Keleti szél

 

Van valami reménykeltőn szimbolikus üzenet abban, hogy Orbán Viktor éppen a Magyar Állandó Értekezlet hat év után először összehívott tanácskozását használta fel arra, hogy a magyarság átfogó, hosszú távú nemzetstratégiájának új perspektíváit felvázolja. Bár nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban ma keleti szél fúj, így ha nem akarjuk veszélyeztetni hajónkat és annak értékes rakományát, le kell vonnunk az ebből eredő tanulságokat, teendőinket ehhez kell igazítani, mondta beszédében. Ahogy kifejtette, az ipari forradalom óta elképzelhetetlen erejű és intenzitású változások zajlanak le, amelyeket először is pontosan meg kell értenünk, majd mihamarabb ki kell dolgoznunk az ehhez illeszkedő új nemzetstratégiát. Mivel valóban történelmi léptékű változásokról van szó, érdemes egy kicsit alaposabban is szemügyre venni a kérdést.
A közelmúltban az Economist című nagy tekintélyű gazdasági hetilapban megjelent egy érdekes grafikon, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy az elmúlt kétezer évre vonatkozóan jelezze világunk gazdasági teljesítményének szerkezeti változásait. Az összehasonlításban három keleti ország, Kína, India és Japán, illetve öt nyugati ország, az USA, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország szerepel. Már az a tény is figyelemre méltó, hogy a három keleti ország kétezer évvel ezelőtt is pontosan ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven és ugyanazzal a civilizációs, kulturális teljesítménnyel létezett, míg a nyugati országok esetében ez nem is értelmezhető, hisz például az USA vadonatúj fejlemény, de kétezer évvel ezelőtt a Római Birodalom nevű konstrukción belül még nem létezett a többi nyugati entitás sem.Az adatokból kiderül, hogy a kétezer év döntő részében, egészen 1820-ig, Kína és India együttes részesedése a világgazdaság teljesítményéből mindig meghaladta az 50 százalékot (és Japáné is az ötöt), míg az említett nyugati országok együttes teljesítménye soha nem érte el még a 20 százalékot sem.
Tehát mind Kína, mind India kétezer éven át egyenként is gazdagabb volt, mint az egész akkori Nyugat együttvéve. Ez azért nagyon lényeges, mert a kicsit elbizakodott nyugati ember most Kína felzárkózásáról beszél, holott több ezer éven át, egészen 1820-ig, az volt a világ „természetes” állapota, hogy mind Kína, mind India önmagában is messze meghaladta a Nyugat egészét. Vagyis az előttünk álló fél évszázad során mindössze annyi történik majd, hogy helyreáll a világ „természetes rendje”, amelyet csupán egy kétszáz évnél alig hosszabb „történelmi kisiklás” szakított/szakít meg. Az 1970 óta eltelt 40 év során Kína és India részesedése 5 százalékról 25 százalékra emelkedett, és jó esély van arra, hogy néhány évtizeden belül újra eléri a megszokott 50 százalékot. Érdemes persze kicsit eltöprengenünk azon is, hogy vajon milyen történelmi-tektonikai változások mehettek végbe 1820 és 1970 között, amikor röpke 150 év alatt Kína és India együttes részesedése a „szokásos” 50 százalékról 5 százalékra csökkent, a vezető nyugati országoké pedig 20 százalékról 50 százalék fölé nőtt.
Szépítgethetnénk, de valójában e történelmi „helycsere” mögött a Nyugat elképzelhetetlen brutalitású katonai agressziója húzódik meg, amelynek során egyszerűen leigázta és cinikus nyíltsággal kifosztotta e két történelmi-kulturális „univerzumot”, sok százmillió ember halálát, felbecsülhetetlen anyagi és kulturális károkat okozva mindezzel. „Ebül szerzett jószág ebül vész” – tartja a régi mondás. Tehát a Nyugat már annak is nagyon örülhet, ha egyszerűen „csak” elveszti világuralmi szerepét, és visszasüllyed a teljesítménye alapján őt mindig is megillető, a jelenleginél sokkal szerényebb helyre. És reménykedik abban, hogy a világ régi-új urai, Kína és India nem olyan brutálisan bánnak majd az alávetett Nyugattal, mint ahogyan ő tette ezt annak idején. A magyarság, noha keleti népként ezer éve görcsös igyekezettel próbált beilleszkedni az általa csodált Nyugat világuralmi rendjébe, sőt próbálta magát a Nyugat keleti „védőpajzsaként” feltüntetni, ezért cserébe egy alig kevésbé brutális elbánásban részesült, mint Kína vagy India. I. Ferenc Franciaországa például örömmel kötött stratégiai alkut a minket kifosztó Török Birodalommal. Amely „frigyhez” időnként a pápaság, Velence és Genova is csatlakozott, és amely a Magyar Királyságra nézve katasztrofális következményekkel járt. A habsburg alávetés és az ez alól történő nyugati „felszabadításunk” – amely Trianon segítségével egyúttal ezeréves hazánktól is „megszabadított” minket – szintén elgondolkodtató epizód lehet számunkra. Trianon, Jalta, 1956 és végül az 1990-es – az idén az áprilisi forradalmunkkal most megbuktatott – „rendszerváltás” mind-mind csak a Nyugat által való folyamatos megcsalattatásunk, félrevezetésünk és kifosztásunk szenvedéstörténete. Az elmúlt ötszáz év öt birodalmi kifosztásából három közvetlenül is nyugati volt, a másik kettőt (török és szovjet) pedig a Nyugat szabadította ránk.
Nincs tehát sem okunk, sem jogunk arra, hogy a jövendő magyarsággal szembeni történelmi felelősségünket rosszul értelmezve most is „utolsó csatlósai” legyünk egy hanyatló konstrukciónak. E konstrukció valaha antant, ma az elegánsabb nevű Európai Unió név alatt Magyarország számára csak ezerévnyi alávetést hozott. Az Orbán Viktor beszédéből és tetteiből kibontakozó jövőkép azt jelzi, hogy megindult a történelmi léptékű stratégiaváltás megalapozásának reménykeltő folyamata.

Bogár László, magyarhirlap.hu

admin
 

>