""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Reális látomás – Népfelkelés Tőkés László ablakából

A hit

Csakis a hit őrizhette meg a bizalmunkat, a reményt, hogy elénekeljük vasárnap a templomban a „Tebenned bíztunk”-ot. A hit, mert amit láttunk, amit hallottunk, az nem adott okot derűlátásra. 1989. december 16–17-e. Az irodában, a Debreczeni István arcképe fölött a falióra mánusai átbillennek a kör tetején, és súlyuk folytán húzzák, hívják az időt. A parókia előtt sötét egyenruhás „sötét alakok” vetekednek az éjféli feketeséggel. A Timotei Cipariu utcán katona-teherkocsik állnak, járatják a motort. Ha futni kell (amit már több ízben is kellett), gyorsak lehessenek. Csak a kis „Aro” páncélosok mernek csőrükkel és golyószórójukkal a Mária felé fordulva maradni. Sisakok. Fehér, sötét, fehér, sötét, fehér, fehér… Kifelé bámulnak a Mária irányába. Látszólag a parókia nem érdekli őket. Messziről, meghatározatlan irányból, hallatszik a tömeg morajlása. Még élnek az indulatok, élnek a tüntetők. Semmiről sem győzte meg őket a vízsugár, a könnygáz, a gumibot, a feléjük dobált kövek…

Palival és Attilával az ablaktáblák és a sötétítő függöny között kuporgunk, és rádiós stílusban helyszíni közvetítést sugározunk az utcán látottakról a házban levőknek, valamint a szekus legényeknek, akik épp ügyeletesek a lehallgató mellett. Sötétség. Csupán a szemközti oldalon, az első emeleten ég a villany. Egy háziköpenyes őszes úr a kitárt ablakon könyököl. Egész este ott volt. Nem szólnak rá a rendőrök.

Kiabálás hallatszik. Egy férfi rohan az utcán a Máriától befelé. Elállják az útját. Hat rendőr gyűrűjében ütések tompa suppanása és jajgatás hallatszik ki. A tetemet (?) otthagyják az utca közepén. Egy kicsit később valaki a hajánál fogva felemeli, az arcába világít, aztán visszaejti, a fej koppan az aszfalton. A test nem vonaglik meg, amikor belerúg, nem érzi már a fájdalmakat.

Érthetetlen. Nem tudom felfogni, miből gondoltam, hogy másnap lesz istentisztelet, hogy ki tudok majd osonni az onnan kiáramló tömeggel, aztán a legelső vonattal el a városból. László is ezt ajánlotta. Túlságosan sokat kockáztattam. Legalább a polgármester ne írta volna fel a nevemet, amikor pénteken a tüntetők képviseletében beszéltem vele. Mondhattam volna hamis nevet is… Reggel tízkor léptem be a házba, és azóta csak tíz percre mentem ki, nyolc óra tájt, amikor elkísértem Borit a villamosmegállóig. Reszketett szegény. Egy fél órával korábban, mikor távozni akart, megdobálták az utcán. Azt mondták rá, hogy szekus ügynök. Úgy éreztük, hogy két tűz közé szorultunk. Hat óra tájt a felhevült tömeg már elveszítette a kormányozhatóságát, és ránk akarta törni az ajtót, hogy kiürítse az állítólagos szekusokat a házból. Az effélék valószínű, hogy épp a belügy provokációi voltak.

Már-már megváltásnak éreztük, amikor nyolc óra után a tömeg nagy része felkerekedett és elment a központ felé. Fellélegeztünk, mert az ottmaradottak fegyelmezettek voltak, tudták, hogy miért jöttek. Újra gyertyalángok lobbantak fel, az emberek tudatára ébredtek, hogy erre is jók a gyertyák, nem csak az ártalmatlan esték kivilágítására. És csend, feszült nyugalom honolt az utcán.

Pedig milyen biztató volt délelőtt. Moţ (a polgármester), és Rotărescu (a szocialista egységfront elnökét) mindent elkövetett, hogy szavainak hitelt szerezzen. Már korán reggel tettekkel próbálták igazolni, hogy hűek lesznek a pénteken ígértekhez. Orvoskomissziók sorjáztak Editet megvizsgálni, megjelentek az I.C.R.A.L. melósai betenni a hetekkel előbb bedobált ablakokat, utcaseprők narancsszínű rongyai billegtek az utcában… a tömeg mégsem hagyta elámítani magát. Követeléseiben mindig egy lépéssel az ígéretek előtt járt. Először a kilakoltatási parancs visszavonását kérte, de a futár szavának, aki délben ezzel a hírrel érkezett, nem adott hitelt, írásos dokumentumot pedig a városi méltóságok nem voltak hajlandóak kibocsátani. Később már a püspököt akarta a parókia ablakában látni, amint megadja Lászlónak a temesvári kinevezést. Akkor jó volt a hangulat a házban. A hónapok óta szoruló hurok engedni látszott, és azt sem tartottuk kizártnak, hogy helikoptert küldenek Váradra Papp László püspök után. László is gyakran elmosolyodott, bár mindegyre meg kellett hatódnia, mert emberek jöttek be az utcáról, élelmet hoztak, és sokukat térdről kellett felemelnie. Legtöbbjük öregasszony volt. Fogatlan szájuk sírásra görbült, és küszködtek, kínlódtak hálájuk, meghatódottságuk kimondásával. Románul, magyarul beszéltek. Arra gondoltam, hogy bizonyára a zsebkendőjük bugyrából bogozták ki a pénzt az idehozott veknire. Istenem, micsoda nagy dolog embernek maradni egy embertelen világban, és milyen gyönyörű a fizetség érte. Ennyit ér a hit, mely csontváza elhízott, puhány, szétfolyó emberségünknek. Bizonyára sejtette erejét a kommunista rendszer is, azért harcolt olyan csökönyösen ellene.

A tömeg egyre gyűlt, jöttek egyenként, jöttek csoportosan, és hozták hazulról lakásaik beléjük kövült hidegét, gyomruk folytonos korgását, hozták az áramszünetek elsötétült dühét és minden sérelmüket, és sokan előzőleg felhajtottak a garatra, mert józanul nem volt elég erejük túltenni magukat a félelmeken, és már érezni lehetett, hogy a László ügye csak ürügy számukra, hogy nem csak megvédeni akarják őt, hanem olyan világot teremteni köréje, amelyben nem kell hőssé válnia senkinek a szókimondásért, ahol a mindennapi kényszerek nem űzik ki belőlük az emberséget. Bentről ez teljesen reménytelennek hatott. Ismervén az ellenfél erejét, az első rendszerellenes jelszavak kétségbeesést váltottak ki, hiszen tudtuk, hogy minden felelősséget a László nyakába varrnak, miután szétverik a tüntetőket. Arra gondolni sem lehetett, hogy ezek a jelszavak a rendszer pilléreit ingatják. Körbeültük a nagy asztalt, és megoldásokon gondolkoztunk. Később telefonált a polgármester. Azt akarta, hogy László jelentse be: ha nem mennek haza, ő maga lemond a temesvári állásáról. Rögtön elvetettük. Érezni lehetett, hogy mit sem ér már a szó, és ilyen bejelentés csak a szekunak kaparhatná ki a gesztenyét. Kint egyre forróbb, bent egyre elkeseredettebb lett a hangulat. Nem tudtuk felmérni, mennyire reális, és mennyire provokáció mindaz, ami az utcán történik. Senki sem jött vissza azok közül, akik itt jártak a délután folyamán, pedig mind csak fél órára, órára mentek el. Vajon mi történt Ferivel, Béla bácsival, Imrével, Csabáékkal? Lekapták őket, amikor kimentek? Vagy csak a visszajövés lehetetlen?

Az utcát figyelem az ablak alatt kuporogva. Egy kisautó érkezik a ház elé. Valakik kiszállnak belőle. A ház felé néznek. Tanakodnak. A kocsi megfordul közben. Lehúzom a fejem, amíg a fénycsóva a parókia felé irányul. Visszaülnek az urak. Üvegcserepekről pillog a visszavert fény. Szemben a háziköpenyes úr mélyre szívja az éjfél utáni friss levegőt. Bizonyára oka van rá, hogy ne féljen. Egy kettétört tejesláda kerül az induló Dacia lámpái elé. Összeborzongok. Újra eszembejut az ütközet. Nem értettem. Talán nem nézik a szerb, a magyar tévét ezek az emberek, talán nem hallgatják a rádiót, hogy nem tudják, hogy a könnygázok, a vízágyúk, a pajzsok és a gumibotok elől meg szoktak futamodni a tüntetők? Amikor visszajöttek a pártháztól, már túl voltak az első csatán, és meghökkenve vettük észre, hogy egyesek fején rohamsisak van, és pajzsok fehérje is elő-elővillant a rendőrfutamító tömegéből, csatakiáltások hallatszottak, feszítővasak, farudak suhogtak a levegőben, ládák, tejesüvegek csattantak a menekülők pajzsain… A förtelmes hangzavarba egyre gyakrabban vegyült kirakatok üvegzuhatagának a zaja… Aztán a rendőrtámadás. Az ablakból nem lehetett pontosan tudni, hogy mi történik kint, csak annyit, hogy a tüntetők több ízben is visszafoglalták az utcát.

Most már távolról sem hallatszik a morajlás. Két óra. Csend van, nehéz, fekete, fájdalmas, vihar utáni csend. A hullát már egy órája felrakták egy kocsira. Fehér, sötét, sötét, fehér… Az utca végében állnak, nem néznek erre. Most már csak a hit marad, csakis a hit…

Gumibot az Úr asztalán

Akkor már elveszítettem a kontaktust a mindennapi, megszokott léttel, már nem voltak színek, már nem voltak formák, nem voltak hangok, ízek, mintha kívülről láttam volna magunkat, mintha mozigép vetítené mozdulatainkat, és nem állna módunkban változtatni semmit a rendezői utasításokon…

Döngött a kapu. Talpra ugráltunk. Gépiesen mozogtam. Igen, el kellett jönnie ennek a pillanatnak is. Nem lepődtem meg, tudatában voltam hónapok óta, hiszen hónapok óta ki kellett gondolni az alibit az idejövetel előtt, melegen kellett öltözni, előre gondolni a szeku fagyos pincéjére, kirakni a zsebből a jegyzetfüzetet, a telefonszámos noteszt, kirakni a gumikalapácsot, pontosan akkor, amikor a legnagyobb a valószínűsége, hogy használni kell majd, bejelenteni egy-két barátnak, hogy „elindultam”. Nagyon sok mindenre kellett gondolni mindig, és mindig a legrosszabbra is. Nem lepődtem meg, éreztem, hogy ez elkerülhetetlen volt, akár a halál, és most eljött a pillanat, amit annyiszor elképzeltem már… Ennek a bizonyossága erősebb volt, mint a tudat, hogy nem maradhatunk mindörökre „keletnek”, miközben körülöttünk „nyugatiasodnak” az országok.

Tíz órakor bezártuk a kaput, és eltorlaszoltuk a lakás bejáratait is. Az álarcos betörés óta erődítménnyé vált az épület, minden ajtóhoz van keresztrúd. Még éjfél előtt összehívott László, hogy megbeszéljük, mit teszünk, ha ránk törnek. Mindannyian a templomba menekülés mellett döntöttünk. Évezredes hagyománya van a templomok sérthetetlenségének. Megtudtuk, hogy fent a sekrestyésben egy hétre való víz és élelem van mindannyiunk számára, és onnan egy ajtón át a templomba lehet jutni…

A kapu döngött, és mi már nem is beszéltünk, nem volt mit mondani; csupán egy-két tőmondat hangzott el:… – Erre! – … -A zárat! – … – Oda nézz! Valaki a kőfalon! – … – Oda támaszd! – … – Mi lent maradunk, tiszteletes úr!…

Igen, ez már valahol a lét határain túli, öntudatlan, kábult állapot volt. A konyhán keresztül a belső udvarra néző teraszra rohantunk, ott már elő volt készítve a tűzoltólétra, csupán a falnak kellett támasztani. A téglakerítésen állt valaki, a négyórai hajnali sötétségben is kivehető volt az alakja. Mindent tudtam már, mászni kezdtem, aztán a félúton megálltam, feladogattam Palinak az előkészített szatyrokat, végül az egyházkasszát, aztán bemásztam én is. A létrát felhúztuk, de nem fért be a szűk szobába, nyitva kellett hagynunk az ablakot, melyen idétlenül, félszeg ferdeséggel kilógott a vége. Azt gondoltam, hogy kintről, egy kötéllel le lehet húzni… Igen… Naiv voltam. Azt hittem, szükségük lesz az uraknak létrákon mászkálni ahhoz, hogy elfogjanak. Tévedtem. Minek fárasztanák magukat, minek feléleszteni az esetleges tériszonyukat, minek… amikor ott a fejsze, amivel könnyedén be lehet verni ajtót, kaput, ott vannak a specialisták, akik a bevert ajtótáblán keresztül játszi könnyedséggel el tudják távolítani a torlaszokat. Minek hát a létra… ? Az egyházpénztárat Edittel a párna alá rejtettük. Egy szekrény már neki volt tolva a bejárati ajtónak, Palival a másiknak is nekiveselkedtünk. Nagyot csikordult a padló a szekrény lábai alatt. Ekkor már hallatszott, hogy betörték a kaput, és feljöttek az emeletre is. „Be a templomba!”, szólt ránk László visszafogott hangon, és öltözött közben. A nyakkendőjét is fel akarta tenni, de már nem jutott rá idő… Koromsötét volt bent. Megdöndült a templom hátsó, bejárati ajtaja is. „Villanyt kell gyújtani”, hallottam László hangját. Rögtön eszembe jutott, hogy őkívüle csak én tudom, hol van a villanykapcsoló, és esetleg Edit, tehát ez csakis nekem szólhat. Éreztem, kiüt a hideg veríték a homlokomon; elindultam hátra, a döngés irányába a sötét templomon át. Gyors, de bizonytalan léptekkel mentem, két kezemet a padok támláján végighúzva. Nyúlott az idő, mint a parittya-gumi, két lépés, egy döndülés, még három, bumm, még kettő… kitapogattam az ajtótok mellett a kapcsolók ládáját, bumm… iszonyú erővel verték… Vissza már a kivilágított templom padsorai között szaladtam, László épp a palásttal – bumm! – bajlódott, a hátára segítettem, aztán imádkozni kezdtünk. Alig néhány szó után megroppant az ajtó… Amikor felnéztem, tíz-tizenöt alak állt a terem végében, felénk bámultak. Egyesek egyenruhában, mások civilben. Egy tagbaszakadt férfi nyugodt, ráérős léptekkel elindult felénk, arcán elégedett mosoly, rosszat sejtetően paskolta saját tenyerét a csuklójára fűzött gumibottal.

– Mióta várom már ezt a pillanatot! – mondta örömtől mámorultan. – Imádkozz, mert többet nem fogsz, te szemét!

Aztán mások is elindultak. Engem találtak legközelebb. Két civil fogott karon, és a betört ajtó felé vezetett. Már nem láttam tisztán, már gondolkozni sem tudtam. Megállítottak a templom végében, és motozni kezdtek. Elvették az irataimat, dühösen hozzám vágták a két gyertyát, amit a zsebemben találtak (még tegnapról maradt ott).
„Ne üssenek! Hagyjanak békén!”, hallatszott László meggyötört hangja, egy alak hátra tört karral vezette, egy másik nagyokat húzott a hátára, gumibottal. Elkanyarodtak előttem. Egy alak a szószék oldalát feszegette, a palást ott hevert az Úr asztala előtt a földön, s az asztalon, az Úr asztalán, egy gumibot.

„Tilos beszélni!” üvölt egy rendőr. Nem tudom, kinek mondja, csak Palival ketten vagyunk civilek a dubában, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem emlékszem, hogy kerültem ide. Most lépnek ki a templomkapun, akik lent maradtak. Csak úgy csattognak a korbácsok a hátukon. Szabó úr, András bácsi, Attila, Krisztina, Norbert…

– Fel a dubába! Fel, te gazember!
Csak László és Edit hiányzik, különben mind itt vagyunk. A sofőr a kormány mellé ül, feltúrázza a motort, de nem indul még, vár valakit… Jön. Igen. Ő az…

Fellép a dubába, és elém ül le a verőlegény.
– Mehetünk!

Igehallgatás helyett

(A repedezett kőfal előtt két rendőr közrefogja az ütésektől összeroskadó fiatal nőt, egy harmadik az előrebillenő arcba rúg; a bakancs véres marad, hajtincsek kapnak a szélbe, a fej a kövekbe ütődik…)

Nincsen még fél éve annak, hogy a magyar tévében láttam ezt a képsort, a „68 varázsa” című dokumentumfilmben.

Erős fény. Hátamat a falnak támasztom; a szekuritáté falának. A betonon ülök, egy folyosó padlóján. 1989. december 17-e, vasárnap, délelőtt 10 óra. Templomozás ideje. Nem merek felnézni az előttem üvöltő rendőr hadnagyra. Nem tudok uralkodni a tekintetemen; az undort a gyűlöletet nem tudom a félelem mögé dugdosni. Félek. Nem határolhatom el magam a nézésemtől, és iszonyúan közel érzem arcomhoz a bakancsokat.
– Mentél volna Budapestre… – ordítja. Félek a következő mozdulattól. Elképesztően közel van a bakancs, és kíméletességre nem lehet számítani a megütött hangnem és hangerősség alapján. Védtelen vagyok, az arcom……. tüntetést csinálni!? –… teljesen védtelen. A szemüvegemet már összetörték, de a fogaim, a csont- – Hazátlan! –jaim még épek… Elkéstem. Már semmit sem tehetek. Ha rúgni fog, már késő előkapnom a kezem, ha pedig megmozdulok, én provokálom ki a rúgást.

– Miért nem szöktél ki Ma-… – Istenem! Lendül a láb… összeszorítom a fogaimat, hátha így nem törnek be… nincs időm védekezni !… nincs!… nincs!… hátul a fal… Istenem!… -gyarországra ?

Elment. Most már megtapogathatom magam. Az arcom dagadt, biztosan kék is, de ép. Az oldalam sajog erősen minden lélegzetvételre. Igen. Tehát oda kaptam a rúgást. Már csak a két őr van egyenruhában a folyosón. Ők nem bántanak már. Unják. Négy órát hasaltunk a betonpadlón, előrenyújtott karokkal, mozdulatlanul. Nem tudtam a farzsebemig hátranyúlni a zsebkendőért, annyira megmeredt a karom, pedig engedélyt kaptam az orrfújásra. Akkor még ők is belénk rúgtak, ahányszor elmentek mellettünk…, de lehet hogy nem is ők voltak, nem tudom, nem mertem felnézni. Azt mondták, golyót kap, aki megmozdul vagy társához szól. Most már lehet mozogni is, sőt, az elébb oda is tudtam súgni két szót Attilának.

Egyikük társalogni próbál velünk, de túlságosan korlátolt ahhoz, hogy sikerülne, hiába kutat a hangkészletében valami emberi után. Szinte elképzelhetetlen, hogy nemzedéktársak vagyunk, hogy talán élnek még a nagyszülei is, hogy lehet felesége, akihez tud gyöngéden szólni, hogy talán, ha nem kellene ránk ügyelnie, a gyerekét sétáltatná a parkban…

– Hogy mit akarhatott az a hülye papotok… ?
Nincs kedvem válaszolni, nem akarok vitázni, beszélgetni, értelmetlennek tűnik minden, mégis gyűlnek a szavak, gyülekeznek, és kikívánkoznak a daganatok miatt nem jól záró ajkak közül:
– Azért mégsem lehet olyan hülye, ha Nobel-díjra terjesztették elő, ugyanolyanra, mint Ceauşescu elvtársat! – kerestem a hangot, amivel az ő szintjén szólhatok.
– Meg is ver most titeket az istenetek vagy ördögötök, amitek van – aztán nyolc év, meg húsz év börtön hangzik el…
– Verjen! Kérem, követelem, hogy verjen, de csak ha bűnösök vagyunk!
Erre nincs mit mondania; egy kicsit gondolkozik, aztán felkel a székről, és felkínálja András bácsinak, aki 63 éves, és nehezen áll már a lábán. Megviselték a verések. Sípol a lélegzete. Egy kicsit tiltakozik, udvariasságból, aztán leül. Nem érti az egészet. Tudja, hogy ez nem az a hely, ahol udvariaskodni szoktak. Mert nem udvariasságból püfölték a gyomrunkat, májunkat, arcunkat, szemüveget sem kímélve, nem udvariasságból csattantak a gumibotok a hátunkon, nem udvariasságból rángatták a szakállunkat, nem udvariasságból fektettek hasra, hogy végiggyalogoljanak a hátunkon, nem udvariasságból térdel tettek le tarkóra tett kézzel, és rúgták a vesénket, nem udvariasságból tapsoltattak a vallatásnál, a gumibottól feldagadt kezeinkkel…

Szerettem volna azt hinni, hogy valahol motoszkál bennük is a lelkiismeret, hogy talán az egyenruhával együtt az embertelenséget is levethetik magukról, igen, erről próbáltam meggyőzni magam, amikor fegyverek, gumibotok sorfala közt az udvarra tuszkoltak…

Tíz perccel később, amikor a börtön felé tartó rabkocsiban újra meghallottam a tömeg morajlását, sírni kezdtem.

Gazda Árpád
www.temesvar1989.ro , erdely.ma

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák