Karhatalmi erődemonstráció zajlik Marosvásárhelyen

Marosvásárhely, 1990. március 21.

Most jövünk a városközpontból (kedd, 17:40 az email beérkezése – szerk.), ahol a kinti mínusz 2 fokon is kezd mind jobban forrósodni a hangulat, a félelemkeltés nagymesterei máris kenyérbe léptek. Kékruhások tömeges áradata lepte el Marosvásárhelyt. Az uniformisba bújtatott hivatalos szervek minden méretben és mennyiségben elözönlötték a város szinte minden részét.

A város több pontján is rendőrautók vesztegelnek, teszik mindezt teljes nyugalommal, közpénzeken és fölötte rendkívül ráérősen. Amúgy a főtéren keresztül szinte percenként, megszámlálhatatlan mennyiségben haladnak át a rendőrautók, és ez így zajlott menetrendszerűen az elmúlt több mint másfél órában. Mikor negyedórával ezelőtt eljöttünk a városközpontból, mintegy búcsúzóul, egyszerre még két újabb rendőrségi Logan húzott el villámsebesen mellettünk. Eközben a rend kivezényelt jámbor őrei, a főtér két oldalán, valamint a Vár szomszédságában több diszkréten leparkolt rendőrautóból, egy rendőrségi rohamkocsiból, az utcáról, meg minden lehetséges és egyéb lehetetlen helyekről, továbbra is árgus tekintettel leselkedtek mindenre és mindenkire, aki él és még merészel mozogni. Azt remélik, hogy a népet, a leváltottat, így lehet még jobban kikezdeni, ráncba szedni, szellemiekben is aprópénzre váltani!

Mire való ez az erődemonstráció, kitől félnek olyannyira közegék? Mire jó ez a leselkedés, meg a még annál értelmetlenebb ide-oda vágtázás, hiszen rendőrautóval úgysem lehet egykönnyen eljutni Spanyolhonba! Onnan ide igen, és ezt az utat ily módon közülük már többen is megtették, de innen arrafelé már kissé nehezebb a dolog, mert már a határnál leállítanák őket. Ha már annyira eltökéltek, inkább menjenek busszal! Gondterhelt arcú, állandóan ugrásra kész, végsőkig kötekedésre beállított közegék, autóikkal percenként süvítenek el a gyanútlan városlakók mellett, mintha furcsa viselkedésükkel valamiféle soron kívül bekövetkezni akaró feltámadásszerűségre szeretnék felhívni figyelmünket! Ezt a világfájdalmat! Lehet, félnek a feladattól, hogy a végén nekik kell majd bábáskodniuk a magyar nemzet újjászületésénél?

Tényleg, mitől félnek ennyire a karhatalmi erők: Petőfiék által belénk táplált, oly makacsul megrögzült, megújító erejű tüzes márciusi szellemünktől? Szegények, ha tudnák a teljes igazságot. Tény az, hogy tegnap a Székely Vértanúk emlékművénél rendkívül sokan gyűltünk össze. Többen is megállapították, hogy bizony már nagyon régen voltunk együtt ennyin egy rendezvényen. Nekünk szent emlékhely, nekik viszont madridi központi pályaudvar képét idézhette fel a tegnapi rendezvényre összejött sokadalom. És közben állandóan érkeztek az újabb és újabb megemlékezni óhajtó, lelki-szellemi megújhodásra vágyó kíváncsi személyek. A megemlékező ünnepség végéig folyamatosan szivárgott a tömeg a rendezvény helyszínére. Egyetlen percig nem állapodott meg ez a mesébe illően szép, szóban már-már leírhatatlan gyarapodási folyamat. Volt mit látniuk az idegeneknek, talán ettől ijedtek meg a legjobban, s ezért is játszanak nekünk most rendőrösdit.

Látni kellett volna az arcukat, szinte ordított róluk a gondolat: hinnye, honnan vannak ezek itt ennyin? Ma a csapból is ők folynak, ez már több mint sok, és mily nyugodtak, s mily szervezettek, és ni, egytől-egyig mennyire fegyelmezettek, tisztelettudóak és ráadásul kedvük sem szegi, hogy mi ilyen nagy létszámban sürgölődünk itt körülöttük. És valószínűleg közegék ettől csordultak túl olyannyira köcsögileg!

Szép volt, sokan voltunk, de valahogy mintha hiányzott volna a szíve az egésznek. Az a régi hatalmasat dobbanó, melyet annyira megszoktunk, és melyet már hiába is keresgélünk, mert úgy tűnik, csak árnyékai vagyunk régi önmagunknak. Ott voltunk, meghallgattuk az elhangzó beszédeket, de minden egyes kimondott szó oly üresen csengett számunkra, legfeljebb annyi elégtételünk lehet, hogy ott lehettünk, megmutattuk, hogy még vagyunk, hogy a jövőben is mindig számolni kell majd velünk. És lassan hozzá kell majd szokniuk ahhoz is, hogy ennek a ránk vonatkozó megállapításnak az érvénye, holtunk után is megmarad! Egy egyszerű porladó magyartetem csontjai kitesznek több ezer élőt, egy Wass Albert hamvai viszont több millió élőt tesznek ki. Úgy bizony közeg feleim, lehet máris futkározni.

Visszatérve a még szomorúbb szürke mába szegény Sebestyén Aba színművész hiába is hívta segítségül Petőfit, az a jól ismert tűz, nem akart sehogyan sem újra belénk lopózkodni. Kihunyni látszanak már bennünk lévő utolsó szikrák is, csak sodródunk, mintha olykor ilyenkor egy-egy újabb temetésre gyűlnénk össze. Talán a forradalmáraink egykori kivégzése idején sem lehetett emelkedettebb a hangulat. De mi nem akarunk csak úgy elmúlni, eltűnni a semmibe, örökre lesüllyedni a balkán lélektelen, kiüresedett, minden felelősségérzetet nélkülöző, nincstelen, sötét erkölcsi fertőjébe! Pedig láttuk ismét kísérteni az ördögöt! Mint ahogyan Pascan prefektusnak tegnapi rendezvényen való jelenése is példázza, mára szinte teljesen mindegy már, hogy mi gyűlünk-e össze a vértanúk emlékművénél, vagy a frátyéék jönnek el és mondják el saját nyelvükön ugyanolyan képmutató módon ugyanazokat a bikkfanyelven megfogalmazott semmitmondó beszédeket. És már szinte vártam volna elnök úrtól, hogy ekként szóljon a megemlékezőkhöz: „Egybegyűltek, jól nézzetek meg minket, mert rövidesen együtt verjük majd szét örökre Marosvásárhely városát! Közösen! Impreuna! Értitek, azaz bajtársiasan együtt, ahogyan azt volt kedvenc főnökön is mondaná ilyenkor. Ti meg első osztályosok, jól figyeljetek, mert hozzátok már csak románul szólok. Tudjátok ez az állam nyelve, ez meg itt a Balkán, minekünk, cselédi magyaroknak mindig is tudnunk kell, hogy cselédek vagyunk és maradunk!”

Huh, ez a kinyilatkozás szerencsénkre ezennel elmaradt! Valaki keresse már meg azt az utat számunkra, amelyen visszatalálhatnánk végre önmagunkhoz. A hitetlen ember kezében a nemzeti zászló is mind, mintha megannyi hóhéri bárdnak tűnne, a szavai is oly hamisan csengenek, hogy azok inkább varjúkárogásra emlékeztetnek. Maga a hely meg, igazi békebeli vesztőhely! Ezek nem mi vagyunk, törjünk ki, ránk erőszakolt hazug világból, törjünk ki és legyünk igazán szabadok.

A szabadsághoz igazi hit kell, ha van hit, lesz tűz is, s lehet majd jövőt építeni. Ezért azt javaslom, hogy mindenki jöjjön el a hétvégén Marosvásárhelyre, a Fáklyásmenetünkre. Ha leszünk elegen, a minket kerülgető féktelen balkáni ördög magától is elinal. Legyünk ott minél többen, hogy az a kihunyni készülő, már-már senyvedő állapotú több ezeréves lángunk új erőre kaphasson. Isten velünk, s meglátják, leszünk majd annyin, mint fűszál a réten, csillag az égen!

Fazakas Csaba , erdely.ma

admin
 

>