""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

„Ne hagyjátok a magyarságotokat!”

[ 2011. február 02., 14:00 ] [1448]

Az én apám

Az erdei házakban mindig más a közérzet, megnyugszol, ellazulsz vagy világosabban, tisztább fejjel látsz bele az élet titkaiba, okán soha nem gondolkodtam simán, elfogadtam, mint egy axiómát. Az ágyban fekszem jóleső fáradságérzettel, minden porcikám szomjasan szívja magába a nyugalmat.
Beömlik az ablakon a holdfény, közötte szerényen bujkál a sötétség, kályhám ajtaján kivillanó tűzfény is megcsiklandozza a gyér homályt. A tűztérben motorikusan duruzsolnak a lángok, néha fémes hangon megpeccen a kályhasíp és megreccsennek az égő fa rostjai. Menta és fenyőfaszurok kevert illata terjeng a levegőben. Bámulom a holdfényes ablakot és mögötte a világegyetem parányi részének hunyorgó csillagait. Ömlenek a gondolatok, mint az áradat, mert ilyenkor vannak a gondolatinvázióknak ideje, mikor a természet, hasonló ritka pillanatokkal ajándékoz meg.
Tíz éve halt meg itt ebben a házban és ebben az ágyban az én apám, aki furcsa ember volt furcsább, mint bárki más. Kifele keménységet mutatott, (mert úgymond, egy férfinak komisznak kell lennie, ha férfi vagy légy férfi alapon), de szíve puha volt, mint a vaj. Amikor ivott nem tudta kordában tartani érzelmeit és fölülkerekedett a finom lelkű igazi énje, sírt. Elsírta sanyarú sorsát, nyomorúságos életét. Kezdve a spártai gyermeksorstól, az átharcolt borzalmas háború át, a még borzalmasabb hadifogságig. Aztán elpanaszolta a kommunizmus embertelenségét, elsiratta nemzetének méltánytalan sorsát, és mindig ugyanazt ismételgette: „Fiaim ne hagyjátok a magyarságotokat! Mert bármit elvehetnek tőletek, de azt az egyet soha, hacsak önként oda nem adjátok!” Azután tudtam meg, hogy a moldvai csángó emberek is ezzel esketik meg gyermekeiket haláluk előtt: „Ne hagyjátok a magyarságotokat!”

Egyedül volt halálának pillanatában, talán épp úgy elmélkedett, mint én most, amikor megállt a jóságos szíve hirtelen, mindörökre. Akkor még nem bírtam felfogni igazán a tragédiát, csupán két év múlva Budapest egyik külvárosi negyedében. Egy nyári napon, kerékpáron ülve jött velem szemben. Lassú tempóban hajtotta ismerős, összetákolt kerékpárján, rám nézett, biccentett aztán továbbkarikázott az utca forgatagában. Addig néztem utána, amíg ősz haja bele nem veszett a messzeségbe. Reszketni kezdtek lábaim, a korlátig támolyogtam és leültem. Ott zuhant rám a lelkiismeret-furdalás és a sajnálat teljes súlyával sírtam el magam, mint egy gyermek.
Felfigyelek, a holdsugár élénk pulzálását észlelem, aztán egy ember alakját ölti magára, és sétálni kezd nesztelenül a rongyszőnyegen. Csupán egy pillanatig ijedek, meg mert a másik pillanatban apám alakját vélem körvonalazódni. Hirtelen felülök az ágyban és nézem a jelenést.
– Ne félj fiam, én vagyok, miért hívtál?
Lassan megnyugodom és rendezem gondolataimat.

– Apám valóban te vagy, hogyan kerülsz ide?
– Ne kérdezz ilyent, úgy sem értenéd meg, a mi világunkat ti emberek
nem érthetitek meg élve.

– Éppen rád gondoltam és még sok mindenre, a világ dolgaira. Olyan nehéz manapság nyolcvanhat éves embert kapni, kivel elbeszélgethetsz erről a témáról.
– Tudom. – Arcvonásai nem mozognak, hang, nem jön ki száján, és mégis hallom szavait.

– Emlékszel, amikor arra bíztattál, „Ne hagyjuk magyarságunkat”? Azt is mondtad, „ha megérjük, hogy magyarok legyünk gondoljunk rád!”
Újra sétálni kezd ugyanazokkal a könnyed mozdulatokkal, mint egy fénylény, mert talán az is. Az arca nyugodt, ránctalanul sima és fehérebb a holdvilágnál. Alakulnak ez egyszer arcának vonásai mosolyra, azzal a keserű mosollyal néz rám, ami oly ritka vendég volt nála.
– Tizenöt éves voltam, amikor bejöttek a magyarok, zúgtak Észak-Erdély összes harangjai, az emberek ünneplőben és virág borította az utakat, olyan boldogság feszítette az emberek keblét amilyen ritkán, adódik az életben.- Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mondta apám és törölgette az örömkönnyeket szeméből. Pedig olyan szegények voltak, mint a templom egere, de legalább magyar szegények. Énekeltük a tiltott nótákat és imádkoztunk, arra kértük az Istent, hogy véglegesítse örömünk, úgy tűnik hiába.

– Most állampolgárságot kapunk, de a földet az tartja magáénak, aki elvette tőlünk – újságolom izgatottan.
– A földi élet számunkra egy nyitott könyv, mindent tudunk, mindent látunk, beavatkozni nem vagyunk képesek. A föld azé fiam, aki benépesíti, ezt ti is nagyon jól tudjátok és mégse tesztek érte semmit. A ti hibáitokat próbáljátok mások nyakába varrni, hogy ez által könnyítsetek lelkiismereteteken. Elhanyagoljátok az utódnemzést és menekültök szülőföldetekről, gyáva módon!
Beleült a vesszőből font karosszékbe. Az meg sem percent alatta, hihetetlenül könnyűnek kellett lennie. Egy hosszú percen át nem kommunikált, várta talán, hogy beszéddé alakuljanak gondolataim.
– Hamar véget ért a testvéri ölelkezés, levente koromban már a kiképző tisztek leoláhcigányoztak. Minden csoda csak három napig tart, a testvérek közötti szeretet sem sokkal hosszabb életű, főleg akkor, ha kenyérosztásra kerül a sor. Egyszerű és gyakorlatias a logika, ha valamit meg kell osszál mással ez esetben nyilvánvalóan neked kevesebb, marad. A háború borzalmai és kínszenvedései újra közelebb hozott, egymásra voltunk utalva. Ez nem a mi háborúnk volt, nem mi akartuk, Isten a tanunk rá, mi nem akartuk ezt az értelmetlen vérontást! Akik akarták, azok most is nagy és gazdag nemzetek. Én most is arra tanítalak, amire halálom előtt tanítottalak: ne hagyjátok a magyarságotokat és vallásotokat! Fogadd el az állampolgárságot, mert megtiszteltetés magyarnak lenni!

– És te apám, elfogadnád?
– Én soha nem mondtam le, én születésemtől nem de tizenöt éves koromtól az voltam. A mostani állampolgárságnak ára van, úgy ahogy az ezelőttinek is ára volt. A történelem folyamán főleg az Árpád háziak után gyakran voltak szakadások Erdély és az ország többi része között, elsősorban történelmi okok játszottak közre, de nagy kárt okoztak nekünk a kicsinyes hatalmi érdekek hozzánemértő királyok és vezérek helytelen döntései. Most is politikai játékok labdái vagytok, ide, oda gurítnak benneteket érdekek szerint. Ez, hogy egymást gyűlölitek szintén érdeke valakinek. Most az állampolgárság megadásával ismét fellángol a magyar-magyar gyűlölet, és talán soha nem tapasztalt arányokat ölt.

– Ilyenformán nem volna tanácsosabb lemondani róla?
– Nem, nem volna célszerűbb!- Egészen közel jön hozzám és leül az ágyam végére a lábaimhoz, határtalan jóság és szeretet árad belőle. – A magyarok, ha továbbra is így élnek kis csoportokban és nem egyesülnek halálra, vannak ítélve. Mert ha egy ép, megbontatlan erdőre támad a szélvihar, nem tud ártani neki, de ha valamilyen okból megbomlik az egysége, rései közé behatol a fergeteg, és sorban ledönti még a leghatalmasabb faóriást is. A nemzeti egyesülés áldozatok nélkül nem történik meg, anyagi és morális áldozatokat kell hozni, nem szabad kicsinyeskedni, mert hosszú távon nagy a tét, egy nemzet léte múlhat ezen.

– Te a túlvilágról jöttél, és nemzetben beszélgetsz, ahol ugye nincsenek nemzetek?
– Való igaz, ott nincsenek nemzetek, hanem egyforma lelkek. Krisztus állítására emlékezz: „Az én királyságom nem e világból való!” Mások a törvények magasabb szintűek és örök értékűek, azért van az a mondás: „Az igazság odaát van!” Azért mindenki tudja honnan érkezett. A nemzetek teremtése céltudatos volt, és kezdetben egyenlő esélyekkel indultak, hogy benépesítsék a földet. A történelmetekben sok a hamisság, valakinek érdekében állott félrevezetnie a világot, a magyaroknak nélkülözhetetlen szerepük volt az emberiség felemelkedésében és még lesz, mert nem zárul le ilyen kurtán-furcsán a történelem félrecsúsztatása.

– Apám, te most nyolcvanhat éves volnál az anyagi világban, mit üzensz az erdélyi magyaroknak a magyar állampolgárság kapcsán?
– Vártam már ezt a kérdést, hisz valójában ezért jöttem hozzád. Mindenekelőtt, ha megjelentetik írásodat sokan kételkedni fognak épelméjűségedben, de te azzal ne törődj, mert az őrültség és a magas fokú intelligencia között nincs nagy különbség. Minden erdélyi magyarnak el kell fogadnia a Magyarország által felajánlott állampolgárságot, különben egy nagy lehetőséget szalaszt el, mert magyarnak lenni büszkeség, dicsőség és irigylésre méltó, nemcsak a múltunkért, amit eltitkolnak, hanem jelenünkért és a jövőnkért, ami megvalósításra vár, és ami felfedi a múltunk igazát. Ne hagyjátok el magyarságotokat és vallásotokat!
Kérdeznék még sok mindent, de már nincs kitől, mintha csak a holdfény szippantotta volna fel. Eltűnt, csak a lelkemben hagyva nyomot maga után. De itt volt-e egyáltalán, vagy csak a képzeletem játszott velem egy megdöbbentően hű játékot?

Sebők Mihály, Szentkeresztbánya

Az írás a Nyolcvan évesen visszakapni a magyar állampolgárságot című (http://erdely.ma/palyazatok.php?id=84491) pályázatunkra érkezett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák