem szavazat és 12 tartózkodás mellett – megszavazta a képviselőház is az átvilágítási törvényt, amelynek fő célja az, hogy megtisztítsa a politikai és a közéletet a kommunista rendszer működtetőitől és kiszolgálóitól.

A jogszabály értelmében öt évre kizárhatók a közhivatalok gyakorlásából mindazok, akik 1945 március 6. és 1989 december 22. között részesei voltak a kommunista rezsim hatalmi struktúráinak és elnyomó gépezetének.

A jogszabály felsorolja, mely tisztségek betöltői tartoznak ebbe a kategóriába. Így a törvény hatálya alá esnek mindazok, akik vezetői tisztséget töltöttek be a Román Munkáspártban, a Román Kommunista Pártban (RKP), a Munkásifjak Szövetségében és a Kommunista Ifjúsági Szövetségben (KISZ), illetve azok, akik ezen szervezetek fizetett aktivistái voltak akár országos, akár regionális szinten. Szintén vonatkozik az egykori államtanácsi, minisztertanácsi tagokra, valamint a volt államtitkárokra és néptanácsi vezetőkre is, de nem feledkezik meg a kommunista diákszervezeti elnökökről és alelnökökről sem. A pártakadémia egykori vezetői sem tölthetnek be köztisztséget a jogszabály értelmében, mint ahogy azon személyek sem, akik bizonyíthatóan tagjai voltak a Szekuritáténak, vagy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. A legfelsőbb bíróság, a milícia egykori vezetőire, valamint Románia külképviseleteinek korábbi irányítóira is vonatkozik a törvény.

A jogszabály második cikkelye értelmében az érintett személyek öt évig nem tölthetnek be sem államfői, sem képviselői, sem kormány-, sem polgármesteri vagy alpolgármesteri, sem önkormányzati képviselői, sem bíró vagy ügyészi, sem egyéb állami tisztséget.

Mindazok, akik valamilyen, a jogszabályban felsorolt tisztséget szeretnének betölteni, be kell nyújtaniuk egy nyilatkozatot is, amelyben saját felelősségre ki kell jelenteniük, hogy nem esnek a lusztrációs törvény hatálya alá. A jelentkezőkről a Szekuritáté Archívumát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) 90 napon belül igazolást állít ki. Ezt a Központi Választási Hatóság illetékese veti össze a jelölt nyilatkozatával, és amennyiben a kettő között eltérést talál, feljelentést kell tennie az illetékes igazságszolgáltatási szerveknél.

A jogszabály a jelenleg a benne megjelölt tisztségeket betöltő személyekre is vonatkozik, nekik a hatályba lépést követő harminc napon belül kell nyilatkozatot tenniük arról, betöltöttek-e valamilyen, a törvény által kizáró jellegűnek minősített tisztséget a kommunista rendszerben. A képviselőház – amely döntéshozó kamaraként tárgyalta a törvényt – ugyanakkor szelídített az eredeti változaton, a szenátusban elfogadott verzió szerint ugyanis az érintetteket tíz évre tiltották volna el a közügyektől.
A lusztrációs törvényt az 1990 elején elfogadott Temesvári kiáltvány alapján terjesztették be, a kiáltvány nyolcadik pontja ugyanis kimondja, hogy a kommunista hatalomban és elnyomó szerveiben szerepet vállaló személyek tíz évig ne tölthessenek be köztisztségeket. A jogszabály elfogadását Constantin Ticu Dumitrescu és George Şerban kezdeményezte a parlamentben 1994-ben, majd 1997-ben. A Nemzeti Liberális Párt javaslatára a szenátus 2006-ban elfogadta a jogszabályt, amely aztán négy évre elakadt a képviselőházban.
A jogszabálynak bírálói is akadtak. Adrian Solomon szociáldemokrata képviselő szerint a törvényt úgy alakították át, hogy az ne érintse Traian Băsescu államfőt. Álláspontja szerint azért fektették négy évig a szenátusban, hogy megóvják az elnököt, ráadásul egy képviselőházi módosítás értelmében a választott tisztségben lévő személyeket csak mandátumuk lejárta után lehet felelősségre vonni. A jogszabály beterjesztője, Eugen Nicolăescu liberális szenátor szerint az még ebben a formában is fontos, és nem tekinthető elkésettnek, mivel egy elvet képvisel. Emlékeztetett: 1991-ben Csehszlovákia, majd később Magyarország és Lengyelország is keresztülment ezen a folyamaton, és felidézte Václav Havel korábbi cseh elnök szavait, aki szerint évtizedekre van szükség, hogy az emberek elméjéből eltűnjön a kommunizmus.

Szerző(k): Balogh Levente , kronika.ro

1

Egy román tudós vallomása A marxista szocializmustól a nemzeti szocializmusig Ceausescu alatt – olvasd el !

Büszkén vallom magamat románnak, de még büszkébb vagyok erdélyi román voltomra. Őseim oláhok voltak, ami annyit jelent, "pásztorok", akik több mint ezer évvel ezelőtt elindultak északra valahonnan a mai Albánia közeléből nyájaikat legeltetve és maguknak békés, biztonságos életet keresve.

Helytelen és történelmileg megalapozatlan, hogy román tudósaink politikai okokból olyan származási elméletet találtak ki, mely szerint Erdély földjén őshonosok volnánk. Mi csak körülbelül hat évszázada élünk e földön, és büszkék vagyunk rá, hogy a már régebben itt élt magyarokkal, németekkel együtt átvettük a nyugati kultúrát és az európai népek közösségének tagjai lettünk, így alakult ki az a sajátos erdélyi kultúra, mely egyedülálló a világon. Az itt élő népek adták ebbe a kultúrközösségbe a maguk sajátos értékeit, s így jött létre az erdélyi kultúra. Mindig azt reméltem, hogy egyszer a három nép véglegesen egymásra találásából megvalósul az álom: Erdély, mint a keleti Svájc. Sajnos, ez a remény eddig nem teljesült be.
A II. világháború előtt a hitleri Németország tüzelte egymás ellen az erdélyi nemzetiségeket, hogy azután így megosztva őket, kihasználhassa a nemzeti gyűlöletet. A háború után – habár az un. "szocialista alkotmány" a nemzetiségeknek a legszélesebb egyenjogúságot biztosította – a rendszer fokozatosan rátért a legkegyetlenebb elnyomási politikára. Ez különösen 1956 után kezdődött el Erdélyben a legdrasztikusabb eszközökkel, amikor az erdélyi magyarságot az 1956-os magyar forradalommal való szimpatizálással vádolták. Ez volt az ürügy, melynek leple alatt megindult az erdélyi magyarság elnyomási folyamata. Az első lépés a kolozsvári önálló Bolyai Egyetem megszüntetése volt, melyet beolvasztottak a román Babes Egyetembe. A beolvasztásnál én is ott voltam és együtt szenvedtem magyar egyetemi kollegáimmal, amikor Ceausescu brutálisan elvágott minden vitát, mely a Bolyai Egyetem önállóságát próbálta megvédeni. Akkor lett kollegám és jó barátom, Szabédi László költő öngyilkos, mert nem bírta lelkileg azt a meghurcoltatást, amellyel azért sújtották, mert védte a Bolyai Egyetem önállóságát.
Azóta sok száz magyar tanárt és diákot juttatott Ceausescu börtönbe, kergetett öngyilkosságba, olyanokat, akik fel merték emelni szavukat a kegyetlen nemzetiségi elnyomás ellen. 1959-1962 között több mint 200 magyar iskolát olvasztottak be román iskolákba, mint azok tagozatait. 1955-ben a X. pártkongresszuson már nyíltan kimondta, "Románia nemzeti állam, melynek egész területét az egységes román nemzet foglalja el." Ezzel az un. "szocialista" Románia nyíltan nemzetiszocialista állammá vált Ceausescu diktátorral az élén. A soviniszta diktatúra módszerei is hasonlóak a hitlerizmuséhoz. A légből kapott dákoromán elmélet alapján csak románoknak, "az uralkodó fajnak" van joga ehhez a földhöz, a többi nemzetiség (több mint 5 millió) jövevények, betolakodók, akik örülhetnek, hogy egyáltalán megtűrik őket.
Hogy az erdélyi magyarság ezeréves történelmének és kultúrájának nyoma se maradjon, Ceausescu rendszere elrendelte az összes egyházi és magánkézben lévő irattár államosítását. A pótolhatatlan történelmi értékű levéltári anyagot összeszedték és ismeretlen helyre szállították. A soviniszta düh kiterjedt a magyar temetőkre is, melyeket felszámoltak, nehogy kopjafák és sírkövek hirdessék Erdély múltját.
Mindezt, mint humanista román írom le, akinek fáj a mai román rendszer népgyilkosságot súroló magatartása. Mint olyan erdélyi román írom a fentieket, akit mélyen megrendített Szikszai Jenő és Kuthi Lajos brassói tanárok tragédiája, akiket meggyilkoltak a titkosrendőrség pincéiben, mert védték az erdélyi magyarság jogait. Minden tiszteletem Király Károlyé, aki vállalva minden áldozatot, kiállt az erdélyi magyarság védelmére és segélykiáltását eljuttatta nyugatra.
Végül: hiszek Erdély jövőjében, hiszem, hogy egyszer a három nemzet, a magyar, a román és német megtalálja egymás kezét, és vállvetve megteremtik az önálló Erdélyt, mely a nagy európai rendezés után a Közép-európai Egyesült Államok méltó tagja lesz.
(I. P. Bratianu írása, mely először angol nyelven a "Transylvania and the Hungarian-Romanian prob-lem" című amerikai kiadványban (Danubian Press) jelent meg, majd a torontói Magyar Elet 1980. március 1-i számában magyarul is napvilágot látott, egy nagyon tisztességes, európai műveltségű, humanista román tudós álláspontját tükrözi. Szükségesnek tartottuk, hogy a hazai olvasóközönség is tudomást szerezzen róla. Ezekkel a jóérzésű, emberséges románokkal kell összefognunk, hogy létrejöhessen az önálló Erdély, e szomorú sorsú tündérország valamennyi lakója javára.)
I.P. Bratianu
Nemzeti újság, 1980. március 1.
Csíki Sándor

Erdélyi Polgár Info

,,Ha pásztorok nélkül marad a nyáj, könnyebben végeznek a magyarokkal

Király Károly politikus, közgazdász 1950–1965 között az ifjúsági szervezetnek (UTC) volt az aktivistája, majd a Magyar Autonóm Tartomány KISZ Bizottságának az első titkára, innen a Gyergyói rajon első titkárává nevezték ki. 1966–1968 között az RKP Központi Bizottságának munkatársa.

1968–1972 között a Kovászna megyei pártbizottság első titkára és az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának póttagja volt. Alelnöke lett az 1968. november 15-én megalakuló Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának. 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul előbb lemondott tisztségéről, Krassó-Szörény megye párttitkárává nevezték ki. 1978-ban levélben is tiltakozott a magyarságot sújtó román állami intézkedések ellen. 1978. június 16-án ismeretlen személy rálőtt Király Károly gépkocsijára, októberben már a medgyesfalvi konzervgyár igazgatója. 1990-ben szenátornak választották, de nem töltötte ki a mandátumát, 1991. december 12-én lemondott. Jelenleg Mezőkovácsházán él, szeptemberben lesz 80 éves.

A Fekete március 20. évfordulója alkalmából exkluzív beszélgetés során elevenítette fel a Nyugati Jelennek a történteket, a hátteret, s terjedelmi korlátok miatt ebből olvashatnak most eseménytöredékeket.

– Hívtak, vittek, 1989 decemberében belekerültem az események közepébe. A szlogen az volt: Gyertek velünk, Király velünk! Bejöttek a gyárudvarra, mennem kellett, nem lehetett ebből kimaradni, és nem is akartam. Pedig fizikailag nagyon kimerült voltam. De hogy tekerjük vissza egy kicsit az idő kerekét, meg kell állapítanom, hogy a márciusi vásárhelyi események szorosan kötődnek a rendszerváltáshoz, az ezt követő politikai viszonyokhoz. Magyar szempontból két fontos momentum volt 1989 decemberében: Tőkés László és a református egyház mint a temesvári szikra, a másik pedig Marosvásárhely, ahol a magyarság, az erőszakos román betelepítések ellenére, még mindig többségben volt, igaz, a megyében olyan fele-fele arány alakult ki. Visszakanyarodva a második fontos momentumra, Marosvásárhelyre: még Ceauşescu helikopteres futása előtt, reggel kilenckor egy harmincezres tömeg előtt, a nép kérésére, fegyverek előtt én egy programbeszédet mondtam, és meghirdettem a Testvériség Demokratikus Fórumának programját. Hogy engem akkor nem lőttek le, két oka volt: az egyik, hogy a budapesti rádió bemondta az eseményt, a másik pedig, hogy az engem védő önkéntes civilek lekaptak a szószékről és elhurcoltak onnan. Ilyen Romániában nem volt, és nem azért mondom, hogy magamnak külön érdemet kérjek ezért. A programot románok, magyarok együtt dolgoztuk ki, a tömeg két nyelven skandált és legitimizált.De külön gondot okozott, hogy Marosvásárhelyen nem a frissen alakult Nemzeti Megmentés Frontjával indultunk, hanem a Testvériséggel. Persze, január 3-án ott is megalakult mind a megyei, mind a városi szervezet, s a Front lett a vezető erő. Engem kineveztek az NMF megyei elnökének, Marosvásárhelyen a városi tanács élére egy román mérnököt ültettem, akivel később remekül együttműködtem. A város élére pedig önként kinevezte magát Ioan Judea ezredes.

Marosvásárhely feltöltése

– Én csak karácsonyra értem vissza Marosvásárhelyre, mert közben Iliescu hívott Bukarestbe megbeszélésre, aztán elküldtek Hargita és Kovászna megyékbe, mert ott a románok nem akartak magyar vezetést, a magyarok pedig nem engedték ki kezükből a hatalmat. Alig értem haza, karácsony másnapján Iliescu megint hívott Bukarestbe, de mondtam, nem megyek, mert ha én innen távozom, nagy bajok lesznek, látszott, hogy a „voltak” erősen zavarták a dolgokat, habár a Vatra ekkor még nem alakult meg. Fő gondjuk volt, miért ül magyar vezetés a Front élén? Persze, a románok megszokták, hogy a ’60-as évektől kezdve a magyar vezetőket szép lassan lecserélték ott is, ahol a magyarság többségben élt. Létezett egy több évre kidolgozott program, hogyan kell románokkal feltölteni Marosvásárhelyt. Látva a katonák, szekusok ellenállását, a nyílt tiltakozást személyem ellen, könnyű volt megjósolni, mi következhet. De Iliescu ragaszkodott hozzám, Bukarestbe akart vinni, mint országos alelnököt, s végül megegyeztünk, hogy én azért maradok Maros megyében elnök, de kinevezek egy helyettest, akiben megbízom. És közben folyt az egész megyében a magyarellenes uszítás, az aknamunka.Betegségem miatt a műtét halaszthatatlanná vált, már vártak Budapesten a kórházban. Január 10-én utaztam el, 25-én értem vissza Marosvásárhelyre, s ez idő alatt, habár tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal, kiestem az eseményekből. Aztán amikor itthon megtudtam a történéseket, azonnal felhívtam Iliescut és szemrehányást tettem neki, amiért nyíltan elítélte a magyarokat szeparatizmusért és a túlzott követelésekért, mert leváltotta Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettest. Mondtam neki, te ugyanazokat a szavakat használod, mint Ceauşescu, az is a „szeparatizmussal” fejezte be karrierjét. Te meg ezzel kezded? Visszakozott, ígérte, jóváteszi. Engem már Tőkés László és Domokos Géza is felhívott, hogy lépjünk ki a Frontból, amiért még Iliescu is ellenünk hangol.

Február elsején utaztam Bukarestbe, ahol már megalakult a Nemzetiségi Bizottság, de hiába, a helyzet Vásárhelyen csak egyre rosszabbá vált. Ötödikén egy kemény hangú szövegben letettem Iliescu asztalára, mi készül Marosvásárhelyen. Tizedikén egy második jelentést készítettem, ebben szó szerint benne volt, hogy január 26-án Szászrégenben egy ötszáz résztvevős magyarellenes demonstráció volt, amelynek jelszava: Magyar vért akarunk inni! Megírtam, hogy február 8-án megalakult a Vatra Românească, 9-én pedig már többezres magyarellenes demonstrációt szerveztek Vásárhelyen, akasztófára követeltek engem, Tőkést, Sütő Andrást, Kincses Elődöt. Gondolták, ha pásztorok nélkül marad a nyáj, könnyebben végeznek a magyarokkal.

Hasztalan hadakozás

Mindent megtettem, hogy megelőzzem a vérengzést, de kevés volt. Összeszedtem az adatokat és interpelláltam a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsánál, a CPUN-nál, magyarázatot kértem Petre Romantól, milyen céllal, feladattal hozta létre az Erdéllyel foglalkozó államtitkárságot, és miért nevezte ki Adrian Moţiut, a Vatra oszlopos tagját ebbe a tisztségbe. Tisztán látszott, hogy nem spontán módon alakultak a dolgok, ahogy most a 20. évfordulón a tévében Ion Iliescu és Virgil Măgureanu megpróbálta elmesélni. Moţiunak Petre Roman még helikoptert is biztosított, hogy járja Erdélyt és szervezkedjék.

A CPUN ülésén felvetettem, sürgős intézkedésekre van szükség, mert nagy uszítás folyik a kisebbségek ellen. Furcsa módon Iliescu itt egyetértett a magyarság követeléseivel, Radu Câmpeanu, aki a CPUN-ben alelnök volt, elmondta, nyugaton ismernek engem, figyelik az eseményeket, vigyázni kell. Hiába készítettem tervezetet a CPUN-nak a kisebbségek elvárásairól, feladatokról, megoldásokról, jó román szokás szerint sosem került megvitatásra, örökké más problémák kerültek napirendre.

Munkaidő nem létezett, gyakran éjszakákat is bent dolgoztunk a Tanácsban. Bukarestben a Petőfi-házban tartottunk egy RMDSZ-megbeszélést március 15. megünnepléséről. Nem jutottunk egyezségre, mert Domokos Géza elhatárolta magát egy dologtól, más valaki mástól, szóval nem jutottunk dűlőre, végül én húztam meg a vonalat, hogy legyen magyar és román zászló is, mert Romániában élünk. Március 13-án este hív Iliescu, hogy átjön hozzám, egy folyosón volt a dolgozószobánk. Azt mondja nekem, te, hallom, hogy ünneplitek március 15-öt. Kérdem, van valami probléma? Nincs semmi, jól teszitek, ünnepeljetek, válaszolta. De hozzátette, információkat kapott, hogy egyik és másik részről is provokációk készülnek. Ő biztosan tudta, mi, de nekem nem árulta el.

A szatmárnémeti események után megint bementem Iliescuhoz, hogy felelősségre vonjam, hisz régről ismertem. Mit akarsz? Vér tapadjon a nevedhez? Úgy ordítottam vele, hogy a kabinetfőnökeink berohantak, mi történik. Ő hallgatott, és megígérte, intézkedik. Mert ugyebár akkor ott a CPUN-ban nem úgy volt, mint most az RMDSZ-ben, hogy kint beszélnek, mondják a magukét, bent a gyűlésen meg hallgatnak.

Mindezek ellenére nem sikerült megakadályozni a véres eseményeket. Annyira világos volt számomra, mi következik Marosvásárhelyen, hogy összehívtam egy tanácskozást a konzervgyár protokolltermében, és arról beszéltem, hogy, ami most történik az országban, annak folytatása magyarellenes provokáció, mészárlás lesz. Elmondtam, ha látjátok, hogy vonattal jönnek majd be a románok, nem kell sajnálni, a vonatot ki kell siklasztani. Persze, kevesen hitték, amit mondtam. Jeleztem, ha mégis bekövetkezik, szükség lesz külső emberekre, akik katonaviseltek.

Elsodró események

A magyarellenes román forgatókönyv március 16-ra is vonatkozott. Ezen a napon repülőgéppel utaztam haza Vásárhelyre, és nem volt tudomásom a gyógyszertári ügyről, ahol románok tiltakoztak a magyar felirat ellen, mert sem Kincses, sem Jakabffy, sem Sütőék nem hívtak fel. Amikor leszálltam a gépről, találkoztam Kincses Előddel, aki a fővárosba készült, és értesített a dolgokról. Kérdeztem a megyei vezetést a történtekről, előbb köntörfalaztak, hogy volt valami, de már minden rendben, végül beismerték, hogy óriási bajok vannak, a hadsereg meg a rendőrség egymásra kente a felelősséget. Végül hívtam Iliescut, hadügyminisztert, belügyminisztert. Iliescu felhatalmazott, hogy intézkedjem, mert a helyszínen vagyok. Jeleztem neki, rendben, de a hadsereg nem tartozik hozzám, ő adja ki a parancsot a hadseregnek, hogy lépjen közbe.

A kétezres román tömeg a Tudor negyedből végigmasírozott a városon, s kiderült, eltértek az előre kidolgozott tervtől, mert tulajdonképpen 16-án kellett volna hogy történjen, ami történt 19-én. Két céljuk volt: szétverni a hatvan magyar fiatalt, akik a vértanúk koszorúit őrizték, és szétverni a jogaikért sztrájkoló magyar diákokat. Hogy mit jelentett volna a szétverés, csak elképzelni lehet….

Megfenyegettem a helyettesemet, meg Judeát és Cojocaru tábornokot, ha baj lesz, hadbíróság elé állíttatom őket, mert azért volt hatalmam az országos vezetésben. Judea kitartotta a telefont az utcára, és hallottam a tömeget, amint akasztófára küldene engem. Éjfél után ért véget a tüntetés, a románok kikerülték a pontokat, ahol a magyar diákok voltak, aztán jelentették a katonák, hogy minden rendben lezárult, az emberek hazamentek. Azt mondtam, ennyi sem történt volna, ha ti nem akarjátok, hogy megtörténjen.

Március 17-én, szombaton a román diákok a főtéren tüntettek a magyarok ellen, szokásos szlogenek, oktatás, szeparatizmus, de békében hazamentek.

Másnap összegyűltünk az RMDSZ-nél, Sütő András volt az elnök, hogy megbeszéljük az addigi eseményeket, az elkövetkező napokat. Szóltak, hogy a magyarság hétfőn tüntetést szervez az őket ért jogsértések miatt, de én azt mondtam: ellenzem, kértem a kollégákat, intézkedjenek, hogy ne legyen tüntetés, mert arra megint lesz román ellentüntetés, és a sor sosem ér véget.Mivel elmaradt a magyar tüntetés, kapom az értesítést, hogy készülnek a görgényiek, libánfalviak Vásárhelyre. Közben Tőkés László Washingtonban volt, telefonon érdeklődött, mi a helyzet. Elmondtam, hogy itt zavargások vannak.

Én hétfőn siettem Iliescuhoz, szerencsére nála volt Petre Roman, s mondom, tudjátok, hogy a régeni románság készül Marosvásárhelyre? Néztek egymásra, én pedig kijelentettem, rögtön hadsereget küldeni, nem beengedni őket a városba, különben mészárlás lesz. Erre Roman Tordáról küldött volna katonákat, s mondta, úgysem érnek oda, pedig volt katonai egység Vásárhelyen is. „Azok tartalékerők, máshonnan kell hozni” – válaszolta Petre Roman. Kértem a végrehajtó bizottság azonnali összehívását, de hiába. Ekkor írtam egy kemény közleményt Iliescu és Roman ellen, amiért halogatták az intézkedést, és leadtam a hírügynökségnek. Iliescu megijedt, attól félt, ettől bukik a kormány és ő maga is.

Felhívtam a városi tanácselnököt, aki elmondta, volt Régenben, megpróbálta elmagyarázni, hogy fölösleges Vásárhelyre vonulni, senki nem bántja a románokat, a tévé félrevezet és hazudik. „Sajnos nem sikerült, azok lehurrogtak és elindultak”.Közben Bákó, Neamţ megyében is készülődtek a románok, hogy buszokkal jöjjenek Vásárhelyre. Óránként küldtem a jelentéseket Iliescunak, mindhiába.

A mészárlás megtörtént.

Később az RMDSZ szememre vetette, igen, Király Károly volt az oka, ott volt a CPUN-ben, nem tett semmit. Király Károly valóban ott volt, de nem rendelkezett teljhatalommal, és könnyű volt azoknak, akik semmit sem tettek.

Március 20-án összeült a CPUN bürója, Victor Stănculescu hadügyminiszter megírta a jelentést, amiből kiderült, hogy nem a magyarok támadták meg a románokat. Volt még egy bejelentetlen napirendi pont az asztalon: a SRI megalakítása. Sem én, sem Iliescu nem tudtuk pontosan, mi áll benne, mert nem volt idő átolvasni, de azt mondtam, nincs ellenvetésem, mert ország titkosszolgálat nélkül nem működhet, majd meglátjuk utána, mit csinálunk.

Közben a sofőröm csendben letett egy anyagot elém, amelyet egy román tiszttől szereztek meg. Mi volt benne? A vonatjáratok beprogramozása, amelyek románokat szállítottak volna Marosvásárhelyre. Én hangosan felolvastam ezt Iliescunak és a bürónak. Többen is azzal vádolták ott Iliescut, köztük Cazimir Ionescu, Radu Câmpeanu, Ion Diaconescu, Serghei Meszaros, hogy nem intézkedett, hogy megállítsa a vérengzést.

A legnagyobb meglepetés másnap reggel volt: kormánynyilatkozat, amely a magyarokat és Magyarországot tette felelőssé a történtekért.

www.nyugatijelen.com , erdely.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél

Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.

A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.

Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.

Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.

Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.

A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak.

globusz.net , erdely.ma

2

Támadják Tőkést amiért nyílvánosságra hozta a listákat – Közlemény

K Ö Z L E M É NY
A Securitate tisztjeinek (136), illetve a tartótisztek, valamint kollaboránsaik és – közös – megfigyeltjeik együttes névjegyzékének (40) a nyilvánosságra hozatala, továbbá a Temesvári Kiáltvány 8. pontja érvényesítésének Bihar megyére tekintő kísérlete nagy felzúdulást keltett egyházi és közéletünk egyes köreiben.

Egyebek mellett igen feltűnő az az összefonódás, mely – ebben a vonatkozásban – a bihari/nagyváradi RMDSZ és a református egyház szolgáinak egy része között mutatkozik. Különösképpen kirívó, hogy a CE-Szövetség megszólaló képviselői – közvetve vagy közvetlenül – rendre a titkosszolgálati múlt átvilágítása ellenében szólalnak meg. A volt besúgók iránti cinkos viszonyulásukat rendszerint a bűnbánat–bűnbocsánat keresztény elvével igazolják, fájdalmas módon megfeledkezvén a besúgás, illetve a Securitate kárvallottjairól és áldozatairól: a meghurcolt személyekről és családjaikról, az üldözöttek, a bebörtönzöttek – nem egyszer kivégzettek – ezreiről, a kommunizmus áldozatairól. Ugyanakkor a tönkretett társadalmi közbizalom és féltve szeretett Anyaszentegyházunk tönkretétele sem számít nekik. Azt is feledik egyben, hogy II. János Pál pápa merénylőjének ugyan megbocsátott, Ali Agcának azonban mindemellett törvényes börtönbüntetését le kellett töltenie. – Ez a fajta szemforgató ignorancia nem más, mint erkölcstelen bűnpártolás, mely hitünk tanításával semmiképpen sem egyeztethető össze.

Az említett egyházi és rmdsz-es körök természetellenes együttállása és zajos közfelháborodása – mutatis mutandis – nagy mértékben emlékeztethet bennünket az SZDSZ és az MSZP áldatlan frigyére, melyet egyébként – éppen mostanság – méltóképpen megítél a nemzet, és majdan a történelem.


Tőkés László volt temesvári lelkipásztor meg van győződve arról, hogy Anyaszentegyházunkban a becsületes, a titkosszolgálati kollaborációnak ellenállott lelkészek és nem-lelkészi szolgák száma a címeres besúgók számát messze felülhaladja. Arra nézve sincsen kétsége, hogy Egyházunk megítélésében a híveket a volt informátorok személye és ügynökösködése nem téveszti meg – hiszen igencsak szeretik az igazságot, másfelől pedig az Anyaszentegyház hit- és társadalomépítő, valamint nemzetmegtartó szerepének messzemenően tudatában vannak.

A titkosszolgálati átvilágítás újabb adalékaként tesszük közzé azokat az információkat, melyek az elvetemült Stelian nevű besúgó dr. Bartha Tibor ortopéd főorvossal való azonosságát kétségen kívüli módon bizonyítják. Az általa terjesztett CNSAS-bizonylat feltételezhetően hamisítvány. A bizonylat tartalma kapcsán viszont azt is szükséges tisztázni, hogy: (1) önmagában a hálózati iratcsomó hiánya még nem bizonyítja valakinek az ártatlanságát, sőt (2) joggal feltételezhető, hogy ezekben az esetekben fedezett ügynökökkel lehet dolgunk. A mellékelt „áldozati” névsorból egyébként kitűnik, hogy Stelian valóságos „ökumenikus” ügynökként fejtette ki gyalázatos tevékenységét.

A volt szekustisztek kilétének felfedése kapcsán Tőkés László meglepetésének ad hangot a tapasztalható felháborodás láttán. Eddig azért bírálták, mert – úgymond – „csak” az informátorokat leplezte le. Most viszont a tartótisztek névsorának nyilvánosságra hozataláért is hasonló támadások érik. Reméli, hogy bár Sass Kálmán rehabilitációjának az előmozdítása fog az egyházi közvéleményben osztatlan egyetértéssel találkozni.

Európai képviselőnk ezúton is javasolja és szorgalmazza, hogy az igazságtétel és a belső egyházi megtisztulás érdekében a volt kollaborátorok:

– Kérjék ki és tegyék közzé szekus-dossziéikat.
– Ők maguk leplezzék le egykori tartótisztjeiket.
– Hozzák nyilvánosságra azok nevét, akikről jelentettek.
– Az előbbiek értelmében – és több, idevágó egyházi körlevél felszólításának megfelelően – jelentkezzenek az illetékes egyházkerületi hatóságnál.

Végezetre Tőkés László, az RMDSZ-szel szövetséges EMNT elnöke felemeli a szavát az ellen, hogy a Királyhágómelléktől elorozott – nagyváradi – úgynevezett Ady Endre Kulturális Központot a kultúrától idegen párttevékenység folytatására használják. Ez lánglelkű Költőnk, Ady Endre nevét árnyékolja be.

Hasonlóképpen visszautasítja a Szacsvay Imre Akadémia elnevezésű intézmény létrehozását. RMDSZ-es aktivisták képzése ebben az intézetben az érettünk életét áldozó Szacsvay Imre nevét kompromittálná. Március idusán a bihari RMDSZ indítványa ünneprontó és kegyeletsértő.

Nagyvárad, 2010. március 12.

Tőkés László
EP-képviselő sajtóirodája

* * *

A dr. Tőkés István, Tőkés László, Tőkés Eszter, Tőkés Zsolt és Tőkés Erzsébet megfigyelési dossziéjaiban a Stelian néven szereplő informátor által jelentett/megfigyelt „reprezentatív“ személyek:
Ara Kovács Attila, Bálint Tibor, Balogh Ferenc, Bodor Pál, Borbély Ernő, Czirják Árpád, Csató Béla, Cseke Éva (Cs. Gyimesi Éva), Cselényi László, Dancsuly András., Dienes Sándor, Dobai István, Doina Cornea, Fésüs Erzsébet, Fodor Sándor, Gáll Judith, Haraszti Miklós, Havadtői Sándor, Jakab Gábor, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Király Károly, Kovács Miklós, Murádin Jenő, Murgu Pál, Páskándi Géza, Salamon Rudolf, Szabó Zsolt-László, Szőcs Géza, Szőllősi Pál, Tubák Csaba, Újvári Ferenc dr.

erdely.ma

1

Tőkés László: Alkossuk meg a Kollektív Emlékezet Virtuális Gyűjteményét

F E L H Í V Á S
„Mert most tükör által homályosan látunk,
akkor pedig színről színre” (1Kor.13,12)

Mai napig nem sikerült kielégítő módon feltárnunk a Szekuritáté archívumában őrzött dokumentumokat, már amennyihez hozzájuthattunk. Pedig rólunk van szó az ott őrzött lapokon: álmainkról, vágyainkról, terveinkről, véleményünkről, kapcsolatainkról – és bűneinkről számoltak be a kommunista diktatúra titkosrendőreinek ellenségeink, barátaink, családtagjaink.

Jogunk van tudni, ki kit súgott be, mint ahogyan azt is jogunk van tudni, kik és hogyan szolgálták a Diktátort – látnunk kell tehát a rendszert is. És mindez nem csupán jogunk: felelősségünk is.

Felelősek vagyunk az ártatlanul meghurcoltakért. És felelősséget kell vállalnunk saját hallgatásunkért, felelősséget kell vállalnunk tetteinkért.

Ugyanakkor felelősséget kell vállalnunk utódaink előtt is: nem mentegethetjük elvesztegetett éveinket (fél évszázadot!), csak mert „lehetetlen választások” határozták meg életünket az „Aranykorszakban”. Annál is inkább itt az ideje a felelősségvállalásnak, hogy továbbélő reflexeinkkel, a kommunizmus örökségével ne terheljük jelenünket – és az ő jövőjüket.

Húsz évvel a rendszerváltozás elkezdése után nézzünk végre őszintén szembe a kommunizmus bűneivel.

Számoljuk fel végre az 1989 előtti idők „vakfoltját”. Nem tehetünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Nem „idegeníthetjük” el magunktól mindazt, ami velünk történt, nem száműzhetjük majdani történelemkönyvek lapjaira.

Élő emlékezetre van szükségünk.

Ennek érdekében kezdeményezem egy olyan munkacsoport létrejöttét, amely lehetővé teszi, hogy a világhálón egy felületre összegyűjthessük mindazt, amit a Szekuritáté rólunk tudott – érthető összefoglalókkal, emlékezésekkel kiegészítve –; és mindazt, amit mi megtudunk róluk, a rendszerről: a múltunkról.

Közös munkával alakítsuk ki A Kollektív Emlékezet Virtuális Gyűjteményét.

Tegyük lehetővé, hogy bárki feltölthesse saját dossziéját – és hogy bárki tanulmányozhassa az összes iratot.

A kutatók mellett munkára hívom mindazokat, akikben még él a múlt megismerésének igénye.

Tartozunk magunknak és utódainknak ezzel!

Nagyvárad, 2010. március 13.

Tőkés László
EP-képviselő

erdely.ma

3

Feloldották a titkosságot – fény derülhet a 89-es fordulat részleteire

Megszüntetik azoknak az iratoknak a titkosságát, amelyek az 1989-es romániai forradalom idején történt cselekményekkel kapcsolatosak – jelentette be kedden a kormány.

„A döntés értelmében megszűnik azoknak az utolsó dokumentumoknak a titkossága, amelyeken az államtitok, a szigorúan titkos, vagy titkos jelzés szerepel az 1989-es forradalommal összefüggésben” – áll a kormány sajtóközleményében.

A forradalom 1989. december 15-i, temesvári kezdete, vagyis a Tőkés László és családja kilakoltatása elleni tiltakozás és Nicolae Ceausescu valamint felesége december 25-i kivégzése között hivatalos adatok szerint 1104 ember halt meg, és több mint háromezren pedig megsebesültek.

Két évtized múltán az ügyészek 48 halálesetet és 150 ember megsebesülésének körülményeit még vizsgálják. Az Emil Boc miniszterelnök által aláírt keddi kormányközlemény szerint „fontos lépés történik annak érdekében, hogy az 1989-es forradalom áttekinthetőbbé váljon az állam szándékai szerint”.

Az egykori áldozatok képviselő szervezetek, csoportok régóta követelik a teljes és korlátozás nélküli hozzáférést a dokumentumokhoz, és az akkori rezsim felelőseinek megbüntetését. A hivatalos adatok szerint csaknem 250 embert, köztük a Ceausescu-rezsim több volt tábornokát, és a Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori tagját állították bíróság elé az 1989-es forradalom idején játszott szerepük miatt.

HírTV / FH , erdely.ma

Reális látomás – Népfelkelés Tőkés László ablakából

A hit

Csakis a hit őrizhette meg a bizalmunkat, a reményt, hogy elénekeljük vasárnap a templomban a „Tebenned bíztunk”-ot. A hit, mert amit láttunk, amit hallottunk, az nem adott okot derűlátásra. 1989. december 16–17-e. Az irodában, a Debreczeni István arcképe fölött a falióra mánusai átbillennek a kör tetején, és súlyuk folytán húzzák, hívják az időt. A parókia előtt sötét egyenruhás „sötét alakok” vetekednek az éjféli feketeséggel. A Timotei Cipariu utcán katona-teherkocsik állnak, járatják a motort. Ha futni kell (amit már több ízben is kellett), gyorsak lehessenek. Csak a kis „Aro” páncélosok mernek csőrükkel és golyószórójukkal a Mária felé fordulva maradni. Sisakok. Fehér, sötét, fehér, sötét, fehér, fehér… Kifelé bámulnak a Mária irányába. Látszólag a parókia nem érdekli őket. Messziről, meghatározatlan irányból, hallatszik a tömeg morajlása. Még élnek az indulatok, élnek a tüntetők. Semmiről sem győzte meg őket a vízsugár, a könnygáz, a gumibot, a feléjük dobált kövek…

Palival és Attilával az ablaktáblák és a sötétítő függöny között kuporgunk, és rádiós stílusban helyszíni közvetítést sugározunk az utcán látottakról a házban levőknek, valamint a szekus legényeknek, akik épp ügyeletesek a lehallgató mellett. Sötétség. Csupán a szemközti oldalon, az első emeleten ég a villany. Egy háziköpenyes őszes úr a kitárt ablakon könyököl. Egész este ott volt. Nem szólnak rá a rendőrök.

Kiabálás hallatszik. Egy férfi rohan az utcán a Máriától befelé. Elállják az útját. Hat rendőr gyűrűjében ütések tompa suppanása és jajgatás hallatszik ki. A tetemet (?) otthagyják az utca közepén. Egy kicsit később valaki a hajánál fogva felemeli, az arcába világít, aztán visszaejti, a fej koppan az aszfalton. A test nem vonaglik meg, amikor belerúg, nem érzi már a fájdalmakat.

Érthetetlen. Nem tudom felfogni, miből gondoltam, hogy másnap lesz istentisztelet, hogy ki tudok majd osonni az onnan kiáramló tömeggel, aztán a legelső vonattal el a városból. László is ezt ajánlotta. Túlságosan sokat kockáztattam. Legalább a polgármester ne írta volna fel a nevemet, amikor pénteken a tüntetők képviseletében beszéltem vele. Mondhattam volna hamis nevet is… Reggel tízkor léptem be a házba, és azóta csak tíz percre mentem ki, nyolc óra tájt, amikor elkísértem Borit a villamosmegállóig. Reszketett szegény. Egy fél órával korábban, mikor távozni akart, megdobálták az utcán. Azt mondták rá, hogy szekus ügynök. Úgy éreztük, hogy két tűz közé szorultunk. Hat óra tájt a felhevült tömeg már elveszítette a kormányozhatóságát, és ránk akarta törni az ajtót, hogy kiürítse az állítólagos szekusokat a házból. Az effélék valószínű, hogy épp a belügy provokációi voltak.

Már-már megváltásnak éreztük, amikor nyolc óra után a tömeg nagy része felkerekedett és elment a központ felé. Fellélegeztünk, mert az ottmaradottak fegyelmezettek voltak, tudták, hogy miért jöttek. Újra gyertyalángok lobbantak fel, az emberek tudatára ébredtek, hogy erre is jók a gyertyák, nem csak az ártalmatlan esték kivilágítására. És csend, feszült nyugalom honolt az utcán.

Pedig milyen biztató volt délelőtt. Moţ (a polgármester), és Rotărescu (a szocialista egységfront elnökét) mindent elkövetett, hogy szavainak hitelt szerezzen. Már korán reggel tettekkel próbálták igazolni, hogy hűek lesznek a pénteken ígértekhez. Orvoskomissziók sorjáztak Editet megvizsgálni, megjelentek az I.C.R.A.L. melósai betenni a hetekkel előbb bedobált ablakokat, utcaseprők narancsszínű rongyai billegtek az utcában… a tömeg mégsem hagyta elámítani magát. Követeléseiben mindig egy lépéssel az ígéretek előtt járt. Először a kilakoltatási parancs visszavonását kérte, de a futár szavának, aki délben ezzel a hírrel érkezett, nem adott hitelt, írásos dokumentumot pedig a városi méltóságok nem voltak hajlandóak kibocsátani. Később már a püspököt akarta a parókia ablakában látni, amint megadja Lászlónak a temesvári kinevezést. Akkor jó volt a hangulat a házban. A hónapok óta szoruló hurok engedni látszott, és azt sem tartottuk kizártnak, hogy helikoptert küldenek Váradra Papp László püspök után. László is gyakran elmosolyodott, bár mindegyre meg kellett hatódnia, mert emberek jöttek be az utcáról, élelmet hoztak, és sokukat térdről kellett felemelnie. Legtöbbjük öregasszony volt. Fogatlan szájuk sírásra görbült, és küszködtek, kínlódtak hálájuk, meghatódottságuk kimondásával. Románul, magyarul beszéltek. Arra gondoltam, hogy bizonyára a zsebkendőjük bugyrából bogozták ki a pénzt az idehozott veknire. Istenem, micsoda nagy dolog embernek maradni egy embertelen világban, és milyen gyönyörű a fizetség érte. Ennyit ér a hit, mely csontváza elhízott, puhány, szétfolyó emberségünknek. Bizonyára sejtette erejét a kommunista rendszer is, azért harcolt olyan csökönyösen ellene.

A tömeg egyre gyűlt, jöttek egyenként, jöttek csoportosan, és hozták hazulról lakásaik beléjük kövült hidegét, gyomruk folytonos korgását, hozták az áramszünetek elsötétült dühét és minden sérelmüket, és sokan előzőleg felhajtottak a garatra, mert józanul nem volt elég erejük túltenni magukat a félelmeken, és már érezni lehetett, hogy a László ügye csak ürügy számukra, hogy nem csak megvédeni akarják őt, hanem olyan világot teremteni köréje, amelyben nem kell hőssé válnia senkinek a szókimondásért, ahol a mindennapi kényszerek nem űzik ki belőlük az emberséget. Bentről ez teljesen reménytelennek hatott. Ismervén az ellenfél erejét, az első rendszerellenes jelszavak kétségbeesést váltottak ki, hiszen tudtuk, hogy minden felelősséget a László nyakába varrnak, miután szétverik a tüntetőket. Arra gondolni sem lehetett, hogy ezek a jelszavak a rendszer pilléreit ingatják. Körbeültük a nagy asztalt, és megoldásokon gondolkoztunk. Később telefonált a polgármester. Azt akarta, hogy László jelentse be: ha nem mennek haza, ő maga lemond a temesvári állásáról. Rögtön elvetettük. Érezni lehetett, hogy mit sem ér már a szó, és ilyen bejelentés csak a szekunak kaparhatná ki a gesztenyét. Kint egyre forróbb, bent egyre elkeseredettebb lett a hangulat. Nem tudtuk felmérni, mennyire reális, és mennyire provokáció mindaz, ami az utcán történik. Senki sem jött vissza azok közül, akik itt jártak a délután folyamán, pedig mind csak fél órára, órára mentek el. Vajon mi történt Ferivel, Béla bácsival, Imrével, Csabáékkal? Lekapták őket, amikor kimentek? Vagy csak a visszajövés lehetetlen?

Az utcát figyelem az ablak alatt kuporogva. Egy kisautó érkezik a ház elé. Valakik kiszállnak belőle. A ház felé néznek. Tanakodnak. A kocsi megfordul közben. Lehúzom a fejem, amíg a fénycsóva a parókia felé irányul. Visszaülnek az urak. Üvegcserepekről pillog a visszavert fény. Szemben a háziköpenyes úr mélyre szívja az éjfél utáni friss levegőt. Bizonyára oka van rá, hogy ne féljen. Egy kettétört tejesláda kerül az induló Dacia lámpái elé. Összeborzongok. Újra eszembejut az ütközet. Nem értettem. Talán nem nézik a szerb, a magyar tévét ezek az emberek, talán nem hallgatják a rádiót, hogy nem tudják, hogy a könnygázok, a vízágyúk, a pajzsok és a gumibotok elől meg szoktak futamodni a tüntetők? Amikor visszajöttek a pártháztól, már túl voltak az első csatán, és meghökkenve vettük észre, hogy egyesek fején rohamsisak van, és pajzsok fehérje is elő-elővillant a rendőrfutamító tömegéből, csatakiáltások hallatszottak, feszítővasak, farudak suhogtak a levegőben, ládák, tejesüvegek csattantak a menekülők pajzsain… A förtelmes hangzavarba egyre gyakrabban vegyült kirakatok üvegzuhatagának a zaja… Aztán a rendőrtámadás. Az ablakból nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történik kint, csak annyit, hogy a tüntetők több ízben is visszafoglalták az utcát.

Most már távolról sem hallatszik a morajlás. Két óra. Csend van, nehéz, fekete, fájdalmas, vihar utáni csend. A hullát már egy órája felrakták egy kocsira. Fehér, sötét, sötét, fehér… Az utca végében állnak, nem néznek erre. Most már csak a hit marad, csakis a hit…

Gumibot az Úr asztalán

Akkor már elveszítettem a kontaktust a mindennapi, megszokott léttel, már nem voltak színek, már nem voltak formák, nem voltak hangok, ízek, mintha kívülről láttam volna magunkat, mintha mozigép vetítené mozdulatainkat, és nem állna módunkban változtatni semmit a rendezői utasításokon…

Döngött a kapu. Talpra ugráltunk. Gépiesen mozogtam. Igen, el kellett jönnie ennek a pillanatnak is. Nem lepődtem meg, tudatában voltam hónapok óta, hiszen hónapok óta ki kellett gondolni az alibit az idejövetel előtt, melegen kellett öltözni, előre gondolni a szeku fagyos pincéjére, kirakni a zsebből a jegyzetfüzetet, a telefonszámos noteszt, kirakni a gumikalapácsot, pontosan akkor, amikor a legnagyobb a valószínűsége, hogy használni kell majd, bejelenteni egy-két barátnak, hogy „elindultam”. Nagyon sok mindenre kellett gondolni mindig, és mindig a legrosszabbra is. Nem lepődtem meg, éreztem, hogy ez elkerülhetetlen volt, akár a halál, és most eljött a pillanat, amit annyiszor elképzeltem már… Ennek a bizonyossága erősebb volt, mint a tudat, hogy nem maradhatunk mindörökre „keletnek”, miközben körülöttünk „nyugatiasodnak” az országok.

Tíz órakor bezártuk a kaput, és eltorlaszoltuk a lakás bejáratait is. Az álarcos betörés óta erődítménnyé vált az épület, minden ajtóhoz van keresztrúd. Még éjfél előtt összehívott László, hogy megbeszéljük, mit teszünk, ha ránk törnek. Mindannyian a templomba menekülés mellett döntöttünk. Évezredes hagyománya van a templomok sérthetetlenségének. Megtudtuk, hogy fent a sekrestyésben egy hétre való víz és élelem van mindannyiunk számára, és onnan egy ajtón át a templomba lehet jutni…

A kapu döngött, és mi már nem is beszéltünk, nem volt mit mondani; csupán egy-két tőmondat hangzott el:… – Erre! – … -A zárat! – … – Oda nézz! Valaki a kőfalon! – … – Oda támaszd! – … – Mi lent maradunk, tiszteletes úr!…

Igen, ez már valahol a lét határain túli, öntudatlan, kábult állapot volt. A konyhán keresztül a belső udvarra néző teraszra rohantunk, ott már elő volt készítve a tűzoltólétra, csupán a falnak kellett támasztani. A téglakerítésen állt valaki, a négyórai hajnali sötétségben is kivehető volt az alakja. Mindent tudtam már, mászni kezdtem, aztán a félúton megálltam, feladogattam Palinak az előkészített szatyrokat, végül az egyházkasszát, aztán bemásztam én is. A létrát felhúztuk, de nem fért be a szűk szobába, nyitva kellett hagynunk az ablakot, melyen idétlenül, félszeg ferdeséggel kilógott a vége. Azt gondoltam, hogy kintről, egy kötéllel le lehet húzni… Igen… Naiv voltam. Azt hittem, szükségük lesz az uraknak létrákon mászkálni ahhoz, hogy elfogjanak. Tévedtem. Minek fárasztanák magukat, minek feléleszteni az esetleges tériszonyukat, minek… amikor ott a fejsze, amivel könnyedén be lehet verni ajtót, kaput, ott vannak a specialisták, akik a bevert ajtótáblán keresztül játszi könnyedséggel el tudják távolítani a torlaszokat. Minek hát a létra… ? Az egyházpénztárat Edittel a párna alá rejtettük. Egy szekrény már neki volt tolva a bejárati ajtónak, Palival a másiknak is nekiveselkedtünk. Nagyot csikordult a padló a szekrény lábai alatt. Ekkor már hallatszott, hogy betörték a kaput, és feljöttek az emeletre is. „Be a templomba!”, szólt ránk László visszafogott hangon, és öltözött közben. A nyakkendőjét is fel akarta tenni, de már nem jutott rá idő… Koromsötét volt bent. Megdöndült a templom hátsó, bejárati ajtaja is. „Villanyt kell gyújtani”, hallottam László hangját. Rögtön eszembe jutott, hogy őkívüle csak én tudom, hol van a villanykapcsoló, és esetleg Edit, tehát ez csakis nekem szólhat. Éreztem, kiüt a hideg veríték a homlokomon; elindultam hátra, a döngés irányába a sötét templomon át. Gyors, de bizonytalan léptekkel mentem, két kezemet a padok támláján végighúzva. Nyúlott az idő, mint a parittya-gumi, két lépés, egy döndülés, még három, bumm, még kettő… kitapogattam az ajtótok mellett a kapcsolók ládáját, bumm… iszonyú erővel verték… Vissza már a kivilágított templom padsorai között szaladtam, László épp a palásttal – bumm! – bajlódott, a hátára segítettem, aztán imádkozni kezdtünk. Alig néhány szó után megroppant az ajtó… Amikor felnéztem, tíz-tizenöt alak állt a terem végében, felénk bámultak. Egyesek egyenruhában, mások civilben. Egy tagbaszakadt férfi nyugodt, ráérős léptekkel elindult felénk, arcán elégedett mosoly, rosszat sejtetően paskolta saját tenyerét a csuklójára fűzött gumibottal.

– Mióta várom már ezt a pillanatot! – mondta örömtől mámorultan. – Imádkozz, mert többet nem fogsz, te szemét!

Aztán mások is elindultak. Engem találtak legközelebb. Két civil fogott karon, és a betört ajtó felé vezetett. Már nem láttam tisztán, már gondolkozni sem tudtam. Megállítottak a templom végében, és motozni kezdtek. Elvették az irataimat, dühösen hozzám vágták a két gyertyát, amit a zsebemben találtak (még tegnapról maradt ott).
„Ne üssenek! Hagyjanak békén!”, hallatszott László meggyötört hangja, egy alak hátra tört karral vezette, egy másik nagyokat húzott a hátára, gumibottal. Elkanyarodtak előttem. Egy alak a szószék oldalát feszegette, a palást ott hevert az Úr asztala előtt a földön, s az asztalon, az Úr asztalán, egy gumibot.

„Tilos beszélni!” üvölt egy rendőr. Nem tudom, kinek mondja, csak Palival ketten vagyunk civilek a dubában, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Most lépnek ki a templomkapun, akik lent maradtak. Csak úgy csattognak a korbácsok a hátukon. Szabó úr, András bácsi, Attila, Krisztina, Norbert…

– Fel a dubába! Fel, te gazember!
Csak László és Edit hiányzik, különben mind itt vagyunk. A sofőr a kormány mellé ül, feltúrázza a motort, de nem indul még, vár valakit… Jön. Igen. Ő az…

Fellép a dubába, és elém ül le a verőlegény.
– Mehetünk!

Igehallgatás helyett

(A repedezett kőfal előtt két rendőr közrefogja az ütésektől összeroskadó fiatal nőt, egy harmadik az előrebillenő arcba rúg; a bakancs véres marad, hajtincsek kapnak a szélbe, a fej a kövekbe ütődik…)

Nincsen még fél éve annak, hogy a magyar tévében láttam ezt a képsort, a „68 varázsa” című dokumentumfilmben.

Erős fény. Hátamat a falnak támasztom; a szekuritáté falának. A betonon ülök, egy folyosó padlóján. 1989. december 17-e, vasárnap, délelőtt 10 óra. Templomozás ideje. Nem merek felnézni az előttem üvöltő rendőr hadnagyra. Nem tudok uralkodni a tekintetemen; az undort a gyűlöletet nem tudom a félelem mögé dugdosni. Félek. Nem határolhatom el magam a nézésemtől, és iszonyúan közel érzem arcomhoz a bakancsokat.
– Mentél volna Budapestre… – ordítja. Félek a következő mozdulattól. Elképesztően közel van a bakancs, és kíméletességre nem lehet számítani a megütött hangnem és hangerősség alapján. Védtelen vagyok, az arcom……. tüntetést csinálni!? –… teljesen védtelen. A szemüvegemet már összetörték, de a fogaim, a csont- – Hazátlan! –jaim még épek… Elkéstem. Már semmit sem tehetek. Ha rúgni fog, már késő előkapnom a kezem, ha pedig megmozdulok, én provokálom ki a rúgást.

– Miért nem szöktél ki Ma-… – Istenem! Lendül a láb… összeszorítom a fogaimat, hátha így nem törnek be… nincs időm védekezni !… nincs!… nincs!… hátul a fal… Istenem!… -gyarországra ?

Elment. Most már megtapogathatom magam. Az arcom dagadt, biztosan kék is, de ép. Az oldalam sajog erősen minden lélegzetvételre. Igen. Tehát oda kaptam a rúgást. Már csak a két őr van egyenruhában a folyosón. Ők nem bántanak már. Unják. Négy órát hasaltunk a betonpadlón, előrenyújtott karokkal, mozdulatlanul. Nem tudtam a farzsebemig hátranyúlni a zsebkendőért, annyira megmeredt a karom, pedig engedélyt kaptam az orrfújásra. Akkor még ők is belénk rúgtak, ahányszor elmentek mellettünk…, de lehet hogy nem is ők voltak, nem tudom, nem mertem felnézni. Azt mondták, golyót kap, aki megmozdul vagy társához szól. Most már lehet mozogni is, sőt, az elébb oda is tudtam súgni két szót Attilának.

Egyikük társalogni próbál velünk, de túlságosan korlátolt ahhoz, hogy sikerülne, hiába kutat a hangkészletében valami emberi után. Szinte elképzelhetetlen, hogy nemzedéktársak vagyunk, hogy talán élnek még a nagyszülei is, hogy lehet felesége, akihez tud gyöngéden szólni, hogy talán, ha nem kellene ránk ügyelnie, a gyerekét sétáltatná a parkban…

– Hogy mit akarhatott az a hülye papotok… ?
Nincs kedvem válaszolni, nem akarok vitázni, beszélgetni, értelmetlennek tűnik minden, mégis gyűlnek a szavak, gyülekeznek, és kikívánkoznak a daganatok miatt nem jól záró ajkak közül:
– Azért mégsem lehet olyan hülye, ha Nobel-díjra terjesztették elő, ugyanolyanra, mint Ceauşescu elvtársat! – kerestem a hangot, amivel az ő szintjén szólhatok.
– Meg is ver most titeket az istenetek vagy ördögötök, amitek van – aztán nyolc év, meg húsz év börtön hangzik el…
– Verjen! Kérem, követelem, hogy verjen, de csak ha bűnösök vagyunk!
Erre nincs mit mondania; egy kicsit gondolkozik, aztán felkel a székről, és felkínálja András bácsinak, aki 63 éves, és nehezen áll már a lábán. Megviselték a verések. Sípol a lélegzete. Egy kicsit tiltakozik, udvariasságból, aztán leül. Nem érti az egészet. Tudja, hogy ez nem az a hely, ahol udvariaskodni szoktak. Mert nem udvariasságból püfölték a gyomrunkat, májunkat, arcunkat, szemüveget sem kímélve, nem udvariasságból csattantak a gumibotok a hátunkon, nem udvariasságból rángatták a szakállunkat, nem udvariasságból fektettek hasra, hogy végiggyalogoljanak a hátunkon, nem udvariasságból térdel tettek le tarkóra tett kézzel, és rúgták a vesénket, nem udvariasságból tapsoltattak a vallatásnál, a gumibottól feldagadt kezeinkkel…

Szerettem volna azt hinni, hogy valahol motoszkál bennük is a lelkiismeret, hogy talán az egyenruhával együtt az embertelenséget is levethetik magukról, igen, erről próbáltam meggyőzni magam, amikor fegyverek, gumibotok sorfala közt az udvarra tuszkoltak…

Tíz perccel később, amikor a börtön felé tartó rabkocsiban újra meghallottam a tömeg morajlását, sírni kezdtem.

Gazda Árpád
www.temesvar1989.ro , erdely.ma

1

A közigazgatási bíróságon a marosvásárhelyi Gusa-szobor ügy

A közigazgatási bíróságon támadta meg Kincses Előd romániai magyar ügyvéd a marosvásárhelyi önkormányzatnak azt a korábbi határozatát, amely szerint az erdélyi városban szobrot állítanak Stefan Gusa volt tábornoknak, aki a román katonai ügyészség szerint az 1989-es temesvári felkelés egyik vérbefojtója.

A Kolozsváron megjelenő Krónika című napilap szerdai számában írta, hogy Kincses azt követően fordult a közigazgatási bírósághoz, miután mind a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal, mind a Maros megyei prefektúra (kormánybiztosi hivatal) elutasítóan válaszolt beadványára, amelyben a Gusa-szobor felállításának a megakadályozását kérte.

Kincses a marosvásárhelyi önkormányzat szeptemberben hozott döntésének a semmissé nyilvánítását kéri. A testület akkor egyöntetűen megszavazta a szoborállításra vonatkozó javaslatot, miután a helyi román és magyar önkormányzati képviselők megegyeztek, hogy Gusa tábornok mellett Sütő András írónak is szobrot állítanak az erdélyi városban.

Marius Pascan, Maros megyei kormánymegbízott szerint jogerős ítélet hiányában senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani. A lap szerint azonban a temesvári tömeggyilkossággal vádolt tábornok ellen csak azért nem született bírósági ítélet, mivel a vádlott már a per elkezdése előtt elhunyt.

Temesváron az 1989-es felkelés idején 72 személy vesztette életét, miután a román hadsereg Nicolae Ceausescu volt román kommunista diktátor parancsára a tömegbe lövetett. A felkelés megtorlására kivezényelt egyik tábornok éppen Gusa volt. Ez utóbbit védő, volt tábornokokból álló egyesület szerint viszont éppen Gusa akadályozta meg, hogy nagyobb méretet öltsön a mészárlás.

A különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel és gyilkossági kísérlettel vádolt tábornok ellen halála után szüntették be az eljárást. Szintén a temesvári felkelés perében Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokokat 15-15 év szabadságvesztésre ítélték.

MTI , erdely.ma

>