""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Be nem tartott ígéretek

December elseje… Nagy ünnep! Nemzeti ünnep! „Nagyrománia” megszületésének ünnepe. A bölcső, a „gyermek” fogamzásának napja. Vagy másképp úgy is szokták emlegetni: Gyulafehérvár. Vagy bővebben: Gyula fehérvári nagygyűlés, vagy még másképp: Gyulafehérvári nemzetgyűlés. Igen: nemzetgyűlés.

Az erdélyi románság nemzetgyűlése. Ahol 1228 ember gyűlt össze Erdély minden részéről, magyar állami segédlettel („A hónap végén Budapestre utazó Maniut Jászi megnyugtatta: a magyar kormány nem fogja akadályozni egy nemzeti gyűlés megtartását, sőt, felső utasításra a MÁV különvonatokat indított a december 1-jei gyulafehérvári gyűlésre utazó románok részére.” „Így valószínűleg a népszavazás elkerülhető lesz.”), s kimondatott Erdély egyesülése az addigi kifliországgal, népi nyelven: a Regáttal. (Megint csak zárójelben: a Kolozsváron december 22-én tartott ellennagygyűlést, melyen az önrendelkezés magyarokra is érvényes jogát próbálták példázni — „az egységes és csonkítatlan Magyarország keretén belül követeljük minden itt élő nemzet számára a teljes jogegyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot” —, az előrenyomuló román haderő hevesen ellenezte, majd a másnap Kolozsvá ron is megalakult román parancsnokság „bevezette az ostromállapotot, internálást, a cenzúrát, a botbüntetést, megszüntették a politikai jellegű szervezetek működését, a gyülekezési, de még az utazási szabadságot is.” Az utolsó magyar kormánybiztost, a nagygyűlés szervezőjét — melyen 40 000 ember vett részt, köztük bánsági svábok és románok is, akik a Magyarország mellett maradásra voksoltak —, Apáthy Istvánt hevenyében halálra is ítélték, bár aztán „meggondolásból” az ítéletet mégsem hajtották végre.)
Szó ami szó — visszatérve Gyulafehérvárra, december elsejére —: történelmi dolgok vetítődtek elő ezen a napon. Meg fog születni a Nagy, az egységes román állam, „nemzetállam”, melyben ott leszünk mi, erdélyi és regáti magyarok is. Csak úgy, névtelenül, észrevétlenül, „lappangón”. Ideig-óráig meg tűrten. Mert hát „bűnös” nemzet voltunk már akkor, bűnösök voltunk, akiknek büntetésül fel kellett darabolni országát, akkor már több mint ezeréves hazánkat, Európa legrégibb országát.

És hát miért?

Legendák vannak, az antant odaígérte Romániának annak fejében, hogy 1916-ban orvul, hadüzenet nélkül hátba támadta az addig szövetséges monarchiát. Tehát az alku megvolt, megszületett. De más „ok” is volt. Hadd mondjuk ki ezt is. A románság nem érezte jól magát a magyar uralom alatt. Az osztrák uralmat még valahol elfogadták, igyekeztek is a „háttérben” külön politizálni Béccsel, eredményeket, engedményeket kicsikarni. S ez a „különpolitika” nem volt új keletű. Már Horia, Cloşca és Crişan lázadása idején a „szervező” Horia Bécsben járt, s itthon azt hangoztatta, hogy a császár (II. József) bízta meg a lázadás megszervezésével, melyet közönséges népirtásnak is felfoghatunk, hiszen válogatás nélkül öltek mindenkit — legyen az úr vagy paraszt —, aki magyar volt. Aztán 1848—49-ben is a Szabadságharccal, a „pogány elnyomókkal, akiknek nincs törvényük, sem Istenük” (Andrei Mureşan), szembeforduló románság háta mögött tudta Bécs támogatását és biztatását („oszd meg, és uralkodj”). Hogy ők is becsapottak voltak? Bizonyára érezték, a jobbak (Nicolae Bălcescu) mindenképpen. Ám a gyűlölet ott élt a lelkekben. Beültettetett oda („A románok az erdélyi népek történetét kizárólag román nemzeti szempontok szerint értékelték. Ebben a szemléletben az erdélyi román nép úgy szerepelt, mint amely nemes származása ellenére a barbár magyarok elnyomása alatt nyög, akiknek zsarnoksága ellen a román nép folyton nemzeti felkelésekben tiltakozott.”). Vagy egy „szópárbaj” a 10-es évekből: „a románok is fiai a mi édes hazánknak, Magyarországnak”, és a válasz: „a románok előtt elfogadhatatlan megállapítás, hogy »a magyar jó ember«”. (Ghibu: Şcoala, 54—67.)

Az ember csak kérdezi: Mivel érdemeltük ezt ki? Bizonyára okot adtunk rá valamivel, nem tudni, mivel. A Szent István-i szemlélet, mely szerint „tiszteld az idegeneket, mert ők koronád ékességei”, történelmi tény. Vagy az is történelmi tény, hogy a tordai országgyűlés — a világon elsőként — 1568-ban kimondta a lelkiismeret szabadsága törvényét. És ez a törvény egyenlő jogokat biztosított a görög katolikus és az ortodox egyháznak is. Ennek is az volt a következménye, hogy az első román nyelvű iskolák nem a Regátban, hanem Erdélyben születtek Bethlen Gábor fejedelemsége idején. Vagy ha csak az 1867-es kiegyezés után történteket nézzük, egyetlen megvilágításban, az oktatás terén, úgy is érdekes következtetéseket vonhatunk le.
„Népoktatási nyilvános tanintézeteket a törvény által megszabott módon állíthatnak és fenntarthatnak a hazában lévő hitfelekezetek, társulatok és egyesek, községek és az állam.” „A felekezetek a 11. § értelmében minden községben, ahol híveik laktak, iskolát állíthattak fel, tanítóikat maguk választhatták, a tankönyveket és tantervet maguk határozhatták meg.” (Ghibu: Viaţa, 106.)

Ennek következménye lett — már a kiegyezés után —, hogy: „Pár év alatt a két román egyház több mint kétezer tiszta román tannyelvű elemi iskolát állított fel. Néhány száz faluban felekezeti iskolák helyett román tannyelvű községi iskolák keletkeztek. Az iskolák felállításához semmiféle előzetes engedélyre nem volt szükség. Az iskolaszervezésről az egyházi főhatóság egyszerűen jelentést tett a minisztériumnak, amely azt tudomásul vette, s ezzel az iskola nyilvánossági joga elismerést nyert.” És az Apponyi-féle, 1907. évi XXVII. törvénycikk egyik kiegészítése: „ha az ilyen román iskolába járó magyar anyanyelvű gyermekek száma a húszat eléri, akkor őket magyar nyelven kell tanítani, a román gyermekek anyanyelvükön való tanítása mellett”.
És hogy párhuzamot is vonjunk, ugyanez időben a Regátban, Ó-Romániában törvény „szavatolta”, hogy román állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvű oktatás volt lehetséges. Az iskolák óriási többsége egységes román nyelvű állami iskola volt. A román kormány ezenkívül hozzájárult bizonyos magániskolák felállításához. Ez utóbbiak kétfélék lehettek. Az első csoportba olyanok tartoztak, amelyekben teljesen románul tanítanak. A román tannyelvű iskolákba román alattvalók gyermekei is felvehetők. De az iskolák kötelesek az állami tantervhez igazodni. A tanítóknak az állami iskolák tanerőivel azonos képesítésűeknek kell lenniük. A magániskolák másik csoportját azok az iskolák alkották, melyekbe „román alattvalók gyermekei nem vehetők fel. Itt az oktatás lehet idegen nyelvű is. Ám a román nyelv, földrajz és történelem román nyelven, a hivatalos tanterv alapján tanítandó. E tárgyakat csak született román, állami képesítésű tanító taníthatja, akinek azonban rendelkeznie kell a román közoktatási minisztertől kapott, személyre szóló engedéllyel.” (Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok, 1867—1940, 213. lap)
És ezt tudták a románok is. Amikor az ellen panaszkodnak, hogy az orosz hatalom Besszarábiában nem engedi a román iskolák működését, a román nemzeti szellem érvényesülését, akkor elismerik a magyarországi románokról, hogy „ők mint nemzet, élnek”, a cári Oroszország románjainak „síri csendje azoknak nemzeti apátiáját” mutatja. „Úgy látszik, halotti szemfödél takarja a besszarábiai román nemzetet. Pontos számukat nem lehet tudni. Panaszuk nem jut el a román sajtóba. Sorsukat nem is lehet összehasonlítani az Ausztria—Magyarországon élő románokéval. Ez utóbbiak hatalmas elemet képeznek, gazdaságilag és kulturálisan folyton fejlődnek. Nemzeti érzésük fejlettebb, mint a szabad Romániában élő románoké.” (Adevărul, 1912. december 10.)

És mégis: gyűlölet! Csak gyűlölet! Amikor Gyulafehérváron elhatároztatik: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” (a Rezolúció III. pontja), csoda-e, ha az papíron maradt? Ellentmondott a román gondolkodásmódnak, a román felfogásnak. Rövidesen érvényesül Erdélyben is az elv: „Román állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvű oktatás lehetséges.” S bár — 91 év után is — még vannak iskoláink, az elv mai napig is elv. És a „minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által” ígéret, csak ígéret. Băsescu elnök „megmondta” Budapesten: „Niciodată!” Soha nem lesz a romániai magyarságnak autonómiája, azaz: soha nem fogják betartani ama gyulafehérvári ígéreteket. Legalábbis: így gondolja az ország ezekben a pillanatokban még mindig első embere. És ugyanígy gondolják a hatalom várományosai is. Jogot adni? Minek!
*
Kilencvenegy év telt el ama december elseje óta. Szörnyű idő! És azóta még mindig hátrafelé menetelünk. Mert azok megvalósításától, amit akkor határozott el az erdélyi románság „krémje”, nemhogy közelednénk, inkább távolodunk. Pedig az idő előrehalad! És annak a szellemnek, amely az Osztrák—Magyar Monarchiát jellemezte, mert az magasabb rendű szellem volt, igazságosabb, emberibb szellem volt, előbb-utóbb csak diadalmaskodnia kell. Ám hogy diadalmaskodhassék, rajtunk, a mi harcunkon is múlik. Harcunkhoz példát vehetünk az erdélyi románok egykori harcából. Ők sem ingyen kapták Erdélyt. Ők sem ingyen kapták Nagyromániát. Megküzdöttek érte.

Gazda József, Háromszék , erdely.ma

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák