""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Róza néni, a Kányádi- leányka

Fotó: Fülöp Lóránt

Kányádi Sándor Nagygalambfalván tartott születésnapi ünneplésén egymás mellett ült „az árvaságban osztozó” húgával. Elnéztem kettőjüket. Édesapjuk alakját, szavait számos Kányádi-verssor őrzi. Édesanyjukat „holtukig siratják”. Jártam a „három fűzfánál”, a „csak tarisznya, nem zsákutca” szádánál, az öreg kútnál. Kiballagtunk a kert végébe, ahol végső nyughelyet remél majd. Hallgattam párszor a költőt, elolvasgattam az elmúlt négy évtizedben, amit felleltem Sándor bácsitól. Mégis: már az ünnepség után úgy éreztem, meg kell szólítanom Róza nénit. Rámosolyogtam, megtorpantam, aztán továbbléptem. Emlékezett erre a gesztusra, amikor betoppantam tótszorosi rózsa- és szőlőlevél illatú udvarába.

Fel kell ülni a székely gőzösre, tapodni kell a galambfalvi „tiszta sarat”, összeszorult torokkal hallgatni az öreg templom „nagy időt” jelző félrevert harangját. Le kell telepedni Róza néni mindig vendégváró asztalához, megkóstolni süteményeit, és hozni egy oltóágnyi rozmaringot, hogy mélyebben értsük, ami a Kányádi tollhegyén poézissá ízesül. Hangszínük hasonlít, mosolyuk is, és egyformán csordogálnak az ízes szavak: a helyhez, családhoz fűződő szomorkásan is szép történetek.

Néhány Kányádi-kötet az asztalon: „nem azért, mert jött” – szabadkozott. Állandóan ott vannak. Nem adták haza a könyvet, mit meg akart mutatni nekem is. El-elkérik. Mindenikben Rózának és házanépének szól a dedikálás, de ma már Klaudia is megkérdezi: aláírta-e Sándor bácsi a Billegballagot?

Gyakorta előfordul, hogy ismeretlenek is ott hagynak Róza néninél dedikálásra könyveket.

Édesapja 26 éve halt meg. Január 10-én eltemette a férjét is – összekulcsolt kézzel álldogált előttem talpig feketében.

„Szép idő csak hullt volna bár a hó
szállingózva ahogyan szerette
sírdogál róza akinek keresztje
csak krisztuséhoz hasonlítható”
(Levéltöredék)

Az ünnepségre nem ment el, amit a Budavári Önkormányzat szervezett a díszpolgárrá avatás kapcsán. „Inkább megérte, hogy a családdal együtt voltam”.

„Babérlapis borsos kaszásleves csürkehúsra” – Pesten is a közös kedvenc levest meg szokta főzni; a Hargitára mindig készen vitte. A Kaláka együttest itthonába hívta meg vacsorázni: töltött káposztát, „kicsi sültet” készített, és ordát, sajtot csomagolt a pestieknek. Az 1955-ben épített családi házat kijavították, födelét is nemsokára rendbe szedik. Majd polcok is kellenek, hogy a Sándor bácsi hazavitt könyveit lehessen kirakni.

A sütőházat nem akarja lebontani, gyümölcsöt, ezt-azt tárolni jó hely. A kertet, ami egyben családi sírkert is, rendben kell tartani: iskolások is látogatják.

Kereszt

Az árvaság. Negyedik éves volt, amikor édesanyjuk meghalt. „Azt még fel se fogtam. A régi ház volt, a koporsónál elbúcsúztunk. Babos diftin ruha volt rajtam. Nagy hó volt, szánnal vitték ki a kapun.

Annyira ragaszkodtam Sándorhoz! Minden reményem benne láttam… Apát, anyát, mindent. Elkerült Kolozsvárra…

„A leánykának még a színe is más, mikor itthon vagy” – mondogatták a hazalátogatónak.

„Édesapám beteges volt. Egy hadirokkant s egy leányka mentünk a mezőre. A Sinai-hegyen volt egy nagy kaszáló, Hevederen is. Tizennyolc reggel voltam mezítláb kosarat forgatni. A Szent György-kőnél a ló farkát fogva tudott csak kivonszolódni, miután a csikó rálépett a lábára. „Az aratnivalót kiadtuk.” Apósa 14 évesen maradt árván, négyszer nősült, végül mégis haza került, és Róza néni gondozta el. „Elég jutott nekem a dologból”. Mostohájuk decemberben múlt egy éve, hogy meghalt. Öregségében, betegségében mindenből küldött, vitt neki, amit sütött-főzött.

Édesapám azt mondta…

„Nekünk szót kellett fogadni. 32 évesen is… A bánatos királylány kútjánál herét kellett kaszálni. Jó idő volt, forgatni lehetett. Mezőgazdaságból, lovaglásból jó voltam. Soha nem mondtam nemet. Nem kellett minket ütni, csak reánk szólt.

Tényleg létezik a bánatos királylány kútja? A Kőtörőnél, ott volt az aratás, segített egy néni, úgy mesélte, ahogy Sándor leírta.

„Amikor édesapám bevonult, a csekefalvi utcán kerestem, a népek között. Ott voltak elkvártélyozva indulás előtt. A katonák ki voltak állva, egy katona megismert.

Elvitték a hámokat is. Gyermekként Sándor gyalog Gagyból hozta a hitvány hámokat. Zsebeink tele voltak kötővel, amit hárskenderből kötőverőn eresztettek össze. Mint az ujjam, olyan vastag volt, és kötőféket, hámot bogoztunk belőle”.

Édesapjától tanulta azt is, „ezt sem felejtem el”: ha ostor, kötőrúd, jó pár ló, szekér is van, mi hiányzik? Az Isten segedelme hiányzik.

Kollektivizáláskor beszolgáltatták a mezőgazdasági eszközöket és a lovakat. Pont a kert maradt szántatlan. Majdnem kézi erővel kellett felássák. „Rekögött a bihal a lovak után, aztán elmeddült”. Mesélt még a kijáró csordában tartott lovakról, elveszett, elsiratott majd meglelt bivalyokról. „Szántunk, s ha elvégeztük, meglátod a püspököt” – biztatták munkára. Hosszúra nyúlt a barázda vége, a kislány Róza sírt: „Nem látom meg a püsmököt”. Mégis megpillanthatta a vonaton érkező Márton Áront.

Újulás fa

Nem sok ideje volt a munka mellett tanulni. Megvoltak még az állatok. Iskolából hazamenet a tarisznyát letette, és indultak fakészíteni. Csaptatónak hívják, amivel lefogják a szekéren a terifát: mindig ugyanazt hordták, nem vágtak ki újulás fát.

– Magadnak nem hagysz? – figyelmeztette apja.
– Mé’ nem ereszti iskolába? – kérte számon a tanító.
– Az ellenség meg se tudja, ha egy baka hiányzik a csatából – szólt az atyai válasz.

„Szaggat” a harangozó

Nagy idő jön, annak harangoznak. „A szél zakatol.”

Régi fotográfiákat nézegetünk, míg csorgott kinn az eső: „édesapám a székely őrségben”. Hátlapján: emlék a székely határőrökről. 1943. Nagygalambfalva.

Színes kép őrzi a sokszor megénekelt körtefa elnyugtát: „sokáig nem mertük Sándornak megmondani, hogy kidőlt”.

Másik felvétel. „Édesapám, a mostohám s az öcsém; mikor 75 éves volt Sándor, Kolozsváron; édesapám szülei és dédnagyanyám; Róza mamának az unokák… A magyar tanárnő az iskolába bevitt pár képet.

Nagyon bántja, hogy el kellett költözniük testvérééknek Kolozsvárról. „Úgy képzelem, mint amikor kitelepítették a zsidókat, csak épp nem vagonírozták be. A sors kereke mindenkit valamerre elgurít…” – sóhajtott.

Büszke a bátyjára, és örvend, „hogy a jó Isten megsegítette, s ennyit tud felmutatni az életben”.

Nálunk a papír nagy becsben volt

Édesapámnak járt a Magyar Nép és más újságok is. Ilyen stócba össze volt fűzve” – és magasra mutatott. „Az újság széle mind tele volt írva. Olyan nem volt, hogy összeszamárfülezzük a könyvet. Úgy ügyeltünk a könyvre!” Édesapjuk sokat olvasott. A könyv becses volt. Németországban, a hadikórházban, ami egy iskolában volt berendezve, hordták le a könyveket tüzelni. „Visszalopta, úgy nyomorékul is, hogy ne égessék el, mert valaki megdolgozott érte”.

Kenyérmadarak

„Rossz kenyeret nem ismerek”. Visszaemlékeztünk a fekete adagkenyerekre. „A sántéron” is milyen kenyér volt!…” Édesapjuk azt mondta, ha valaki nem becsülte meg a mindennapit: aratni nem tud, nem vágta el a sarlóval a kezét. A kenyeret meg kell becsülni!

A kenyérmadárnak, hótt szén volt a szeme, a dagasztóteknő oldaláról levakart kenyértésztát formálták madár alakúra. Hamar megsült, és hűlt ki, fogyaszthatóra. „Be régi dolgok ezek!” – és elmerengett, amerre nem követhettem gondolatát. „Most már sokalljuk a jó kenyeret is, a jó Isten se leli kedvünket”.

A veteményes kerten kívül van még kapálnivaló a Sáson. A falu között van egy kert, közösen kapálnak a lányával.

Csirkék, pulykák az udvaron. Egy tyúk ül pulykatojáson. Még egy apai bölcsesség: annyi tyúkot kell ültetni, hogy jusson a macskáknak, az ülünek, s még vész is jön.

Az arc olyan tükör, amin a jó és a rossz is meglátszik: ha éhes vagy, ha jó kedved van… – tanította egykor az édesapja, most meg Róza néni oktat a bölcs mondattal, miközben elkísért egy darabon. Pünkösdről beszélt tükre.

Molnár Melinda, Székelyhon,erdely.ma

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák