""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Legyetek derűsek!

[ 2011. április 02., 00:22 ] [440]

Ma 6 éve hunyt el Rómában a huszadik század utolsó negyedének nagy szentje, II. János Pál pápa. Halálával egy olyan korszak zárult le az egyház és a világ történelmében, amely még nemzedékekig meghatározza az emberiség életét. Vallástól, nemzetiségtől, bőrszíntől és politikai meggyőződéstől függetlenül, szinte az egész világ gyászolt, mert olyan krisztusi embert veszítettünk el, aki egymaga volt a világ lelkiismerete.
Nem kapott Nobel-díjat, de annál beszédesebb emberi magatartása, szeretete, egyszerűsége és közvetlensége, őszintesége és nyíltsága, amellyel az egyház legnagyobb ellenségeit is térdre kényszerítette.
Felejthetetlenek azok a képek, amelyeken láttuk, amint ölébe kap egy gyermeket a tömegből és megcsókolja, amikor leszállva a repülőgépről megcsókolja szülőhazája földjét, amikor szemébe néz beszélgetőpartnereinek, és tömören a lelkiismeretükre, az emberi méltóság tiszteletére apellál. Láttuk őt Teréz anyával, Gorbacsovval, Fidel Castróval, Teoctist pátriárkával kezet fogni, vagy ahogyan lelkesen együtt énekel a fiatalokkal, ahogy a népek anyanyelvén szól, és hirdeti az Örömhírt: Ne féljetek! Életének utolsó üzenete is az volt: „Derűs vagyok, legyetek azok ti is!”

Valljuk be, hogy ez a pápa mindnyájunk szívéhez közel férkőzött. A köztünk járó Krisztus volt, aki tudott egyszerre konzervatív és liberális lenni, aki egyszerre őrizte az apostoli egyház, hitét, értékrendjét és hitelveit, miközben szélesre tárta az egyház ablakát és áttetszően élte elénk a Krisztus-követés művészetét. Megmutatta nekünk, hogy nem kell félni, ha Isten útján járunk, hogy a szenvedés is hozzátartozik az élethez, nem Isten büntetése, és lehet méltósággal szenvedni. Nem kereste a népszerűséget, mégis minden idők legnépszerűbb pápája. Az emberiség lelki vezetője volt, aki sportolt és énekelt, játszott és imádkozott, tárgyalt és könyörgött, megbocsátott és bocsánatot kért. Az egyetemesség pápája volt, aki felül tudott emelkedni kis és nagy népek kategóriáján, aki mindenben Krisztus akaratát kereste és szolgálta.
Megtapasztalta testében is a szenvedést, az üldözöttséget, a kommunista elnyomás terrorját, ezért tudta mit jelent síkra szállni az emberi jogokért, ezért is emelte fel szavát a kizsákmányolás és az emberi méltóság lábbal tiprása ellen. Egyházpolitikája nem érdekekre épült, és nem kereste egyetlen politikai hatalom kedvét vagy tetszését, hanem a keresztény alapértékek mellet szállt síkra. Belülről reformálta meg az egyházat, és tette vonzóvá a hitet.
A világ urai, politikusok és államfők, sztárok és evilági méltóságok sorba álltak, hogy találkozzanak vele, mert valami megmagyarázhatatlan derű és életszeretet áradt belőle. De ő sem röstellte felkeresni az eldugott nyomornegyedeket, az afrikai őserdők mélyét vagy éppen az ENSZ közgyűlését. Az ökumenizmus, a párbeszéd embere volt, aki megkísérelte összebékíteni a zsidókat a muzulmánokkal, kiengesztelte a keresztény felekezeteket, és utat tört a keleti kereszténység szívébe is. Költői lélek és teológus egyszerre, aki átimádkozta teológiáját, nemegyszer személyesen vezetve a vatikáni rádióban a rózsafüzér imádságot. A világ számtalan nyelve mellett magyarul is megtanult, és testvérének érzett minket.
Példája életre szóló lecke emberségből, elkötelezett krisztusi tanítványságból, aki nem uralkodni akart, – latba vetve tekintélyét, –hanem szolgálni, megoldani mások saruszíját. Kiállni az örök, szent és egyetemes értékek mellett, amelyek nem jobb és baloldaliak, nem haladóak vagy maradiak, hanem amelyek iránytűként jelzik Isten akaratát, megbecsülik emberségünket, mutatják emberi hivatásunkat.
A világ is meggyászolta. Lemondták a hivatalos találkozókat és koncerteket, félárbocra eresztették a zászlókat, nemzeti gyászt hirdettek mindenfelé, és zarándokok milliói vettek személyesen búcsút Karol Wojtylától, mert ő a miénk, a szívünkbe lopta magát.
És mégis, ez a gyász nem lesújtó. Nem egy szokványos haláleset volt, hanem az öröm és a megrendülés, a felismerés és a kegyelmi pillanat keveréke, amikor ráeszméltünk, valójában ki is volt a béke pápája. A megélt evangélium, Péter, a szikla.
A szentek köztünk járnak, Isten szentjei köztünk sugározzák a békét, a szeretetet, csak észre kell vennünk azt. Csak ránk kell, hogy ragadjon róluk valami. Akármerre változik, fejlődik a világ, akárhogy ostromolja az egyház hajóját mindenfelől a tenger és a vihar, az emberiségnek van jövője.
Az ilyen fáklyavivők után látjuk az utat, az ilyen rokonszenves szentek nyomán kedvet kapunk a jóra: érdemes, lehet szentnek lenni. Érdemes Istent szolgálni, kitartani a becsület, az emberi méltóság tisztelete mellett.

Sebestyén Péter,erdely.ma

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák