Székely dajka ringatta Ceauşescuék gyermekeit

 

Kevesen tudják, hogy székely asszony pesztrálta az egykori kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu gyermekeit, ugyanakkor az öttagú család tagjai, szintén székelyföldi szakácsnőik révén, sokáig magyar konyhán éltek.

Családi idill. A Ceaușescu szülők három gyermekük közül Nicuval és Zoéval

Mindez már csak azért sem meglepő, mivel Bukarest már a 19. században vonzó célpontnak bizonyult székelyföldi vendégmunkások ezrei számára.

Sokak számára megdöbbentőnek hathat, mégis igaz, hogy a többek között sovinizmusáról és magyargyűlöletéről elhíresült Ceauşescu diktátor házaspár szívesen vette körül magát magyar alkalmazottakkal. A román kondukátor és felesége eddig egyáltalán nem ismert „magyarbarátságát” nemrég a Sepsiszentgyörgyön szerkesztett Háromszék című napilap tárta fel, bemutatva olvasóinak a 79 éves Ilus nénit, aki a múlt század közepén szolgált Ceauşescuéknál.

A jelenleg a Kovászna megyei Esztelneken élő Cserei Gáborné Bokor Ilona 1947-ben, a Székelyföldet akkoriban sújtó szárazság nyomán kialakult éhínség miatt adta fejét bukaresti vendégmunkára. A frissen hatalomra került román munkáspárt oszlopos tagjaként Nicolae Ceauşescu akkor már miniszterhelyettesi posztot töltött be a mezőgazdasági tárcánál, és mivel felesége, Elena – akivel 1945-ben házasodtak össze – várandós volt első gyermekükkel, a háztartás egy dajkát is megkövetelt. A feladattal az akkor 16 éves, románul szinte egyáltalán nem beszélő Ilus nénit bízták meg, akit a Ceauşescuéknál szakácsnőként dolgozó egyik falubelije ajánlott be.

Felfedezett Ceaușescu-örökös

Mindeddig ismeretlen Ceauşescu-örökös kilétére derített fényt a bukaresti sajtó. Kiderült, hogy a diktátor házaspár idősebbik fiának, Valentinnek – a három Ceaușescu gyerek közül ma már csak ő él – van egy második házasságából származó tizennégy éves lánya, akit apai nagyanyja után Alexandra névre kereszteltek.

Beszámolók szerint Valentin azért titkolta a nyilvánosság előtt gyermeke létét,hogy a közvélemény ne társítsa a nevét a kommunista diktatúra fájdalmas korszakával. Miközben Valentin öccsének, Nicunak és húgának, Zoénak nem voltak gyerekei, az idősebbik Ceauşescu csemete évtizedes pereskedést folytatott a család 1989-es forradalom
idején elkobzott vagyonának visszaszolgáltatásáért, és néhány értékes festményt, műtárgyat sikerült is visszaszereznie.

A székely asszony kizárólag szép emlékeket tartogat a suszterinasból kommunista diktátorrá felkapaszkodott politikusról, valamint félanalfabéta létére önmagát „világhírű kutatóként” és a „tudományok doktoraként” beállító feleségéről, akiket hatvan év távlatából családszerető, kedves emberekként ír le, olyannyira, hogy 1989 karácsonyán történt kivégzésükkor meg is siratott. Elmondása szerint bukaresti munkaadói sohasem tettek megjegyzést nemzetiségére, sőt kifejezetten kedvelték a székely munkásokat.

„Nekem jó dolgom volt náluk, soha nem sértettek meg, barátságosan viselkedtek velem, és soha nem éreztették, hogy nem szeretik a magyarokat, hiszen ha nem szerették volna a székelyeket, szolgának románokat alkalmaztak volna. Ragaszkodtak a magyarokhoz, hiszen a szakácsnők mindig magyarok voltak” – nyilatkozta a Háromszéknek a két idősebbik Ceauşescu csemetét, Valentint és Zoét pesztráló, takarítást-mosást elvégző Ilus néni, feltárva, hogy a kommunista vezető néhányszor fel is kereste otthonát a mindössze 800 lelkes székelyföldi faluban. A diktátor házaspár eddig ismeretlen oldala már csak azért is nehezen megmagyarázható, mivel az államfői posztot 1974-ben megszerző Nicolae Ceauşescu két és fél évtizedes véres uralma alatt szisztematikusan üldözte a romániai nemzeti kisebbségeket, különösen a magyarokat.

A jelenség ellenben a tekintetben nem számít rendkívülinek, hogy a Székelyföld lakossága számára már a 19. században ideális célpont volt a jelentős gazdasági vonzerővel bíró Bukarest. A székely elvándorlás igazi nagy hulláma a század második felében vette célba a Kárpátokon túli vidékeket és az egyesült román fejedelemségek fővárosává 1862-ben vált ipari és pénzügyi központot, amelynek okai a korszak kutatói szerint gazdasági szempontokkal magyarázhatóak. Egyházi kimutatások szerint 1856-ban mintegy nyolcezer református és katolikus magyar élt Bukarestben, az 1899-es népszámlálás során a 282 ezer lelkes város hét százaléka vallotta magát magyarnak, ez a szám pedig az 1900-as években 25 ezerre emelkedett, ugyanakkor más források szerint a századfordulón meghaladta a százezret a magyarok száma a román királyságban.

Az erdélyi, székelyföldi mesteremberek, iparosok, cselédek, napszámosok megbecsülését bizonyítja egy századvégi feljegyzés, miszerint tekintélyes romániai gazdák nyilatkozata szerint „egy magyar férfi munkája ér annyit, mint két bolgáré, vagy 2 és fél románé, és egy magyar női személy munkája bőven felér egy román férfiéval.” Noha a bukaresti magyarok száma jelenleg hivatalosan 5800, a parlamenti képviselettel rendelkező és kormányon is lévő RMDSZ által a román fővárosba vonzott magyar politikusok, tisztviselők folytán a valós számuk ennél sokkal magasabb. Ennek ellenére mindig is kevés valóságalapja volt annak a sokszor hangoztatott állításnak, miszerint „Bukarest a legnagyobb magyar város Budapest után”.

Szerző(k): Rostás Szabolcs, kronika.ro

admin
 

>