A Gulágon is megtartottuk a karácsonyt

Eredetileg tanárnak készült, de úgy tűnik, más küldetést szántak Olofsson Placid atyának. Engem Isten azért vezérelt a munkatáborba, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban – mondta a bencés szerzetes lapunknak adott interjújában. Placid atyával a hit mozgósító erejéről, a Gulágon töltött Szentestéről, a katonák elől rejtegetett "egypengős" Bibliáról, az apró örömök és az akaraterő fontosságáról beszélgettünk.

Nem mindennapi, embert próbáló nehézségekkel kellett szembenéznie. Honnan tudott mindehhez erőt meríteni?
Engem otthon a szüleim fegyelemre neveltek, és mi tagadás, Pannonhalmán se csomagoltak vattába. Lelkileg, szellemileg épen ezért jobban el tudtam viselni a tíz év kényszermunkát, mint azok, akik feleségüket és pici gyermeküket hagyták hátra. Sok akaraterő kellett a Gulág elviseléséhez, szoktam is mondogatni a gyónóimnak, mikor arról beszélnek, hogy nem tudnak leszokni a dohányzásról vagy más rossz szokásukról… Csak egy kis akaraterő, csak az kellene hozzá. Természetesen a hit is elengedhetetlen volt a túléléshez. 2007-ben, a budapesti városmisszión külföldi papoknak, lelkipásztoroknak beszéltünk a kommunisták egyházüldözéséről. Én azt mondtam nekik, hogy szerencsés és boldog embernek tartom magamat, mert a Megváltás örömhírének a gyereke vagyok. Még akkor is, ha elég kacifántos életem volt…
Talán a legsorsfordítóbb 1946 lehetett, a letartóztatásának az éve…
A háború után Budapesten kezdtem tanítani, a tanévet azonban nem fejezhettem be, mert letartóztattak, és bevittek az Andrássy út 60-ba. Ha valaki átlépett annak az épületnek a küszöbén, megszűnt embernek lenni. Én addig főtisztelendő osztályfőnök voltam, ám ott megfosztottak az emberségemtől. Éjszaka voltak a kihallgatások. Teljesen meztelenül kellett állnom egy szobában, két oldalról megvilágítottak reflektorokkal, és a sötétből szórták rám a rágalmakat. Mi ez, ha nem az emberi méltóság megfosztása? Engem fegyelemre neveltek világéletemben, de ebben a helyzetben kétségbeestem, nem láttam, mi az Isten akarata velem. Talán türelmetlen "percemberke" voltam, azonnali feleletet vártam, pedig Istennek az örökkévalóság is a rendelkezésére áll.

Mikor érezte, hogy választ kapott erre a kérdésére?
Tíz év kényszermunkára ítéltek a Szovjetunióba. Csak ott, a Gulágon döbbentem rá, mi az életfeladatom. Emlékszem, nekem kellett a folyosókat és a WC-ket takarítanom. A felfegyverzett katona, aki rám felügyelt, unalmában dúdolni kezdett, ettől én is felbátorodtam, és magyar nótákat kezdtem énekelni. Gondoltam, hadd örüljenek a magyar rabtársak. Egy nap, takarítás közben – ahogy mondani szoktam – oldalba bökött a Szentlélek, ezért azt dúdoltam el, hogy magyar katolikus pap vagyok, aki szeretné, elvégezheti a szentgyónását. Később visszahallottam, hogy ennek óriási ereje volt a halálzárkákban sínylődők számára. Ekkor jöttem rá: engem Isten azért vezérelt a munkatáborba, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban.
Ezért is fogalmazták meg a túlélés négy szabályát…
A szovjetek állandó létbizonytalanságban tartottak bennünket, soha nem tudhattuk, hogy mikor lőnek bennünket tarkón. Éppen ezért kellett valami, amibe bele lehetett kapaszkodni. Az első szabályban leszögeztük, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem engedtük, hogy bárki is panaszkodjon közülünk. Keresni kellett, észre kellett venni az apró örömöket. Versenyeztünk, hogy ki talál több ilyen pillanatot egy nap, a győztesnek jutalmul elénekeltük a kedvenc nótáját. A harmadik szabály arról szólt, hogy ne tartsuk magunkat többre másoknál, de ha a helyzet úgy hozza, mutassuk meg, hogy különbek, értékesebbek vagyunk. Ez a hozzáállás hihetetlen energiákat tud mozgósítani. Végezetül, a negyedik szabályban azt fogalmaztuk meg, hogy akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést. Mi, hívők, Istenben bíztunk.
Köztudott, hogy a kommunista rezsim üldözte a vallást. Hogyan tudták mégis megőrizni a hitüket?
Nekünk, katolikusoknak a szentmise, a szentáldozás a legnagyobb ajándék. Számomra hatalmas megpróbáltatás volt, hogy eleinte erre nem volt lehetőségem. Találékonyság kellett ehhez is, körülményes volt bort és ostyát kerítenem a misézéshez, de végül sikerült. Egy 1942-es pápai rendelet szerint rendkívüli helyzetben bor helyett elegendő a szőlő is. Ezt a kaukázusi foglyoktól sikerült szereznem. A lengyelektől és a litvánoktól pedig kaptam egy ostyalapot, amit otthonról küldött nekik a családjuk. Ezt az oplatkát – ők így nevezték – a népszokás szerint a családfő karácsonykor szétosztotta a többiek között, ezzel jelképezve az összetartozást és a szeretetet. Amikor ez elfogyott, akkor egy hithű zsidó rabtársam segített ki, aki a hitközségtől rendszeresen kapott vékony kovásztalan kenyeret, azaz maceszt. Képzelje csak el, egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió politikai rabságában a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézett! Titokban, éjjel kettő és három között, a poloskákat elhessegetve, a priccsen fekve mondtam el a szentmisét. Reggelente meg tudtam áldoztatni a fogolytársaimat. Nem volt nagy pompa, nem voltak ünnepélyes külsőségek, de elmondhatatlan, hogy ez micsoda erőforrás volt a számunkra.

Fotó: fidesz.hu

Előadásaiban gyakran említi, hogy számtalan csodával, örömmel találkozhattak – ez sokak számára megdöbbentőnek, valószerűtlennek tűnik. Meséljen el egy ilyen történetet!
1952 januárjában találkoztam egy magyar rabbal, emlékszem, Kalocsa mellől származott. Ez a férfi egy alkalommal a sötétzárkában, ahogy a falat tapogatta, két fenyőgerenda között egy kis könyvre bukkant. Egy magyar nyelvű Bibliát talált, egy 1930-as kiadású, "egypengős" Újszövetséget. Én addigra már hét éve ott raboskodtam a Szovjetunióban, alaposan kiismertem magam a börtönök világában, de a mai napig nem értem, hogy nem vették észre a könyvet. Olyan sokszor motoztak meg bennünket, olyan sokszor vizsgálták át a ruhánkat, de a Szentírás mégis, csodálatos módon rejtve maradhatott. Mi ez, ha nem csoda?
Mi, magyarok, nagyon megörültünk a Bibliának, hiszen akkor már évek óta nem láttunk magyar betűt. Ívekre osztottuk egymás között a könyvet. Napközben elástuk, szalmazsákba rejtettük, este pedig titokban olvastuk. Idézeteket kerestünk, csupa olyat, ami a túlélés négy szabályára vonatkozott, és napközben ezeket meséltük el egymásnak. Egy alkalommal az egyik rabtársam így szólt hozzám: én olvastam, hogy Jézus azt mondta, "a madaraknak fészkük, a rókáknak odúja van, de az emberfiának nincs hová lehajtania fejét", de sose panaszkodott! Én három évig tanultam Pannonhalmán Szentírástudományt, de addig a pillanatig sose mondta nekem senki, hogy Jézus nem panaszkodott!
Említette a hit mozgósító erejét. Mi volt a helyzet azokkal a rabtársakkal, akik nem voltak vallásosak? Ők honnan merítettek erőt?
Ezeket az apró örömöket, csodákat a társaim is észrevették, sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Hitetlen fogoly nem tért haza a Gulágról, érezni kellett, hogy a Jóisten gondoskodik rólunk. Kicsi, alig észrevehető jelekben nyilvánult meg: a rongyosra olvasott, katonák elől rejtegetett Bibliában; a sapkában, amit motozáskor esetleg rajtunk felejtett az őr, így addig se fázott a fejünk…

Fotó: fidesz.hu

Az örömnek része a közös ünneplés is. Meg tudták-e tartani a karácsonyt?
1952 decemberében mi, magyarok, úgy döntöttünk, megtartjuk az ünnepet. Sikerült egy kis csellel karácsonyfát szereznem, az egyikünk pedig talált egy gyertyacsonkot. Mások a reggeli káposztaleves mellé kapott kenyeret adták oda, a kenyérbélből kis kockákat csináltunk. Kristálycukrot szórtunk rá, ez volt az ünnepi süteményünk. A kenyérhéjat bedörzsöltem fokhagymával, ez emlékeztetett bennünket a kolbász illatára. Ketten nem tudtak részt venni a közös karácsonyi ünnepségünkön, mert Szenteste épp szolgálatban voltak a villanyfejlesztőknél. Ők is hozzá akartak járulni az ünnephez valamivel, ezért rövidzárlatot csináltak. Sötétség borult az egész munkatáborra, de a négy őrtoronyból színes rakétákat lőttek ki, nehogy a rabok szökni próbáljanak. Csillagszórónk ugyan nem volt, de káprázatos tűzijátékban lehetett részünk! Imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk. Akkor ott, abban a pillanatban elfelejtettük a nyomorúságunkat.
Ez az ünnepség nyilván veszélyes volt. Nem féltek, hogy lebuknak?
Tartottunk ettől, ugyanis belépett a helyiségbe egy rabtársunk, egy Sztálin-díjas költő. Nagyon megijedtünk, hogy feljelent bennünket. Legnagyobb megdöbbenésünkre azonban nem történt semmi. Másnap, kissé félve odaléptem hozzá. A következőt mondta nekem: "te tudod, hogy engem ateistának neveltek. Tegnap láttam, hogy ti ilyen embertelen, nehéz körülmények között tudtok mosolyogni, a hitetek szerint ünnepelni. Nekem ennél több érv Isten mellett nem kell!" Látja, milyen óriási a jelentősége az örömnek?
Évek óta járja az országot, ahol lehet, előadásokat tart. Kíméletlen őszinteséggel mesél a Gulág éveiről. Sokan méltatják az Ön életét, tetteit, hősként, példaértékű emberként említik…
Csak egyetlen dolgot akartunk: töretlen emberséggel túlélni a kegyetlen körülményeket, a Szovjetunió munkatáborait. Nem vágytunk babérokra, nem vagyunk hősök, sem vértanúk. Csak túlélők, sok-sok apró csoda és akaraterő segítségével.

(fidesz.hu)

admin
 

>