,,Ha pásztorok nélkül marad a nyáj, könnyebben végeznek a magyarokkal

Király Károly politikus, közgazdász 1950–1965 között az ifjúsági szervezetnek (UTC) volt az aktivistája, majd a Magyar Autonóm Tartomány KISZ Bizottságának az első titkára, innen a Gyergyói rajon első titkárává nevezték ki. 1966–1968 között az RKP Központi Bizottságának munkatársa.

1968–1972 között a Kovászna megyei pártbizottság első titkára és az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának póttagja volt. Alelnöke lett az 1968. november 15-én megalakuló Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának. 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul előbb lemondott tisztségéről, Krassó-Szörény megye párttitkárává nevezték ki. 1978-ban levélben is tiltakozott a magyarságot sújtó román állami intézkedések ellen. 1978. június 16-án ismeretlen személy rálőtt Király Károly gépkocsijára, októberben már a medgyesfalvi konzervgyár igazgatója. 1990-ben szenátornak választották, de nem töltötte ki a mandátumát, 1991. december 12-én lemondott. Jelenleg Mezőkovácsházán él, szeptemberben lesz 80 éves.

A Fekete március 20. évfordulója alkalmából exkluzív beszélgetés során elevenítette fel a Nyugati Jelennek a történteket, a hátteret, s terjedelmi korlátok miatt ebből olvashatnak most eseménytöredékeket.

– Hívtak, vittek, 1989 decemberében belekerültem az események közepébe. A szlogen az volt: Gyertek velünk, Király velünk! Bejöttek a gyárudvarra, mennem kellett, nem lehetett ebből kimaradni, és nem is akartam. Pedig fizikailag nagyon kimerült voltam. De hogy tekerjük vissza egy kicsit az idő kerekét, meg kell állapítanom, hogy a márciusi vásárhelyi események szorosan kötődnek a rendszerváltáshoz, az ezt követő politikai viszonyokhoz. Magyar szempontból két fontos momentum volt 1989 decemberében: Tőkés László és a református egyház mint a temesvári szikra, a másik pedig Marosvásárhely, ahol a magyarság, az erőszakos román betelepítések ellenére, még mindig többségben volt, igaz, a megyében olyan fele-fele arány alakult ki. Visszakanyarodva a második fontos momentumra, Marosvásárhelyre: még Ceauşescu helikopteres futása előtt, reggel kilenckor egy harmincezres tömeg előtt, a nép kérésére, fegyverek előtt én egy programbeszédet mondtam, és meghirdettem a Testvériség Demokratikus Fórumának programját. Hogy engem akkor nem lőttek le, két oka volt: az egyik, hogy a budapesti rádió bemondta az eseményt, a másik pedig, hogy az engem védő önkéntes civilek lekaptak a szószékről és elhurcoltak onnan. Ilyen Romániában nem volt, és nem azért mondom, hogy magamnak külön érdemet kérjek ezért. A programot románok, magyarok együtt dolgoztuk ki, a tömeg két nyelven skandált és legitimizált.De külön gondot okozott, hogy Marosvásárhelyen nem a frissen alakult Nemzeti Megmentés Frontjával indultunk, hanem a Testvériséggel. Persze, január 3-án ott is megalakult mind a megyei, mind a városi szervezet, s a Front lett a vezető erő. Engem kineveztek az NMF megyei elnökének, Marosvásárhelyen a városi tanács élére egy román mérnököt ültettem, akivel később remekül együttműködtem. A város élére pedig önként kinevezte magát Ioan Judea ezredes.

Marosvásárhely feltöltése

– Én csak karácsonyra értem vissza Marosvásárhelyre, mert közben Iliescu hívott Bukarestbe megbeszélésre, aztán elküldtek Hargita és Kovászna megyékbe, mert ott a románok nem akartak magyar vezetést, a magyarok pedig nem engedték ki kezükből a hatalmat. Alig értem haza, karácsony másnapján Iliescu megint hívott Bukarestbe, de mondtam, nem megyek, mert ha én innen távozom, nagy bajok lesznek, látszott, hogy a „voltak” erősen zavarták a dolgokat, habár a Vatra ekkor még nem alakult meg. Fő gondjuk volt, miért ül magyar vezetés a Front élén? Persze, a románok megszokták, hogy a ’60-as évektől kezdve a magyar vezetőket szép lassan lecserélték ott is, ahol a magyarság többségben élt. Létezett egy több évre kidolgozott program, hogyan kell románokkal feltölteni Marosvásárhelyt. Látva a katonák, szekusok ellenállását, a nyílt tiltakozást személyem ellen, könnyű volt megjósolni, mi következhet. De Iliescu ragaszkodott hozzám, Bukarestbe akart vinni, mint országos alelnököt, s végül megegyeztünk, hogy én azért maradok Maros megyében elnök, de kinevezek egy helyettest, akiben megbízom. És közben folyt az egész megyében a magyarellenes uszítás, az aknamunka.Betegségem miatt a műtét halaszthatatlanná vált, már vártak Budapesten a kórházban. Január 10-én utaztam el, 25-én értem vissza Marosvásárhelyre, s ez idő alatt, habár tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal, kiestem az eseményekből. Aztán amikor itthon megtudtam a történéseket, azonnal felhívtam Iliescut és szemrehányást tettem neki, amiért nyíltan elítélte a magyarokat szeparatizmusért és a túlzott követelésekért, mert leváltotta Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettest. Mondtam neki, te ugyanazokat a szavakat használod, mint Ceauşescu, az is a „szeparatizmussal” fejezte be karrierjét. Te meg ezzel kezded? Visszakozott, ígérte, jóváteszi. Engem már Tőkés László és Domokos Géza is felhívott, hogy lépjünk ki a Frontból, amiért még Iliescu is ellenünk hangol.

Február elsején utaztam Bukarestbe, ahol már megalakult a Nemzetiségi Bizottság, de hiába, a helyzet Vásárhelyen csak egyre rosszabbá vált. Ötödikén egy kemény hangú szövegben letettem Iliescu asztalára, mi készül Marosvásárhelyen. Tizedikén egy második jelentést készítettem, ebben szó szerint benne volt, hogy január 26-án Szászrégenben egy ötszáz résztvevős magyarellenes demonstráció volt, amelynek jelszava: Magyar vért akarunk inni! Megírtam, hogy február 8-án megalakult a Vatra Românească, 9-én pedig már többezres magyarellenes demonstrációt szerveztek Vásárhelyen, akasztófára követeltek engem, Tőkést, Sütő Andrást, Kincses Elődöt. Gondolták, ha pásztorok nélkül marad a nyáj, könnyebben végeznek a magyarokkal.

Hasztalan hadakozás

Mindent megtettem, hogy megelőzzem a vérengzést, de kevés volt. Összeszedtem az adatokat és interpelláltam a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsánál, a CPUN-nál, magyarázatot kértem Petre Romantól, milyen céllal, feladattal hozta létre az Erdéllyel foglalkozó államtitkárságot, és miért nevezte ki Adrian Moţiut, a Vatra oszlopos tagját ebbe a tisztségbe. Tisztán látszott, hogy nem spontán módon alakultak a dolgok, ahogy most a 20. évfordulón a tévében Ion Iliescu és Virgil Măgureanu megpróbálta elmesélni. Moţiunak Petre Roman még helikoptert is biztosított, hogy járja Erdélyt és szervezkedjék.

A CPUN ülésén felvetettem, sürgős intézkedésekre van szükség, mert nagy uszítás folyik a kisebbségek ellen. Furcsa módon Iliescu itt egyetértett a magyarság követeléseivel, Radu Câmpeanu, aki a CPUN-ben alelnök volt, elmondta, nyugaton ismernek engem, figyelik az eseményeket, vigyázni kell. Hiába készítettem tervezetet a CPUN-nak a kisebbségek elvárásairól, feladatokról, megoldásokról, jó román szokás szerint sosem került megvitatásra, örökké más problémák kerültek napirendre.

Munkaidő nem létezett, gyakran éjszakákat is bent dolgoztunk a Tanácsban. Bukarestben a Petőfi-házban tartottunk egy RMDSZ-megbeszélést március 15. megünnepléséről. Nem jutottunk egyezségre, mert Domokos Géza elhatárolta magát egy dologtól, más valaki mástól, szóval nem jutottunk dűlőre, végül én húztam meg a vonalat, hogy legyen magyar és román zászló is, mert Romániában élünk. Március 13-án este hív Iliescu, hogy átjön hozzám, egy folyosón volt a dolgozószobánk. Azt mondja nekem, te, hallom, hogy ünneplitek március 15-öt. Kérdem, van valami probléma? Nincs semmi, jól teszitek, ünnepeljetek, válaszolta. De hozzátette, információkat kapott, hogy egyik és másik részről is provokációk készülnek. Ő biztosan tudta, mi, de nekem nem árulta el.

A szatmárnémeti események után megint bementem Iliescuhoz, hogy felelősségre vonjam, hisz régről ismertem. Mit akarsz? Vér tapadjon a nevedhez? Úgy ordítottam vele, hogy a kabinetfőnökeink berohantak, mi történik. Ő hallgatott, és megígérte, intézkedik. Mert ugyebár akkor ott a CPUN-ban nem úgy volt, mint most az RMDSZ-ben, hogy kint beszélnek, mondják a magukét, bent a gyűlésen meg hallgatnak.

Mindezek ellenére nem sikerült megakadályozni a véres eseményeket. Annyira világos volt számomra, mi következik Marosvásárhelyen, hogy összehívtam egy tanácskozást a konzervgyár protokolltermében, és arról beszéltem, hogy, ami most történik az országban, annak folytatása magyarellenes provokáció, mészárlás lesz. Elmondtam, ha látjátok, hogy vonattal jönnek majd be a románok, nem kell sajnálni, a vonatot ki kell siklasztani. Persze, kevesen hitték, amit mondtam. Jeleztem, ha mégis bekövetkezik, szükség lesz külső emberekre, akik katonaviseltek.

Elsodró események

A magyarellenes román forgatókönyv március 16-ra is vonatkozott. Ezen a napon repülőgéppel utaztam haza Vásárhelyre, és nem volt tudomásom a gyógyszertári ügyről, ahol románok tiltakoztak a magyar felirat ellen, mert sem Kincses, sem Jakabffy, sem Sütőék nem hívtak fel. Amikor leszálltam a gépről, találkoztam Kincses Előddel, aki a fővárosba készült, és értesített a dolgokról. Kérdeztem a megyei vezetést a történtekről, előbb köntörfalaztak, hogy volt valami, de már minden rendben, végül beismerték, hogy óriási bajok vannak, a hadsereg meg a rendőrség egymásra kente a felelősséget. Végül hívtam Iliescut, hadügyminisztert, belügyminisztert. Iliescu felhatalmazott, hogy intézkedjem, mert a helyszínen vagyok. Jeleztem neki, rendben, de a hadsereg nem tartozik hozzám, ő adja ki a parancsot a hadseregnek, hogy lépjen közbe.

A kétezres román tömeg a Tudor negyedből végigmasírozott a városon, s kiderült, eltértek az előre kidolgozott tervtől, mert tulajdonképpen 16-án kellett volna hogy történjen, ami történt 19-én. Két céljuk volt: szétverni a hatvan magyar fiatalt, akik a vértanúk koszorúit őrizték, és szétverni a jogaikért sztrájkoló magyar diákokat. Hogy mit jelentett volna a szétverés, csak elképzelni lehet….

Megfenyegettem a helyettesemet, meg Judeát és Cojocaru tábornokot, ha baj lesz, hadbíróság elé állíttatom őket, mert azért volt hatalmam az országos vezetésben. Judea kitartotta a telefont az utcára, és hallottam a tömeget, amint akasztófára küldene engem. Éjfél után ért véget a tüntetés, a románok kikerülték a pontokat, ahol a magyar diákok voltak, aztán jelentették a katonák, hogy minden rendben lezárult, az emberek hazamentek. Azt mondtam, ennyi sem történt volna, ha ti nem akarjátok, hogy megtörténjen.

Március 17-én, szombaton a román diákok a főtéren tüntettek a magyarok ellen, szokásos szlogenek, oktatás, szeparatizmus, de békében hazamentek.

Másnap összegyűltünk az RMDSZ-nél, Sütő András volt az elnök, hogy megbeszéljük az addigi eseményeket, az elkövetkező napokat. Szóltak, hogy a magyarság hétfőn tüntetést szervez az őket ért jogsértések miatt, de én azt mondtam: ellenzem, kértem a kollégákat, intézkedjenek, hogy ne legyen tüntetés, mert arra megint lesz román ellentüntetés, és a sor sosem ér véget.Mivel elmaradt a magyar tüntetés, kapom az értesítést, hogy készülnek a görgényiek, libánfalviak Vásárhelyre. Közben Tőkés László Washingtonban volt, telefonon érdeklődött, mi a helyzet. Elmondtam, hogy itt zavargások vannak.

Én hétfőn siettem Iliescuhoz, szerencsére nála volt Petre Roman, s mondom, tudjátok, hogy a régeni románság készül Marosvásárhelyre? Néztek egymásra, én pedig kijelentettem, rögtön hadsereget küldeni, nem beengedni őket a városba, különben mészárlás lesz. Erre Roman Tordáról küldött volna katonákat, s mondta, úgysem érnek oda, pedig volt katonai egység Vásárhelyen is. „Azok tartalékerők, máshonnan kell hozni” – válaszolta Petre Roman. Kértem a végrehajtó bizottság azonnali összehívását, de hiába. Ekkor írtam egy kemény közleményt Iliescu és Roman ellen, amiért halogatták az intézkedést, és leadtam a hírügynökségnek. Iliescu megijedt, attól félt, ettől bukik a kormány és ő maga is.

Felhívtam a városi tanácselnököt, aki elmondta, volt Régenben, megpróbálta elmagyarázni, hogy fölösleges Vásárhelyre vonulni, senki nem bántja a románokat, a tévé félrevezet és hazudik. „Sajnos nem sikerült, azok lehurrogtak és elindultak”.Közben Bákó, Neamţ megyében is készülődtek a románok, hogy buszokkal jöjjenek Vásárhelyre. Óránként küldtem a jelentéseket Iliescunak, mindhiába.

A mészárlás megtörtént.

Később az RMDSZ szememre vetette, igen, Király Károly volt az oka, ott volt a CPUN-ben, nem tett semmit. Király Károly valóban ott volt, de nem rendelkezett teljhatalommal, és könnyű volt azoknak, akik semmit sem tettek.

Március 20-án összeült a CPUN bürója, Victor Stănculescu hadügyminiszter megírta a jelentést, amiből kiderült, hogy nem a magyarok támadták meg a románokat. Volt még egy bejelentetlen napirendi pont az asztalon: a SRI megalakítása. Sem én, sem Iliescu nem tudtuk pontosan, mi áll benne, mert nem volt idő átolvasni, de azt mondtam, nincs ellenvetésem, mert ország titkosszolgálat nélkül nem működhet, majd meglátjuk utána, mit csinálunk.

Közben a sofőröm csendben letett egy anyagot elém, amelyet egy román tiszttől szereztek meg. Mi volt benne? A vonatjáratok beprogramozása, amelyek románokat szállítottak volna Marosvásárhelyre. Én hangosan felolvastam ezt Iliescunak és a bürónak. Többen is azzal vádolták ott Iliescut, köztük Cazimir Ionescu, Radu Câmpeanu, Ion Diaconescu, Serghei Meszaros, hogy nem intézkedett, hogy megállítsa a vérengzést.

A legnagyobb meglepetés másnap reggel volt: kormánynyilatkozat, amely a magyarokat és Magyarországot tette felelőssé a történtekért.

www.nyugatijelen.com , erdely.ma

admin
 

>