""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Levél Szüleimnek, Erdélynek – 1940. szeptember

[ 2010. szeptember 16., 00:46 ] [326]

Fotó: Balogh Rudolf

 Az alábbi levél 1940. szeptemberében íródott, a bécsi döntést, majd a bevonulást követő napokban. Írója Paál Árpád István, aki kolozsvári iskolái után Budapesten végezhetett egyetemet, és ekkor Diósgyőrön gyakornokoskodott. Szüleihez, és rajtuk keresztül az erdélyiekhez írt levelében az évtizedeken át várt esemény bekövetkeztének öröme olyan hangulatokat kelt, melyből a mai ember számára is kiérezhetővé válik a tiszta, nem más nemzetek kárára megnyilvánuló öröm, az erdélyi lélek ragaszkodása, a szülőföld tisztelete.
Drága jó Szüleim!
Nektek írom ezt a levelet, de rajtatok keresztül írom mindazoknak, akiket elválasztott idáig valakitől a „határ”, akik vártatok bennünket haza a bevonulókkal. Mentünk volna, szerettünk volna ott lenni, nem a főhelyeken, nem ünneplésre számítva, csak valahonnan, egy eldugott kis erkélyről, egy utcaszegletről megpillantani a régen várt álombeteljesülést. Leírom ezeket a hazavágyódással teli napjainkat, leírom az érzéseinket, hogy megmaradjon emlékként, bizonyítékaként annak a szeretetnek, amivel a magunkénak hisszük a mi újra magyarrá lett kis hazánkat, Erdélyt.

Azon a péntek délutánon, csendes, napsugaras időben mondta be a rádió a bécsi döntést. A 22 éve várt öröm hihetetlen elkövetkezése, a sok-sok színes álom beteljesülése szinte belénk fojtotta az örömöt. Nem tudott kitörni belőlünk, nem tudtuk elhinni a hírt, nem tudtunk gondolkozni akkor, csak ültünk egymással szemben a feleségem meg én, két Erdélyből kiszakadt lélek, s a bennünk született ezernyi kérdés közül nem tudtuk melyik legyen az első. Aztán újra szólt a rádió. Valaki, a tények száraz bejelentése után, az első érző szavakkal köszöntötte Erdélyt, valaki ezrek és ezrek szeméből elindította a megkönnyebbítő könnyeket. Mert megkönnyebbültünk akkor, végre hinni tudtunk, végre végigcsordulhatott az arcunkon az öröm és sírtunk, sírtunk úgy, ahogy csak az örömtől lehet, sírtunk úgy, ahogy sohasem tudott megsiratni a két évtizedes szenvedés. A felszabadult érzés egyszerre tevékennyé tett. Ismerősök, levelek, táviratok útján igyekeztünk biztosítani a hazamenetelünket. Tudom akkor minden odavaló így tett, s senki sem álmodta, hogy lemaradunk.
Vasárnap jött, Várad felejthetetlen ünnepe! Milyen érzés lehetett annyi idő után újra elimádkozni a himnuszt. Nem bírt bennetek maradni, kitört belőletek, s Várad ezzel a vasárnappal mutatta meg igazi magyar arcát, amikor mert lelkesedni, szuronyerdő közt, sortűz, s a vesztes uralom kicsinyes bosszúvágya közepette mert tüntetni, himnuszt imádkozni, szívében a 22 éve várt örömmel. Oh milyen büszkék voltunk akkor mi, odavalók!
Másnap jött a lehangoló hír. 30 napig polgári személyek nem mehetnek a visszacsatolt területre. Istenem csak mi, mi hazavágyók tudnánk megmondani mennyi nekünk ez a 30 nap. Nem tudtunk ebbe belenyugodni, autós kirándulást terveztünk. A többség azonban kimondta, hogy a hosszú út miatt „nők kizárva” jeligével történjék a hazamenetel. Végre megértettem velük, hogy az én kis feleségem nem a látványosságért menne oda, az álmai, a vágyai, a kisebbségi élet alatt beleidegződött érzései viszik most őt haza. Megértették, belegyeztek. Akkorra megjött a végső határozat, a kirándulást sem engedélyezik. Milyen délelőtt volt! De az idő rohant tovább, már nem lehetett semmit sem csinálni.
Csütörtök reggel 7 óra. Megszólalnak az ország összes harangjai, búgva, zokogva, imádkozva kísérik a honvédeinket arra, az ősi Kárpátok felé. Délelőtt Szatmárra vonulnak be. Akkor tudtuk meg, hogy a Kormányzó Úr is velük van, Ő csatolja újra ide az ősi városokat. Még egy utolsó erőlködéssel, telefont, levelet, táviratot igénybevéve megpróbálunk engedélyt szerezni az utazásra, de hiába, nem mehetünk.
Így virrad ránk, messze Tőletek, a legszebb váradi nap, 1940. szeptember 6-ika. A rádió mellett kuporgunk, könnyes szemeinken át mennyivel többet látunk mi, odavalók, mint a többiek, mint amit elhozhat ide az a kis mikrofon. Látjuk az állomástól a Bémer térig hullámzó tömeget, látjuk a virágzuhatagot, látjuk a sok-sok ismerős, örömtől síró-nevető arcot, látunk Benneteket, a szeretteinket, a sok-sok zászlót, az ismert szónokokat, s látjuk, sírva látjuk a honvédek élén köztetek lovagló beteljesült álmot.
A könnyeink festenek felétek ezerszínű szivárványt, felétek – örömben úszó otthoniak, feléd magyar lelkű Várad…
Aztán elcsendesedett a rádió, csak a lelkünkben élt tovább az otthoni ünnep. Jöttek rendre a közvetítések. Nagybánya, Beszterce, Dés, jött a kolozsvári örömmámor, a székely falvak, a gyönyörű völgyekben nem hiába álmodó kis székely városok ünnepe. Eljött mind ide hozzánk. Azóta minden visszaadott helységbe elérkeztek az álomhonvédek, mindenütt szabadon szólhat a magyar imádság.
Mi is megnyugodtunk. Az utazási tilalom miatt érzett zúgolódás megértéssé szépült, s vigaszra talált. Mert vigasz az nekünk, hogy ennyire fájt nem otthon lenni, hogy ennyire szeretjük a mi kis hazánkat, s ha Bennetek örökké élő emlékek lesznek az elmúlt napok, bennünk örökké örömöt, önbizalmat, otthonszeretetet szülő érzés lesz a most érzett fájdalom.
Csak októberben mehetünk haza. Csak akkor, amikor elhervadt már minden elhintett virág, amikor eltűnik az utcák zászlódísze, eltűnnek a honvédeket fogadó diadalkapuk, s az örömmámort a megszokottság szürkesége váltja fel. Mi csak akkor mehetünk, de a lelkünkben ünnep lesz, virágzuhatagos, zászlódíszes ünnep lesz az a nap.
Várjatok bennünket is örömmel, várjatok a lelketek színes virágaival. Ne éreztessétek, hogy nekünk, akik nem voltunk ott végig, nekünk nem is volt jogunk részt kérni az örömötökből. Ne éreztessétek ezt, mert mi nem a munka elől menekülni, nem a szenvedések elől szabadságban élni jöttünk ide. Bennünk örök fájó emlék lesz az eddigi elválásokat megszomorító határ, bennünk fel fog sírni mindig az elszakítottság miatt idáig érzett árvaság. Mi itt is az otthonért, a kicsi hazánkért dolgoztunk, a munkánk nevet, megbecsülést szerzett Erdélynek, s ha néha hazamehettünk, mi vittünk nektek buzdítást, reményeket, ha sokszor fájó színészkedéssel is, mégis mi adtunk nektek színes álmokat, amiket nem láthattunk beteljesülni!
Várjatok minket is örömmel, színes virággal, ünneplő köntössel, várjatok minket is, mert nekünk is jogunk van az örömünket sírva ünnepelni….
Árpád

Közreadja: Paál Gábor , erdely.ma

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák