Hagymakupolás agyfoglalás

Bocskai István szobra Nyárádszereda főterén. Foroghat a sírjában! (Forrás: szoborlap.hu)

2010. március 31., Árpád fejedelem neve napja. Elmúlt éjfél, mégis képtelen vagyok aludni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Erdélyben, a székelyek szent földjén, Nyárádszeredában. Abban a városban, ahol 406 évvel ezelőtt Bocskai Istvánt Erdély fejedelmévé választották a székelyek. Abban a kisvárosban, ahol a lakosság 97 százaléka „magyar”. Ahol a 15 tagú városi tanácsban egyetlen nem magyar nemzetiségű kollégám sincsen. Csak mi va- gyunk „ehelyt”. Mi, nyakas székely-magyarok.

Én vezetem az ülést, természetesen szót adok annak a három helybéli vállalkozónak, aki aláírást gyűjtött a Bocskai tér megnevezés ellen. Annak a mindenre elszánt csoportocskának, amely 48 helyi személytől gyűjtött kézjegyet azért, hogy ne lehessen Bocskai terünk. Miközben zuhognak fejemre az érvek, amelyek racionálisan elmagyarázzák, hogy ne legyen Bocskai tér városom főtere, elkalandozok. Igen, valóban pénzbe kerül nekik ez a magyar elnevezés. Az akták cseréje egy csomó utánajárást követelne, valóban. Valóban bajt hoztam ezzel a fejükre. Pontosabban: megnehezítettem az életüket. Igazuk van, nem érdemes. Felesleges vállalás. Anyagilag húzós. A nyelvem hegyén van, de nem mondom ki… Gyermeket nemzeni, szülni érdemes??? Gondolják meg, nekünk négyet adott a Jóisten. Életünk ajándéka ez. Pedig gondolják el, mennyivel több flekken jutna nekem és a páromnak, ha nincsen utódunk. De van, mert akartuk, hála Istennek. De ott a sok keresztelő, a konfirmálások, az esküvők. Ezek mind pénzbe kerülnek. Jóval olcsóbb lenne, ha az ember kihagyná ezeket, hogyha nem fizetné az egyházi hozzájárulást. Nagyobb flekkent ehetne Aztán ott a rengeteg magyar iskola. Ezek létrehozásával, fenntartásával, megtartásával csak a gond, a baj szaporodik. Az aranyosgyéresi unitárius lelkész – és egyben városi tanácsos – abba halt bele, hogy magyar iskolát követelt városa magyar gyermekeinknek. Mások a beiskolázási tervekért küzdenek. Azokat a szellemi végvárainkat védik, amelyek töméntelen mérgelődés, önvédelmi harc és sok gyúródás árán tarthatók csak meg. Hogy lehet, valaki ilyen bolond, hogy ezekhez a kellemetlen ügyekhez ennyire ragaszkodik? Ráadásul ekkora ellenszélben. Ahelyett, hogy az Adrián nyaralna…

Egy szó, mint száz, képtelen vagyok aludni. Agyam robban a méregtől, a csalódástól, a nem is tudom mitől. Talán attól, hogy nem szóltam vissza ezeknek a tiltakozóknak. Azoknak, akik sokszor egyetlen nap alatt megkeresik azt a pénzösszeget, amennyibe nekik a Bocskai tér kerülne. Akiknek néhány nap, esetleg egy hét utánajárást igényelne a Bocskai park. Hallgatok, mert hányingerem van. A nyelvem hegyén van, de nem mondom ki. Mert vérig sérteném őket. Fiatalabb kollégám kimondja: „uraim, mekkora az a pénzösszeg, amennyiért ezt elvállalnák?” Hány lejt kérnek azért, hogy az indítványt ne kelljen mégse visszavonni? – viszem tovább a gondolatot magamban. Vajon százmillió lej elég fejenként? Régi pénzben, természetesen. Gyűjtést kezdeményezzek erre? Gondolom, de ezt se mondom. Pedig a nyelvem hegyén van. De, hogy sértsek meg egy vállalkozót, aki ad, vesz, kiszolgál, dolgozik – sokat. És, ha van ideje, nyaral. A tengeren. Valamelyiken.

Az egyik vendéglőfőnök, aki hosszan érvel a, Bocskai tér név ellen, mindent bevet. Három párttársamat kivéve tanácsostársaim, akik korábban megszavazták az indítványomat, lassan kifarolnak mellőlem. Azok is, akik a beadványomat aláírták. Azok is, akik nemrég egyhangúlag elfogadták azt. És mivel nem árt gondolni a közelgő választásra, a polgármester is rám mutogat, kezeit mossa. Elmondja a panaszosoknak, hogy épp ma adtam be a Széchenyi István, a Petőfi Sándor, az Orbán Balázs, a Márton Áron és a Gábor Áron utcanevekre is a tervezeteimet. Ezek egyrésze mindössze egyszerű visszanevezés lenne. No igen, ez a személyazonossági igazolványok cseréjével járna, amelynek költségeit a helyi tanács fedezné majd. Szörnyülködve néz rám a panaszosok serege. Politikai ellenfeleim röhögnek a markukba. A polgármester elhatárolja magát tőlem. Már csak abban reménykedem, hogy hullába nem szokás rúgni.

És hogy kerek legyen a mai ülés, az egyik bár üzemeltetője kimondja azt, amire álmomban sem gondoltam volna: ha kell, ő bizony éhségsztrájkba kezd a Bocskai névellen. Történik mindez Székelyföldön, Nyárádszeredában, Árpád apánk neve napján.

Csíki Sándor , erdely.ma

admin
 

>