Önerőből építkeznek a szórványban

Az állandóan csökkenő lélekszám ellenére pezseg a gyülekezeti élet a Hugyad megyei Rákosdon. A református híveket a marosvásárhelyi származású lelkész, Batizán Attila rázta fel.

Megbeszélés. Batizán Attila lelkipásztor az istentisztelet után is szóba áll híveivel
Fotó: A szerző felvétele

ár az utóbbi ötven évben több mint félezerről kétszázra csökkent a rákosdi reformátusok száma, a Hunyad megyei szórványgyülekezetben néhány éve ismét lüktet az élet. A Vajdahunyad várát védő szabad székelyek leszármazottait Batizán Attila marosvásárhelyi származású fiatal lelkész rázta fel, aki nem rémült meg a dél-erdélyi szórványgondok kezelésétől.

Tanulmányi eredményei alapján Besztercét, Szászrégent vagy akár Kolozsvárt is választhatta volna, de ő a Vajdahunyaddal szinte összenőtt kis falu mellett döntött, ahol a hívek kettős – felekezeti és etnikai – kisebbségben élnek. A kicsiny gyülekezet néhány éve kiharcolta az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőségénél, hogy saját lelkipásztora legyen. Továbbá önerőből, minimális külső segítséggel, teljesen felújította a templomot, kényelmessé és lakhatóvá tette a több mint 230 éves parókiát, felújította a gyülekezeti házat, melyben vendégszobákat alakítottak ki.

Amikor a vasárnap délelőtti istentisztelet véget ér, a hívek csendben elhagyják a padokat, majd a templomudvaron ismét a lelkészre szögezik a tekintetüket. A templom mellett, két sorban állva hallgatják Batizán Attila rövid beszédét, majd bejelentéseit. „Megszokták ezt a pár perces ceremóniát, sőt igényt is tartanak rá – mondja a lelkész. – Ilyenkor mindig akad megbeszélnivaló. Miután ennek is vége, kezet fogunk és elbúcsúzunk egymástól”. Ezúttal a nőszövetségi találkozó, a közelgő Hobó-előadás, és a nyári kirándulás szervezését tárgyalják.

Építkezés – minden szinten

A papíron 220, de valójában 160 hívet számláló szórványgyülekezetben pezseg az élet. Bár a templomlátogatók száma nem haladja meg az ötvenet, azoké, akik egyházukért bármikor készek valamit is mozdítani, jóval nagyobb. Ezt a parókia állapota is igazolja. Mint Batizán meséli, amikor 2004-ben Rákosdra került, a paplak állapota siralmas volt. „Hosszú hónapokig zsákokból öltözködtünk, míg rendbe tettük a parókiát. Aztán következett a templom tatarozása, a harangok villamosítása, az orgona feljavítása és a gyülekezeti ház felújítása. Jelenleg a ravatalozónál, a vendégszobáknál és a raktárnál tartunk” – sorolja a munkálatokat a fiatal lelkész.

A rákosdiak egyébként már 1781-ben is bebizonyították, hogy istenszerető és életrevaló emberek. Akkor a 16. században épült és 1780-ban leégett templomot egy év alatt építették újra. Mint a lelkipásztor hozzáteszi, Rákosdon a lelki építkezés is szépen halad: a hagyományos ünnepek mellett számos más esemény élénkíti a gyülekezeti életet. „Rengeteg rendezvényünk van: a gyülekezeti naptól a táborszervezésig, a falutalálkozótól a presbiteri konferenciáig, a nőszövetségi találkozótól a testvérgyülekezetek látogatásáig” – mondja Batizán Attila. Utóbbiról kifejti, hogy az emberi kapcsolatokra épül, és nem a segélyvárásra. A rákosdiak már akkor testvérgyülekezeti megállapodást kötöttek a nagyborosnyói reformátusokkal, amikor a Kovászna, illetve Hunyad megyei magyarok kapcsolatának erősítéséről nem is lehetett hallani.

Idéntől az egyházközség egy ingyenes gyülekezeti újságot is kiad, amelyben a helyi híreken túl az aktuális történelmi-egyházi eseményekről olvashatnak a hívek. Az első évfolyamában lévő Rákosdi Hírlevél immár a 23. számnál tart.

Nagyváros helyett szórvány

Dél-erdélyi szórványgyülekezetről lévén szó, Batizán Attila a magyar nyelv ápolását is küldetésének tekinti. Románul csak keresztelés, esketés és temetés alkalmával szólal meg – ha a család igényt tart erre. Az istentiszteleteket magyar nyelven tartja, prédikációjának rövidített változatát papíron kézbesíti azon presbiterek feleségeinek, akik ortodox vallásukat cserélték fel férjük hitére. Híveire azért is büszke, mert magyar iskola híján, Vajdahunyadra viszik be gyermekeiket anyanyelven tanulni. A lelkipásztor mindenkit arra buzdít, bátran használja anyanyelvét.

„Előttem általában magyarul szoktak beszélni az emberek, de maguk között gyakran átváltanak a románra. Egyszer két magyar atyafi közötti beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyik éppen a nemrég vásárolt lovát dicsérte. Kérdeztem is, azért beszélnek románul, hogy ne sértsék meg a román tulajdonostól származó lovat? De ez nem új keletű probléma. Rábukkantam egy, a magyar világból származó, 1895-ös egyházi jegyzőkönyvre, melyben az állt, hogy sokan azért nem jönnek templomba, mert nem tudnak jól magyarul” – ecseteli a maival szinte azonos helyzetet a lelkész.

Mint Batizán Attila hangsúlyozza, szereti a szórványt, és úgy érzi, a hívek is megkedvelték. Erről a gyülekezet gondnoka, Fazakas József is megpróbál meggyőzni, amikor kijelenti, hogy bár tisztában van azzal, hogy egyetlen lelkész sem szeretne innen nyugdíjba vonulni, a rákosdiak nem engedik el papjukat. Fazakas, aki egyben egyházmegyei főgondnok is, viccesen teszi hozzá, hogy távozás esetén ő megértené a fiatal lelkészt, hisz Rákosdról nem lehet püspöki rangra törni. Tudván, hogy a helyieknek mennyire hiányzott a lelkipásztor, Batizán egyelőre nem is szándékozik távozni.

„A teológia elvégzése után a 16, frissen kikerült lelkész közül elsőnek választhattam. Kolozsvári, besztercei, szászrégeni gyülekezeteknél volt hely, mégis Hunyad megyét kértem, melyet mindig utolsónak szoktak elválasztani. Sosem féltem a szórványtól, már teológus koromban próbáltam szívemen viselni az elszigetelt magyarság sorsát” – indokolta a tanárai és kollégái által furcsállt döntést Batizán.

Miután megdicsérte rákosdi híveit, a lelkész áttér a hosdátiakra és a gyaláriakra. Előbbieknél kéthetente szolgál, utóbbiak között havonta egyszer fordul meg. „Nagyon szép templomunk van Gyaláron, de csak öt hívem maradt. Hosdáton mintegy nyolcvanan is lennének, de lelkesség, talpraesettség és adakozókedv szempontjából sajnos össze sem lehet hasonlítani őket a rákosdiakkal” – teszi hozzá a lelkész.

Szerző(k): Szucher Ervin , kronika.ro

admin
 

>