Cserehát: a rafinált betelepítés forgatókönyve

Emilia nővér, a rendházfőnök

Tizenhat esztendő elég ahhoz, hogy egy esemény(sor)t elég távolról, hideg fejjel értékeljünk. Ennyi idő elég arra is, hogy azok az összefüggések is kiderüljenek, melyek akkor, az aktuális történések hevében elkerülték figyelmünket. És, legyen bármilyen összetételű vagy ideológiájú román kormány is, a csereháti kisegítő iskola története bizonyítja, hogy a román nemzetpolitika szereplői összezárnak, ha az önvédelem a cél, ennek mozgatórugója pedig valahol olyan tartományban keresendő, melyet mintha végleg elveszített volna a romániai magyarság.

Közösségi tudatunkból kiveszni látszik az, amiről a román társadalom ismét és ismét tanúbizonyságot tesz: egyetlen cél sincs már, ami egységes zászló alá terelhetné döntéshozóinkat, vezetőinket, közéleti személyiségeinket, azaz a rommagyar elitet. Pedig a kiegyezési minimum csak annyi kéne legyen, hogy azokból, akikből kiveszett a közösségi tudat, tekintsenek úgy erre az ügyre, mint például a vécékefére, melynek gyártásáról nem kell mindent tudni ahhoz, hogy áru lehessen.

Tényként kellene elfogadni, hogy a keféhez az erdélyi magyarság egy része érzelmi alapon kötődik, aktuálpolitikai kufárjaink pedig merkantilista krédójuk szerint tekintsenek úgy rá, mint árura, amit nem kell szeretni ahhoz, hogy üzleteljünk vele. A vécékefe-biznisz sem azért nyerő, mert a kereskedő érzelmileg kötődik hozzá, hanem, mert mindenki használja. Ki erre, ki arra…


A tehetetlenség dühével olvasom a csereháti kisegítő iskola történetének – úgy tűnik utolsó – epizódját, hogy Székelyudvarhely jogerősen alulmaradt ebben a kérdésben a görög-katolikus apácarenddel, a Szeplőtelen Szív Kongregációval szemben. (Eseménysor, sajtókivonat a bejegyzés végén!)

Anélkül, hogy saját lelkiismeretem képzelt lézerkardjába dőlnék, személyes kudarcként élem meg ezt a történetet, már csak azért is, mert nem csak külső szemlélője voltam ennek az ügynek – mint újságíró -, hanem, mert közvetlen résztvevője is. Az 1996-ban tisztségbe került új önkormányzati testület alakuló ülésén – amikor a csereháti kisegítő iskola ügye botrányosra kezdett fordulni – én lettem a testület ún. Csereháti Bizottságának elnöke.

Személyesn ott voltam, amikor 1997. május 28-án eltávolítottuk (ölben kihordtuk) a Szeplőtelen Szív Kongregáció apácáit a csereháti épületből, ahová az adományozási szerződést lobogtatva akartak beköltözni. Tanúja voltam, ahogyan a vaságy lábába kapaszkodó rendvezető ujjait egyenként le kellett fejteni, és nem érdekelt, hogy a helyi sajtó kamerái éppen mit fotóznak. A román médiát bejárt fotón – mely megfontolatlanul jelent meg az Udvarhelyi Híradóban, máig állítom – nem én, hanem Bardóczy Csaba szerepelt. Letöltendő börtönbüntetést is kapott érte, azóta is Magyarországon kénytelen bújkálni.

Anno meg is kérdeztem a Román Hírszerző Szolgálat helyi vezetőjét, hogy mi alapján választottak bűnbakot, és én miért nem kerültem a vádlottak padjára? Tudjátok mi volt a válasz? Mert a demokrata Romániában nem mutatott volna jól egy nemzetiségi újságíró a börtönben. Igaz, a képen sem szerepeltem, azaz nem volt ellenem kézzel fogható bizonyíték -teszem hozzá.

Megszerveztem Ferenczy Ferenc volt polgármester meghallgatását, ahol a volt városvezető beszámolt arról, hogy túl jóhiszeműen járt el a Polgármesteri Hivatal, amikor az apró részletekre nem figyelt, például arra, hogy miért az Aris Industrie társaság kap építkezési engedélyt a csereháti iskolára.

Ott voltam 1997. december 8-9-én, amikor két napig fizikai jelenlétünkkel akadályoztuk meg, hogy beköltözzenek az apácák az épületbe, melyre aztán karhatalmi nyomásra mégis sor került.

Részt vettem azon a Helsinki Bizottság és Pro Európa Liga által kezdeményezett tárgyaláson, melyen e két szervezet közvetíteni próbált a felek között – nem sok sikerrel.

Látszattárgyaláson voltam Bukarestben, az Aristide Roibu tulajdonában lévő virsligyárban – ez volt a helyszín, komolyan! -, ahol kiderült, hogy nem derül ki semmi.

De voltam személyes meghallgatáson Jakubinyi György gyulafehérvári katolikus érseknél is, aki hümmögött, meg érteni hagyta a mondatok mögött, hogy Vatikánnal szemben nem. És az egyházi tulajdon szent, még ha görög-katolikus is.

Markó Béla RMDSZ-elnökkel vitáztam – elsimerem, igencsak paprikás hangulatban – arról, hogy miért kezeli mostohagyermekként ezt a kérdést a szervezet.

Informális megbeszéléseken vettem részt különböző szintű FIDESZ-vezetőkkel azt remélve, hogy sikerül az ügyet magyar-román kormányközi tárgyalások témájává tenni. Nem sikerült.

És néztem, ahogyan fél év múltán lassan mindenki kihátrál az ügy mögül.

A médiának túl bonyolult volt az ügy, egyre kevesebbeket érdekelt, hogy miért rendezi a csereháti intézmény – amiről máig nem lehet tudni, hogy pontosan mi is – ellátását az udvarhelyi katonai alakulat? Hogy miért érkeznek árva tizenévesek az ország románlakta megyéiből a Cserehátra? Hogy miért nem veri ki a biztosítékot a megyei hatóságoknál, hogy mindenféle engedély nélkül működik egy árvaház, vagy rendház, vagy bentlakás?

Érdektelenné vált, hogy ha évente ötven nagykorú román anyanyelvű árva kerül ki az intézményből, akkor azok automatikusan udvarhelyi polgárok lesznek. Akik letelepednek, házasodnak, gyerekeket nemzenek, és szép lassan átalakul Székelyudvarhely nemzetiségi összetétele. És 99 évről beszélünk. De kit érdekel ez?

Az orrunk előtt próbálják ki az egyik legrafináltabb betelepítési módszert, amihez nem kell egyéb, mint kihasználni a jóhiszeműséget, a demokráciára és a szabad helyváltoztatásra hivatkozva semmibe venni a helyi érdekeket, és érintettként bevonni egy meghurcolt, vagyonától anno megfosztott egyházi szervezetet.

Tessék, már megint kaptunk egy leckét nemzetpolitikából…

Szőke László

* * *

A csereháti ügy hátterének kivonatos ismertetője

1. A kisegítő iskola építését még ’92-ben egy gyergyószentmiklósi egyesület, a Szent Miklós Egyesület kérte az előengedélyezésben illetékes megyei szakosztálytól.

2. Az általános építési előengedélyt a Szent Miklós Egyesület kapta meg.

3. A megyeközpontban, Csíkszeredában működő KONTÚR kft. tervezte az épületet a svájci fél (Basel Hilft Egyesület) nevében eljáró ARIS INDUSTRIE Rt. irányításával.

4. Mint később kiderült, a Szent Miklós Egyesület nevet megbízás nélkül és jogcím nélkül használta egy bizonyos Gavrilă Ioan nevű úriember, aki majd minden engedélyt az ARIS INDUSTRIE Rt. nevére íratott át, melynek ő volt a gyergyószentmiklósi kirendeltségének vezetője.

5. Ettől a pillanattól kezdve, az ARIS INDUSTRIE Rt. úgy lépett fel, mint a svájci BASEL HILFT Egyesület egyedüli megbízottja.

6. 1993-ban a székelyudvarhelyi önkormányzat (máig tisztázatlan körülmények között!) a csereháti épület építkezési engedélyét az ARIS INDUSTRIE Rt. nevére bocsájtja ki.

7. ’93-ban születik meg a Helyi Tanács területbérbeadási szerződése, mellyel 99 évre bérbe ad 16.700 négyzetméter területet a „székelyudvarhelyi és környékbeli fogyatékos gyermekek kisegítő iskolájának” építésére.

8. ’95 végén, a Svájcban megjelenő híresztelések (cikkek) alapján veszi észre Székelyudvarhely önkormányzata, hogy az épületet nem arra akarják használni, mint amiben a felek megállapodtak a területbérbeadási szerződésben.

9. A bukaresti székhelyű görög-katolikus Szeplőtelen Szív Kongregáció apácái az épület várományosaiként jelennek meg a Székelyudvarhelyen épülő csereháti kisegítő iskola környékén. Bombaként robban a városban a hír, és a 96-os választásokon megbukott (többek között a csereháti ügy miatt is!) az addigi polgármester, Ferenczy Ferenc.

10. Az új polgármester, Szász Jenő és az új önkormányzati testület első testületi ülését a csereháti ügynek szentelte. Az ülésen létrejött egy Csereháti Bizottság, mely első alkalommal világított rá arra, hogy túl sok a gyanús körülmény a csereháti építkezés körül.

11. Megállapítást nyer, hogy tisztázatlan körülmények között változik meg a fő megrendelő: a Szent Miklós Egyesületből ARIS INDUSTRIE Rt. lesz. Az új kivitelező nem akar már kisegítő iskolát, hanem árvaházat. Az épület kezd eltérni rendeltetésétől, inkább hasonlít lassan egy szeminárium/rendház épületére, mint fogyatékos gyermekek otthonára.

12. Az önkormányzat e bizottsági jelentés tükrében úgy dönt, hogy kezdeményezi az építkezés leállítását bírósági úton. Ezt el is rendeli a bíróság. Az építkezés leállítják azzal az indokkal, hogy az építtető (ARIS INDUSTRIE Rt.) eltér az engedélyben foglaltaktól. A bírósági ítéletet megfellebbezi az építtető. Másodfokon is az önkormányzat nyer. A leköszönő Vacaroiu-kormány azonban utolsó ülésen hoz egy rendeletet, mellyel átadja önkényesen a város területét a balázsfalvi görög-katolikus érsekségnek. Ennek a kormányrendeletnek az értelmében, a marosvásárhelyi táblabíróság úgy dönt, hogy az építkezés folytatható, tehát felfüggeszti a építkezés leállítását szentesítő bírósági döntést. Az egész csereháti ügyben ez az egyetlen per, melyben jogerős ítélet született. A Vacaroiu kormányrendeletet az újonnan hivatalba lepő Ciorbea-kormany eltörölte, tehát a terület ismét a város tulajdonába került, de ettől függetlenül a marosvásárhelyi táblabíróság döntését már nem lehet megmásítani.

13. 1997. május 28-an, a Szeplőtelen Szív Kongregáció egy adományozási szerződésre hivatkozva megkísérli elfoglalni az épületet. Ugyanaznap közel 1.500 helyi lakos tiltakozik az épület korul, és miután a felszólításra sem hagyjak el az apácák az épületet, 10-12 férfi bántalmazás nélkül, de erőszakosan kitessékelte a beköltőzni óhajtó négy apácát.

14. Nagy a sajtóvisszhangja az esetnek, a román központi sajtó hatalmas botránnyá duzzasztja az egészet. A rendőrség kirakat-kivizsgálásokat indit és megbüntetnek 5 férfit azok közül, akik kivittek az apácákat az épületből. A román kormány főtitkárának, Remus Oprisnak az utasítására a Hargita megyei Prefektura kivizsgálást kénytelen kezdeményezni Szekelyudvarhely polgármestere ellen, melynek során nem sikerült végzetes hibát találni a polgármester tevékenységében. Erre az ügyészség is kivizsgálást indit a polgármester, az alpolgármester és a városi jegyző ellen. Eredmény egyelőre nem ismeretes.

15. A kormányfőtitkár, Remus Opriş eldönti, hogy személyesen jön le Székelyudvarhelyre, hogy a körmére nézzen Szekelyudvarhely polgármesterének és önkormányzati testületének. A látogatás időpontja 1997. december 8-9, a tanügyi törvény szenátusi vitájának tetőpontjára van időzítve.

16. A december 8-9-i kormányfőtitkári látogatás alkalmával, Remus Opriş kéri az önkormányzatot, hogy együtt nézzék meg az épületet. A látogatás alkalmával megjelentek hirtelen a karhatalmi erők, a Szeplőtelen Szív apácarend, valamint a beköltözéshez szükséges bútorok. Az önkormányzati testület két napig fizikai jelenlétével próbálta megakadályozni a beköltöztetést, és csak egy kommandós alakulat fenyegetésére volt kénytelen elhagyni az épületet. A csereháti épületbe beköltözött apácákat azóta állandó rendőri felügyelet védi.

* * *

Az december 8-9-i események jogi vetületéről:

a.) A román törvények szerint egy befejezetlen, építkezés alatt álló épület mindaddig a polgármesteri hivatal kezelésében van, amíg hivatalosan át nem adják, a működéséhez szükséges engedélyek megszerzése után. A csereháti épület nincsen befejezve, semmilyen működési engedélye nincsen.

b.) Bírósági ítélet birtokbahelyezésről nincsen, hiszen e per tárgyalására ’98 január 13-án kerül sor először. A kormányfőtitkár, félretájékoztatásra a marosvásárhelyi táblabíróság azon ítéletet használja, mely érvényteleníti az építkezés felfüggesztésére vonatkozó bírósági rendeletet. Ez azonban nem jelent bírtokbahelyezést.

c.) Az apácarend egy ajándékozási szerződésre hivatkozva nevezi magát tulajdonosnak. Ez a szerződés, mely az ARIS INDUSTRIE Rt. és a Szeplőtelen Szív Kongregáció között jött létre azért érvénytelen, mert olyan javat (ingatlant) ajándékoznak el, mely meg jogilag nem is létezik. Az épület csak felépülés és teljes befejezés után válik tulajdonjogilag elidegeníthetővé, ajándékozhatóvá vagy eladhatóvá.

d.) A román kormány közvetlenül, rendőrség és csendőrség bevonásával beavatkozott egy szokásos, pontosabban megszokott ingatlanviszályba, melyben a felek bírósági úton keresik az igazságot.

e.) A székelyudvarhelyi önkormányzat nem akar többet, mint a területbérbeadási szerződésbe foglaltakat érvényesíteni: döntésjogot a kisegítő iskola működésében, a székelyudvarhelyi és környékbeli 263 fogyatékos gyermek problémáját kezelni, hiszen ezt a szociális gondot kívánta megoldani, amikor egy kisegítő iskola építésére területet adott bérbe 99 évre. Az árvaház ezt a Székelyudvarhely számára nagyon fontos problémát nem oldana meg, sőt további szociális problémákat okozna, hiszen egy új, szociális szempontból hátrányos csoport jelenne meg a 40.000 lakosú városban.

17. A ’97 decemberi eseményeket követően a nacionalista támadások megsokszorozódtak Szekelyudvarhely ellen. Az RMDSz hathatós támogatásával sem sikerül/sikerült mediatizálni a székelyudvarhelyiek álláspontját. A hadjárat során a román közvélemény számára a város szélsőségesen nacionalista maradt.

18. Az önkormányzati testület és polgármesteri hivatal úgy döntött, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmet próbálja meg felhívni, hiszen az igazságos jogi orvoslásban nem lehet bízni ma meg Romániában. Az egész úgy mögött pedig olyan erők és célok húzódnak meg, melyek megakadályozása és visszaverése sok tekintetben meghaladja Románia utolsó színmagyar városának lehetőségeit.

19. Ehhez egy akcióprogramot is elkészített a városi önkormányzati testület, melyet kérésre továbbítunk!

A székelyudvarhelyi önkormányzati testület Csereháti Bizottságának nevében,
Szőke László elnök

1998. január 2., Székelyudvarhely

erdely.ma

admin
 

>