""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Böjte Csaba: Merjük a szerető Krisztus vonásait magunkra ölteni!

[ 2011. február 14., 00:43 ] [104]

A mi Urunk Jézus Krisztusról, a Szentírás csak egyetlen helyen említi meg, hogy örömében felujjongott, éspedig akkor, amikor a hetvenkét tanítványt kettesével szétküldi a világba, meghagyva nekik, hogy aranyat, ezüstöt ne vigyenek magukkal, de menjenek és vigasztalják a szomorúakat, bátorítsák a csüggedőket, tegyenek jót szeretetből, és azt is hozzá teszi, hogy „ingyen adjátok, mert ingyen kaptátok…." A Szentírás tanúsága szerint, míg napokig elmentek a tanítványok, addig Jézus imádkozva otthon maradt. Aztán mikor visszajöttek, a Mester türelmesen meghallgatta a beszámolókat, ők meg egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen nagy dolgokat tett általuk a jó Isten.
Szeretem magam elé képzelni, hogy a jótettek örömétől lelkes tanítványok között Jézus figyelmesen hallgat, majd talpra ugrik, szeretettel felujjong, és hálatelt szívvel elkezdi áldani az Atyát, aki jónak látta kinyilatkoztatni a jóság és a szeretet édes örömét az ő kedves tanítványainak.
Jézus Krisztus nem azért jött, hogy megmutassa nekünk, mint szájtáti nézőknek, hogy milyen sok mindent tud ő tenni, hisz mikor a gonosz lélek rá akarta venni, hogy a templom tetejéről vesse le magát és az angyalok hordozgassák a tenyerükön, akkor Jézus ezt a vásári figurát vissza utasította. Az ő célja az, hogy megtanítson, felszabadítson minket a szeretet életadó örömére.

Jót tenni jó!! Jónak lenni, egymáshoz lehajolni, szeretettel a gyöngét felkarolni jó dolog, sokkal szebb és örömtelibb dolog, mint szép ruhákban páváskodva betegre enni magunkat, vagy magányosan bolyongani egy múzeumnak is beillő, hatalmas lakásban. A szeretet, a jóság útja, az emberi kibontakozás, kiteljesedés útja, erre kell magunkat is, de egymást is tudatosan ráneveljük, mert e nélkül az ember csak befejezetlen torzó, elvetélt magzat.
Nem hiszem, hogy akár az állam, akár az Egyház meg tudná oldani a világ szociális gondjait. Ezért is úgy érzem, hogy az én dolgom kettős: Egyfelől megéreztetni, megmutatni, hogy a szeretet, a jóság, az irgalom melegénél, a gyermekek, a felnőttek lelke, jelleme, személyisége gyógyul, kivirágzik, megszépül, és kiteljesedve társunk lehet. A másik célom pedig, hogy megéreztessem mindenkivel, hogy jó dolog jóságosan a társunk gyógyulásán, kibontakozásán szeretetből fáradozni. Mert a jó tett önmagában hordozza a fizetségét, nem beszélve arról, hogy remélhetjük annak a háláját, aki még egy pohár vizet is számon tart, mit szeretetből adunk.
Jézus Krisztus azt mondotta, hogy: „azt szeretném, hogy az én örömöm a ti örömötök legyen, és örömötök teljes legyen!" Isten végtelen öröme, melyet szeretne megosztani velünk a jóság, a szeretet, az irgalom öröme. Olyan öröm, mely felemel, megszentel, beragyogja a lelkünket és mindent, de mindent fénnyel, értelemmel tölt el. Mindannyian arra vágyunk, hogy szívünket eltöltse a béke, a boldogság, az öröm, és én hiszem, hogy nagy öröm jónak lenni. Jó megtapasztalni, ahogy egy-egy kis megriadt emberpalánta megnyugszik, eltelik békével, bizalommal, és ahogyan határozott léptekkel elindul a maga útján. Úgy gondolom, hogy az emberiség, nem nagy globális intézményrendszereket kellene hihetetlen pénzekkel, központból irányítva fenntartson, hanem a Krisztus által felkínált tiszta örömökre kellene a figyelmet irányítani. Mindenek előtt a fogyasztói, önző, kizsákmányoló szeretet helyett a családoknak meg kell mutatni, hogy az egymás terhét hordozó szeretet mennyivel értékesebb és szebb. Én is szerethetem azt a gyermeket az édesapa helyett, aki esetleg egy kocsmában vergődik az alkohol rabságában, de szerintem a gyermek helye az apja karjai között van. És azt is hiszem, hogy mérhetetlenül boldogabbá, tisztábbá, szentebbé tenné őt a tiszta apai feladatok végzésének az öröme, mint idegen, önző kereskedőktől drága pénzen megvásárolt ócska méreg. Hiszem, hogy minden faluban, lépcsőházban, utcában vannak olyan emberek, akik megengedhetik maguknak és képesek is anyagiakkal, jó szóval a bajban lévő embertársaiknak a segítségére lenni. Ha társadalmunk felfedezné úgy igazán a szeretet útját – melyre mindannyiunkat meghívott Jézus Krisztus, mely által megszentelődhetünk és felnőhetünk oda, hogy majd vele egy asztalhoz ülhessünk, – akkor hiszem, hogy rendre nagyon sok szociális intézmény bezárhatná az ajtaját.
Ha sok baleset van, akkor természetes, hogy baleseti kórházak is kellenek, hol az összetört embereket az orvosok, a legjobb tudásuk szerint összerakják, gyógyítják… Ha a társadalom azt látja, hogy a balesetek száma nő, akkor szerintem nem drága pénzzel újabb és újabb kórházakat kell nyisson, hanem a biztonságos közlekedést kell felvilágosítással, tanítással előmozdítsa, mert az a jó, ha az útra kelt ember szépen és épen célba ér. Nincs az az orvos, mely egy balesetben összetört embert jobbá, egészségesebbé tud tenni, mint amilyen az a baleset előtt volt… A legjobb szociális munkás az, aki a családokat egybe tartja, és megtesz mindent azért, hogy egyetlen gyermek se hulljon ki a családi fészek melegéből, egyetlen idős se sodródjon el szeretteitől.
Az egészségügy kezdeti idejében, egy – egy háborúban, balesetben, az orvosok, hogy a vérmérgezést, üszkösödést megelőzzék, könyörtelenül amputáltak, levágták a sérült végtagot. Ma már azt látjuk, hogy az orvosok, még a súlyosan sérült testrészt is megpróbálják visszavarrni, gyógyítani, és hála az Istennek nagyon sok esetben sikerrel. Aztán a megmentett testrészt, a gyógytornás nagyon komoly munkába fogja, hogy az felépüljön, újból használhatóvá váljon. Úgy gondolom, hogy meg kellene tegyünk mindent, hogy ne trancsírozódjanak szét a közösségek, hogy ne névtelen személy donorai legyenek a bajba került családjaink, egy sokszor már önmagáért lévő szociális rendszernek. Valamilyen módon személyiségfejlesztő gyógytornászokra, alázatos papokra, lelkészekre lenne szükség, hogy az állami segélyek kerekesszékéből saját lábára állított ember, megtapasztalja az autonóm mozgás örömét, felemelő szabadságát.
Kemény beszéd, de hiszem, hogy ez az irány, mely méltó az emberiséghez, és ennek az útnak a szépségére, járhatóságának a tanítására, népszerűsítésére kellene sokkal, de sokkal több energiát, időt fordítanunk. A közmédiák erre a szelíd, tudatos népnevelésre kellene időt, pénzt szánjanak. Hiszem, hogy így nemcsak megspórolható lenne egy csomó közpénzből finanszírozott szociális kiadás, hanem maguk a családjaink, a társadalom, mi mindannyian sokkal felszabadultabb, békésebb, boldogabbak lehetnénk.
Merjünk rálépni a szeretet útjára, merjünk mindannyian ott, ahol vagyunk a szerető, szolgáló Krisztus vonásait magunkra ölteni, Istenképűségünket kiteljesíteni.

Szeretettel, Csaba t., erdely.ma

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák