""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Ökörnyál a kerti kórókon

A háromszéki magyarok két évtizeddel ezelőtt egy rokoni társaság kezdeményezésére, kalákás munkával nekiláttak egy olyan építmény létrehozásának, amelyben a nagycsalád biztonságban érezné magát, födelet látna a feje fölött, hogy eső ne verje, hó ne havazza be, legyenek a háznak ablakai, amelyeken kilátni a szomszéd portákra, és legyen ajtaja is, amelyen beléphetnek a melegedni óhajtók vagy látogatók. Lenne ennek a háznak társalkodója is, amely alkalmas lenne arra, hogy meghányják-vessék a család dolgait, s a szomszédokkal a teendőket.

Ez az építmény volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az RMDSZ.

A kalákás építkezés a vártnál is gyorsabban haladt, vulkanikus eredetű kőből rakott alapzaton emelkedtek, magasodtak a falak, az épület szerkezeti váza olyan erősre sikeredett, hogy ma is biztonságosan tartja a falakat, a mennyezetet és az utólag beépített tetőteret. Mindenki úgy segített az építkezésben, ahogy tudott, volt ott főpallér, de a téglák egyenkénti adogatói is tömegesen jelentkeztek.

Persze, mint minden háznak, ennek is volt, amint pirosba felhúzták, máris füstje. Néha a családtagok is hajba kaptak, az építmény sem mindenkinek tetszett, egyik más irányba tájolta volna az ablakot, mert arra nézve szebbnek vélte a kilátást, a másik az ajtókat tárta volna szélesebbre, a harmadik kiskaput is elképzelt volna a szomszéd telekre, hogy ne kelljen mindig a főútra kikerülni, ha valami közös megbeszélni való akadt.

És voltak természetesen, mint minden családban, ákációskodó elégedetlenkedők is, egyiknek az nem tetszett, hogy nem elég világos a vakablak, a másik más színű huzatot képzelt a paplanra, vita, veszekedés pattanhatott ki azért is, hogy mit süssenek és mit főzzenek mára, mit holnapra és mennyit. Mennyi sót, mennyi borsot tegyenek belé, és leszedjék-e a húslevesről a habot, vagy hagyják elfőni.

Ahogy a család népesedett, s nőttek a gyermekek, a belső civódások a családtagok között egyre sűrűsödtek, az anyós nem jött ki a menyével, az após a vejét korholta, a féltékenységi jelenetek is szaporodtak. Amint valaki átnézett a kerítésen, meggyanúsították, hogy a szomszéd lány lábikrájától fennebb csúszott a szeme, ha valaki a csillagokba nézett, féltékenység robbant ki, hogy csak a vacsoracsillagot bámulja, a másik, az okosabb a Neptunnal való szemezgetést nehezményezte.

Előbb megpróbálták a közös lakás szobáit úgy elosztani, hogy mindenkinek meglegyen a maga lyuka. A fiatalok költözzenek fel a beépített tetőtérbe, az öreg pipázzon és mórikázzon a kandalló melegében.

Aztán ez az idillinek vélt állapot sem vált be. A telek közös volt, ebből a fiatalok s a zsémbesebb, összeférhetetlenebb családtagok részt kértek. És elkezdtek egy toldást, két toldást építeni a házhoz. Kalákás munka már nem nagyon akadt, mert a kalákázók megunták a sok perpatvart, az állandó ricsajt, kárpálódást, gyanakvást, azt, hogy ki kit csapott be, kit csalt meg, kivel fajtalankodott, sőt, már a tolvajlás gyanúját is reptették erre, arra. Mindezt akkora sikerrel, hogy a végén már mindkét tábor kenetes gazemberekként látta a másik csoportot. És nemcsak a rokonok hitték el egymásról, hogy minden rosszra képesek, hanem az utca népe is. Ők pedig egyre inkább belehabarodtak a kölcsönös vádaskodásba, falakat bontattak vissza, szegélyköveket szedtek fel, mert nem tetszett azoknak se a színe, se a visszája. Sőt, dühükben már az istállóban is hányták fel a hídlást, volt, aki a kert végébe helyezte volna el a kaput, s hagyta volna, hogy a főbejárat ott rohadjon, ahol van, mert azon ő többé be nem teszi a lábát.

A házat a toldással együtt kezdte felvenni a gaz, ellepte a gyom, ősszel ökörnyál kezdett szállingózni az elvadult kert fölött, és a romlás zászlóiként lengedeztek a szélben az ökörnyálfoszlányok a kerti kórók rúdjain.

A valamikori kalákások messziről figyelték, hogy mikor omlik össze az egész építmény. Volt, aki visszakérte volna azt a téglát, amelyet kölcsönadott valamikor, mert azt hitte, hogy a település ékessége és szépsége, meleg családi fészek lesz valaha ez a porta.

Nem lett az.

De az épület szerkezeti váza statikailag biztonságos, falai erősek. Modernizálni kellene, a hőpazarlást szigetelőanyagokkal akadályozni, tompítani a zajártalmat, és rávenni a szomszédokat, hogy pihenő napszakokban ne fúrjanak falat, padlót, s ne csapkodják az ajtószárnyakat.

És a régi lemezjátszón is ki kellene cserélni már nemcsak a tűt, hanem a nótákat is.

Hátha így helyreállna a béke, és közösen lehetne kitakarítani az Augiász-istállót.

Sylvester Lajos, Háromszék , erdely.ma

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák