""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Ünnepelni csak méltóan

[ 2010. október 23., 10:02 ] [86]

Ünnepelni csak méltóan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.
Csak akkor, ha van mit, s ha indokoltsága, vagy az ünnep kegyeletessége harmóniában van az emlékezés és a maradandóság feltételeivel.
Díjazni is csak akkor és csak azt érdemes, aminek méltó respektusa emeli, s nem megfosztja az ünnepet a dicsfénytől.
Évfordulós szokásnak, politikai konvenciónak és zengzetes dicséretnek évi egy vagy két napra koncentrálása, a nemzeti fejlődés alapozásával jelzett augusztus 20., és a nemzeti áldozat emlékével egybemosott október 23. zászlódíszbe vonásának leleménye kétségtelenül sokak lelkében és életrendjében kap piros betűs naptári jelet. Nem ok nélkül, de mostanság nem is igen méltóan.
Mert hát lehet örvendeni a nemzeti kormányok nemzeti kitüntetéseinek (szinte önálló lovagrend immár, akiket részeltettek a plecsnikből), a nemzeti lángoknak és himnuszoknak, úgy, ahogy azt a szabadság ősi-hősi eszménye kívánja. Lehet távmondatot, sms-t és ünnepi üzenetet küldeni a messzeségből is, hogy mintegy teljes legyen a helyiek társasjátéka… De vajon ha „lefut” a naptáron a kegyes-piros nap, mi marad utána…? Fekete számok 364 további oldala? Vagy inkább a néhány napos kellemetes közérzet, hogy ím, megünnepeltük ismét, megkoccintottuk megint, elmondtuk újfent, hogy mily hősök voltak a hősök, s mily hősök leszünk mi is, akik erre visszagondoltunk…? Aztán jönnek a holnapok, s feledésbe megy rendre a kegyelet Nagy Imrét illetően, por hullik a Bibó István sugallta vállalásra, jelentörténeti hetek és hónapok rakódnak rá a Jászi Oszkár tervezte konföderációkra, leszakajtott naptároldal marad az aradi tizenhármak és a segesvári petőfik évnapja, ködbe vész az autonómia, az önállóság, a magabízás, a testvériség vagy a szolidaritás rövid kalandja is.
E sorok írója tizenöt éve kutatgatja Bukarestben a magyar és román politikai kapcsolattörténet rejtelmeit, filmet és kiállítást csinált Romániának és Kelet-Európának a hőstelen forradalmárok 56-járól, az áldozatok tíz- és százezreiről, az európai szabadság és rendszerváltások fél évszázadáról, az európaiság értékeiről és példáiról. Kapott is ezért, amit kaphatott, pezsgőt és kémgyanús vádat, elismerést és irigységet…, publicitást és kitüntetést is. Csak egyet nem kapott: olyasvalamit, amit nem neki kellett volna kapnia, hanem azoknak és azok hozzátartozóinak, akikről maga az ünnep szól, akik ürügyén a pezsgőspalackok pukkanak, halas-kaviáros szendvicsek behalnak, vakuk villannak és hírszerkesztők hebegnek nemzet-szerte. Azt nem kapták, amit a rendszerváltások Kelet-Európájának méltóságos fölemelkedése óta nem az utolsó, hanem a pezsgőbontást jóval megelőző értékszempontnak kellett volna lennie. Azt nem kapták, az elismerést, a valódi meghajlást, az illő tiszteletet, a fohászt és köszönetet, amiért életüket áldozták egykor minden 56-osok, minden 89-esek, minden rendszerváltók. Azt nem kapták az érdemesek, hogy ne ítélje formáljogilag mindmáig közbűntényes gaztevőnek Őket a politikai világ, az a világ, melynek közbűntényessége sokszor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is fel-feltűnik sokaknak. E közbűntényesség első és legfőbb formája a méltatlan feledés, az eszközracionális kihasználás, a hamis csillogás, amely a valódi hősök, mártírok és vállalásosak élete, életük értelme vagy sora volt.
Érdemes-e vállalni eszmei közösséget, szabad-e kockáztatni kétséges követői címet, illik-e dicsfényben fürödve mosolyogni az egykor áldozatosakkal egy napon…? Ki osztja és kinek a dicsfényt, glóriát, elégedett mosolyt és elvbaráti kézfogást? És hol marad az, hol maradnak mindazok, akiket Romániában húsz év sem volt elegendő rehabilitálni – egyedül az európai Európában, a keresztényi világban, a felzárkózás modernségét hajszoló féltekén…
Érdemes-e azok közé tartozni, akik fennhangon ünneplik a meg nem szolgáltat, a ki nem érdemeltet, a méltatlanok gyarapodó körét, a hasonlóképpen egynapos dicsfényben fürdőzők siserehadját? Szabad-e úgy hinni, hogy az 1956-os „emlék-év” lejártával csak az a néhány emlék-óra is elegendő immár, amely a pezsgőbontásra alkalmas? Lehet-e úgy tekinteni, hogy miként a csillag megy az égen, méltóképpen megültük ma is az emléknapot, s az öreg délutánban lassan lapozunk egyet a naptár fekete másnapjára…? S ha lehet, ha érdemes, ha jó s ha kell, kié az érdem, hogy lapozhatott…? Pontosan, szépen…

Varga Andrea
történész,erdely.ma

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák