""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Lészen autonómia !

2009. május 22.

Árus Zsolt (a szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke)

http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=28516

Borboly Csaba írása (Lészen autonómia? – Szempont, április 24.) már a címe alapján röviden elintézhető lenne azzal, hogy ha egy vezető maga sem hisz a cél elérhetőségében, akkor alkalmatlan arra, hogy vezető legyen. A téma azonban annál fontosabb, az írás maga pedig felvet pár megfontolandó, továbbgondolandó, illetve megvitatandó gondolatot, ezért hadd ne intézzük el ennyivel.

Fontosnak tartom ugyanakkor előrebocsátani, hogy nem volna célszerű, ha a kedves olvasó úgy látna hozzá a továbbiak olvasásához, hogy hadd lám, miket vág a Hargita megyei önkormányzat RMDSZ-es elnökének a fejéhez ugyanazon önkormányzat polgári frakciójának egyik tagja. A bőréből ugyan senki nem bújhat ki, illetve kétségtelen, hogy a jelenlegi áldatlan helyzet kialakulásában lényegesen nagyobb szerepe van a lassan 20 éves RMDSZ-nek, mint a hozzá képest újszülött Magyar Polgári Pártnak, de ezek rögzítésén túl a célszerűség azt kívánja, hogy gondolatokat ütköztessünk, illetve hogy ennek során a Székelyföld autonómiája lebegjen a szemünk előtt, ne a sárba taposott politikai ellenfél. Ha ezeket sikerült tisztáznunk, akkor nézzük magát a témát.

A Borboly-írásnak már az első bekezdéseivel komoly bajok vannak, két szempontból is. Egyrészt húsz év eredeti demokrácia után az emberek döntő többsége pontosan tudja, hogy választási kampányban nem kell különösebben komolyan venni azt, amit a politikusok mondanak. Ez hatványozottan igaz a Székelyföldön, ahol az elmúlt öt év során immár öt olyan választás zajlott le, ahol a kampányban a plakátokról meg a politikusok szájából vastag sugárban ömlött az autonómia, majd a választás napján mintha elzártak volna egy csapot, hirtelen síri csend lett, s maximum azt hallhattuk-olvashattuk néha, hogy a román társadalom még nem érett meg erre, még nem időszerű, először gazdaságilag kell megerősödni, vívjuk ki egyszer a kulturális autonómiát (hogy mi akar lenni, azt nem tudni, nemzetközi dokumentumokban nyomát nem lelni). Ilyen körülmények között – kis túlzással –, ha valaki komolyan gondolja Székelyföld autonómiáját, az kampányidőben inkább nem is beszél róla, hogy azt ne higygyék róla, ő is egyike azoknak, akik csak beszélnek.

A nagyobbik gond az, hogy, mint szinte minden RMDSZ-es politikus, Borboly is beszélni akar az autonómiáról, vitákat folytatni, esetleg (habár ez már pozitívumnak is nevezhető) cselekvési terveket kidolgozni. Tegyük e mellé oda, hogy a nemrég megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum is olyan munkacsoport felállításáról döntött, amelyik koncepció kidolgozását, koncepciók egyeztetését célozza. Olybá tűnhet a helyzet, hogy még csak ott tartunk, egyesek fejében homályosan megfogalmazódott valami autonómiaigény, de senkinek nincs semmi elképzelése, hogy mi is az, illetve hogyan lehetne megvalósítani. A szerző megjegyzi ugyan, hogy „az RMDSZ-nek 1992 óta deklarált politikai célja a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése”, de itt megáll, s arról már nem szól, hogy 17 év alatt a párt mit tett ennek érdekében. Holott dr. Csapó József RMDSZ-es szenátorként dolgozta ki koncepcióját s készítette el statútumtervezetét, így a párt vezetői akár sajátjuknak is tekinthetik azt. Az még hagyján, hogy ezt nem teszik, de a 17 év során más, alternatív elképzelést sem dolgoztak ki, s ez igencsak furcsa fényben tünteti fel ama deklarált politikai célhoz való viszonyulásukat. Túl ezen azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy öt és fél évvel ezelőtt megalakult a Székely Nemzeti Tanács, egy olyan testület, amelyiknek nem deklarált, hanem egyetlen célja a Székelyföld autonómiája, s amely elfogadta dr. Csapó koncepcióját, közvitára bocsátotta és törvénytervezet formájába öntötte Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét, s ennek támogatására népszavazást bonyolított le a Székelyföldön, mely népszavazáson a résztvevők 99 százaléka, több mint 210 ezer szavazópolgár támogatásáról biztosította eme tervezetet. Ilyen előzmények után azt hiszem joggal elmondható, hogy a székelyek már pontosan megfogalmazták a maguk elképzelését, innen kezdve maximum a megvalósítás konkrét lépéseiről lehet tanácskozni, de elsősorban cselekedni kell. (Zárójelben hadd jegyezzek meg ezzel kapcsolatban még két dolgot. Egyik az, hogy a sajtóban, elsősorban újságírók által megfogalmazott véleményanyagokban, gyakran felmerül az, hogy a közélet szereplői csak szédítik itt a székelyeket, amikor autonómiáról beszélnek nekik, de igazság szerint ők se tudják, hogy az mi is, mindenki csak beszél, de a szavak mögött semmi nincs. Azok, akik ezeket leírják, rendszerint mélyen hallgatnak arról, hogy ugyan vannak ilyen közszereplők is, de azokat elsősorban a többségi magyar párt soraiban kell keresni, miközben létezik egy Székely Nemzeti Tanács, amely nem párt, nem pártlogika szerint szerveződik és működik, célja nem valamiféle hatalom megszerzése, ellenben igencsak pontosan tudja, hogy mi az autonómia, ami a Székelyföldön kívánatos, megvalósítható és célszerű, s azért immár öt és fél éve következetesen tesz is, a rendelkezésére álló korlátozott eszközökkel.

A másik említésre méltó dolog, hogy itt, a Székelyföldön nem kérdés az, hogy mit is akarunk, milyen közigazgatási formát tartunk célszerűnek. Azon már rég túl vagyunk, hogy beszéljünk az autonómiáról, megoldásokat keressünk, modellekkel ismerkedjünk. Mi már döntöttünk. Akkor pedig lényegében értelmetlen, idő-, pénz- és energiapocséklás mindenféle olyan konferenciákat szervezni itt, amelyek autonómiamodelleket mutatnak be. Minket nem kell meggyőzni arról, hogy az autonómia jó, hasznos, működőképes. Erről a románokat kell esetleg meggyőzni, habár náluk meg felemás a helyzet, ugyanis a politikusok meg egyéb közéleti emberek pontosan tudják, miről van szó, de érdekeik azt kívánják, hogy félreértsék, veszélyt kiáltsanak, félrevezessék a közembereket. Értelme volna még annak, hogy itteni vezetők látogassanak Dél-Tirolba, Baszkföldre vagy Katalóniába, hogy azt tanulják meg, ott pontosan milyen stratégiát és taktikát, milyen fogásokat alkalmaztak azért, hogy elérjék a kitűzött célt. Egy biztos: tudományos meg politikai konferenciát szervezni a Székelyföldön az autonómia témakörében legalább olyan felesleges, mint óvodák nagycsoportjában a fagylaltevés előnyeiről értekezni.)

Saját bevallása szerint Borboly is az autonóm státus elnyerésének mikéntjéről szándékszik beszélni, de mikor erre rátér, ismét téves irányba indul. Első megállapítása ugyanis az, hogy a Székelyföld csak egy sikeres Romániában lehet maga is sikeres. Ez a kijelentés ugyanis egy módosított változata annak a sokat hangoztatott RMDSZ-es tételnek, hogy egyszer gazdaságilag kell megerősödnünk, s csak azután lehet kérni, kivívni az autonómiát; s pont olyan hamis, mint amaz. Az még rendben lenne, ha azt mondaná, hogy egy dinamikusan fejlődő országban minden egyes régiónak, így a Székelyföldnek is jobb esélye van a fejlődésre, de észre kell venni ugyanakkor azt is, hogy az esély és a konkrét fejlődés két külön dolog. Hogy csak a mindenki által ismert példát említsem, az elmúlt 20 évben Románia országútjainak legnagyobb részét felújították, járhatóvá tették, ebből azonban a székelyföldi utak sorra kimaradt, azért, mert az ország vezetői ezt így látták jónak. Magyarán: lehet bármilyen sikeres és fejlett Románia, attól még a Székelyföld megmaradhat elhagyatott, földhözragadt mivoltában, amennyiben a bukaresti politikusok ezt így akarják (márpedig így akarják), s ez ellen itt helyben mi nem sokat tudunk tenni, míg meg nem változik a közigazgatási rendszer. Végső soron a Székelyföld (vagy bármely régió) autonómiaigényének gyökere ez: ne mások döntsenek helyettünk, rólunk. Nem túlzás azt állítani, hogy Románia is akkor tud igazán sikeres és eredményes lenni, ha lebontja a központosítást, nemcsak a Székelyföld, hanem minden egyes régió a saját kezébe veheti a sorsát. Eddig a pontig közös az érdekünk az ország minden régiójával, s erről a témáról igencsak komoly párbeszédet lehetne folytatni például az ország megyéit tömörítő egyesületben, melynek megyei elnökként Borboly Csaba is tagja.

Részben igazat kell adnom a szerzőnek, amikor azt írja, hogy nem rendelkezünk az autonómiaküzdelem sikeres megvívásához szükséges eszközrendszerrel. De csak részben, ugyanis egyrészt meglehetősen erős eszközökkel igenis rendelkezünk, másrészt – s ez a fájdalmasabb – igen kis mértékben élünk azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkezünk. A legeslegfontosabb eszközeink pedig az önkormányzatok, azok a testületek, amelyek választás által legitimáltak, s ilyen minőségben hitelesen tudják megjeleníteni a népakaratot, illetve komoly erőforrásokkal rendelkeznek, melyek bevethetőek a küzdelemben. Hogy kellőképpen érzékletessé tegyem mondanivalóm lényegét: Borboly Csaba is említést tesz a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazásról, melynek során önkéntesek, adományokból gyűjtött pénzeszközök felhasználásával szinte emberfeletti munkát végezve gyűjtöttek össze 210 ezer támogató szavazatot, s ezzel szemben ott vannak a helyi és megyei önkormányzatok, ahol fizetett (még ha nem is túlfizetett) alkalmazottak munkaidőben képtelenek arra, hogy megtanulják a magyar szaknyelvet, s hogy a betérővel anyanyelvén álljanak szóba, magyar nyelvű űrlapot töltessenek ki vele, s magyarul válaszoljanak a beadványaira. (Azt már egyenesen perverznek is nevezhetjük, de mindenképpen a választott helyi vezetők lelkén szárad, hogy az anyanyelvű ügyintézésre a bukaresti parlament által elfogadott törvény kötelezné őket.) Legfontosabb fegyvereink tehát helyi és országos választott vezetőink legitimitása, illetve az önkormányzatok anyagi erőforrásai. Ha ezeket összehangoltan és határozottan forgattuk volna az elmúlt 20 évben, kétségtelen, hogy most nem itt állnánk. Egy biztos: a kérdés túlzott leegyszerűsítése, ugyanakkor a felelősség elhárítása, ha egy választott önkormányzati vezető kerek perec kijelenti, hogy a székelység nem rendelkezik az autonómia kivívásához szükséges eszközökkel. Írásának címe Gábor Áront idézi, az SZNT népszavazása meg azt bizonyítja, hogy itt és most is lehet eredményt elérni, csak kellőképpen akarni kell. A hazai magyarság, s ezen belül a Székelyföld eddigi vezetőiből – nem túlzás – eddig az igazi akarat hiányzott.

De hagyjuk a múltat, s nézzük inkább azt, hogy most mit lehet tenni. Ilyen téren Borboly hadászati hasonlattal élve vázolja a szerinte felhasználandó eszközöket, illetve követendő utat. Az eszközök terén nincs is különösebb vita közöttünk, hisz ezek (jog, kommunikáció, politika) elvben rendelkezésünkre állnak, s a cél érdekében felhasználhatók. (Még akkor is, ha a jogra különösebben nem számíthatunk, ha megtörténhet az, hogy a Törvényhozási Tanács egy jogszabályra hivatkozva helyi népszavazás kiírását tartja szükségesnek, mely népszavazásokat azért nem lehet megszervezni, mert a bíróság szerint azok alkotmányellenesek lennének.)

Az ellenség azonosítása azonban már igencsak téves, ugyanis Borboly ezt írja: „ellenségünk nincs más, csak a tudatlanság, a bizalmatlanság, a félelem.” Kapitális tévedés! Ellenségünk a román politikai osztály. Az, amelyik megálmodta a homogén Nagy-Romániát, s amelyik ma is azon dolgozik, hogy azt megvalósítsa. Az, amelyik nem nyugszik addig, míg el nem üldöz, vagy be nem olvaszt az első világháború végén megszerzett területekről mindenkit, aki arra emlékezteti, hogy az a terület egykor nem Románia része volt. Az egészen más kérdés, hogy ezek a politikusok tervük kivitelezésében maximálisan támaszkodnak a román nép tudatlanságára, bizalmatlanságára és idegenektől való félelmére. Attól még igen nagy hibát követnénk el, ha árnyékra vetődnénk, s energiáinkat eme tudatlanság és bizalmatlanság legyőzésére koncentrálnánk. Távolról sem azt állítom ezzel, hogy hagyjuk ezeket, tekintsük őket nem létezőknek. Említettem már fennebb, hogy értelmetlenségnek tartom azt, hogy a Székelyföldön bárki autonómiakonferenciákat szervezzen. Ilyesmit Bukarestben és Craiován kell szervezni, hadd ismerkedjenek meg a románok a működő autonómiákkal. Ráadásképpen Dél-Tirolból nem az ottani németek képviselőit kell elhozni, mert azok nem lesznek hitelesek. Jöjjenek a dél-tiroli olaszok, s ők mondják el, hogy az ottani állapot nekik jó, megfelel. Ettől nem lesznek a román tömegek egyik napról a másikra autonómiapártiak, de lassú víz partot mos, illetve legalább nyugodtan hajthatja este párnájára a fejét az, aki ilyet szervez, mert bízván tudhatja, hogy hasznos dolgot tett, nem pótcselekvéssel töltötte az időt.

A szerzőnk konkrét tennivalókat is sorol, ejtsünk hát erről is szót. Kezdjük mindjárt azzal, hogy ha emlékezetem nem csal, ez az első alkalom, amikor viszonylag magas beosztásban levő RMDSZ-tisztségviselő (aki ráadásul megyei elnökként a közigazgatásban is felelős tisztséget tölt be) a Székelyföld autonómiája kapcsán ilyesmit fogalmaz meg, ír le. Ez pedig jó. Tekintsünk el attól is, hogy nem 1992-t írunk, így kissé furcsa azt olvasni, hogy „Deklarálnunk kell a székelyföldi és erdélyi magyar politikai szereplők egységét az autonómia ügyében.

Világossá kell tenni azt is, hogy az autonómia stratégiai cél, amelyet nem írhatnak fölül taktikai érdekek.” S lássuk a lényeget: összefogásra, közös cselekvésre van szükség. Annyit teszek még hozzá ehhez, hogy nem deklarált, hanem valós összefogásra. Anélkül nem lehetetlen, de igencsak nehéz lenne célt érni. Hasonlóképpen nem célszerű autonómiáról úgy általában beszélni, mert rögtön meggyanúsíthatnak azzal, hogy ezek csak szavak. Ha székelyföldi és erdélyi magyar közösséget említ valaki, akkor ezekkel kapcsolatban az autonómia három formáját kell emlegetni: területi és személyi elvű autonómia, illetve a különleges státusú helyi önkormányzatok. Ha pedig mindhárom autonómiaformáról beszélünk, akkor egyértelmű, hogy az összefogást két szinten kell megvalósítani: egyrészt Erdély egyes magyarlakta régiói, s azok vezetői kell összefogjanak, másrészt minden egyes régión belül az ottani politikusok, vezetők, közéleti emberek. Lehet és kell is politikai sokszínűség (elsősorban a Székelyföldön), s ennek keretében helye van a kisebb-nagyobb belső csatározásoknak is, ellenben mikor egy régió egészéről van szó, akkor ott félre kell tenni a pártérdekeket, s együtt kell lépni. Ha ezt Borboly Csaba is így gondolja, az üdvözlendő. Konkrét bizonyítékát pedig rendszeresen felmutathatja ő is, meg a többi székelyföldi vezető, ha aktívan és konstruktívan részt vesznek abban az együttműködésben, amely a székely városok szövetségeként indult, de egyelőre csak Hargita és Kovászna megye egyes városainak, illetve a két megyei önkormányzatnak egyfajta konzultatív testületeként működik. Ezt nagyon gyorsan ki lehet (és kell is) bővíteni a többi székely várossal, illetve Maros megye önkormányzatával, s azon túl több tartalommal is fel kell tölteni. Amennyiben ez sikerül, az egyrészt példa lesz arra, hogy lehet pártok feletti együttműködést kialakítani és működtetni, másrészt konkrét mindennapi hasznot jelenthet Székelyföld számára. Hogy erre csak egy példát említsek: már jeleztem fennebb, hogy a megválasztott önkormányzati vezetők egyik fontos fegyvere a legitimitásuk. Ha ez a szövetség rendszeresen és határozottan felemeli a szavát a Székelyföld önrendelkezése mellett, akkor azt nem lehet majd azzal elütni, hogy néhány elvakult szélsőséges magánvéleménye. Arra igenis odafigyelnek.

Ismét tévút azonban az, hogy „Országos ügyekkel foglalkozó politikusaink feladata elmagyarázni román kollégáiknak, hogy a Székelyföld nem Románia ellenében akar autonóm lenni…”, ugyanis a román kollégák pontosan tudják, hogy mi a helyzet, de azt ugyanolyan pontosan tudják, hogy az érdekeik azt kívánják, hogy ezt folyamatosan félreértsék és félremagyarázzák. Elfecsérelt energia lenne jóhiszemű győzködésekbe kezdeni, mert a teljes sikertelenség borítékolható. A parlamenti képviselők, valamint a magyar pártok országos vezetőinek sokkal inkább az a dolguk, hogy állandó diplomáciai offenzíva alatt tartsák Brüsszelt, Strasbourgot, valamint a bukaresti nagykövetségeket. Világossá kell tegyék az EU, illetve annak tagországai, valamint több más, a nemzetközi porondon fontos szerepet játszó ország vezetői számára, hogy a Székelyföld nem nyugszik, míg nem nyeri el autonómiáját.
Írásának befejező részében Borboly igencsak pontosan sorol fel néhány problémát, melyek a jelenleg érvényes jogi keret ki nem aknázásából, illetve hatósági elszabotálásából származnak, illetve találóan mutat rá azok megoldási módjára. Tudva azt, hogy minden sikeres kezelés alapfeltétele a helyes diagnózis, ezt ismét csak dicsérni lehet. Ha a szerző politológus, közíró, avagy bármilyen más, a közélet iránt érdeklődő, de politikai vagy közigazgatási hatáskörrel nem bíró személy lenne, akkor ez így teljes mértékben rendben is lenne. Hogy az írás végigolvasása után mégis komoly hiányérzete van az embernek, az azzal magyarázható, hogy mint már fennebb is említettem, a szerző Hargita megye, illetve az RMDSZ Csík területi szervezetének az elnöke, s mint ilyen, komoly eszközrendszer áll a rendelkezésére, melyekkel sikerrel lehet hozzálátni a feltárt problémák megoldásának. Más szóval valaki, aki ilyen tisztségeket visel, nem állhat meg a diagnózis felállításánál és a tennivalók felsorolásánál, joggal várja el az olvasó, hogy arra is kitér, hogy ezek felismerése és megfogalmazása után ő maga, illetve az általa vezetett szervezet és intézmény mit tett és mit fog tenni rövid, illetve hosszabb távon azért, hogy a helyzet javuljon. Hogy csak pár példát mondjak: Létezik-e magyar nyelvű ügyintézés a megyeházán, s ha nem, akkor mikortól lesz? A megyei önkormányzat határozatait mikortól fogják közzétenni magyarul is? Széki RMDSZ-elnökként mit tett, s mit tesz azért, hogy a csíki falvakban használják az adminisztrációban a magyar nyelvet, létezzenek magyar nyelvű űrlapok, írja ki minden település a helyi népszavazást a megyehatár-módosítás ügyében, tűzzék ki minden közintézményre a székely zászlót stb, stb? Napirendre szándékszik-e tűzni – Kovászna megyével összehangolt módon – a megyei képviselő-testületben a két megye egyesítésének kérdését? Szándékszik-e kiadni a megye költségén olyan román nyelvű kiadványokat, amelyek elmagyarázzák az egyszerű román embernek, hogy mi az autonómia, s az mitől lenne jó neki is? A megyeháza jogásza révén biztosít-e jogsegélyszolgálatot azoknak az önkormányzatoknak, intézményeknek, avagy magánszemélyeknek, akiket korlátoznak az anyanyelv törvényes használatában? Részt vesz-e aktívan a székely önkormányzatok nagygyűlésének megszervezésében? Székely megye elnökeként mit tesz a megyei önkormányzatok szövetségében azért, hogy társakat találjon a decentralizáció iránti határozott igény kinyilvánításában?

A sort még hosszan lehetne folytatni, de a lényeg gondolom, világos: 1848–49-ben a székelyek azért tudtak sikeresek lenni, mert Gábor Áron nem azt mondta, hogy a sikerhez ágyúra van szükség, hanem azt, hogy lészen ágyú, illetve ezt nemcsak mondta, hanem tett is azért, hogy legyen. Ha itt és most erre mi is képesek vagyunk, ha ilyen stratégiai kérdésekben félre tudjuk tenni a pártszempontokat, a múlt vélt és valós sérelmeit, akkor okkal és joggal cserélhetjük a borbolyi kérdőjelet felkiáltójelre, mint tettem én ezen írás címében. Annyi év után le kell már számolni, az illúziókkal és tévhitekkel (melyekre fennebb utaltam), s cselekvési tervet kell kidolgozni, majd cselekedni. Erre két hét valóban nem elég, de legyünk tudatában annak, hogy legalábbis a megállapodás megkötésére s a közös cselekvés megkezdésére nem áll rendelkezésünkre nagyon sok idő. Aki pedig ebben a munkában nem tud, vagy nem akar részt venni, abban legyen annyi jóérzés, hogy félreálljon. Már csak azért is, hogy ne kelljen most, húsz év késéssel azzal kezdeniük a valódi autonómiaküzdelmet, amivel Baszkföldön kezdték…

Lészen autonómia?

2009. április 24.

http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=27826

Szerző: Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke

Mottó: „Két héten belül lészen ágyú!” (Gábor Áron)

Lejártak a húsvéti ünnepek, közelednek az európai parlamenti választások, és a politika ismét a választók érdeklődésének a homlokterébe kezd kerülni Európa-szerte. Ez az érdeklődés hagyományosan alacsonynak mondható az eddigi tapasztalatok alapján, de éppen ezért különleges lehetőségeket is rejt a közélet iránt érdeklődő közvélemény és a politikai szereplők számára. Az országos és önkormányzati választásokhoz képest szerényebb választói aktivitás egyben azt is jelenti, hogy a választóknak a politika, és különösen annak hosszú távú, nemzetpolitikai és európai vonatkozásai iránt érdeklődő rétege az, amely nyomon követi az eseményeket.

Így jó alkalom az európai parlamenti választás arra, hogy stratégiai ügyeket állítsunk a közbeszéd középpontjába. Értelemszerűen adódik, hogy a Székelyföldön a legfontosabb stratégiai kérdés, az autonómia legyen ez az ügy, és talán remélhetjük, hogy lesz alkalom az érdemi eszmecserére és olyan cselekvési tervek kidolgozására is, amelyek előbbre visznek az önrendelkezés tényleges megvalósításának útján.

Ugyanakkor félő, hogy egyes politikusok a jól bevált recept szerint csak a szlogenek és a szimbolikus cselekvés szintjén jelenítik meg az autonómia ügyét, olyan illúziókat keltve, amelyek aztán csalódásba fordulnak, és az autonómia fogalmának további megkopásához vezetnek, a helyi társadalom újabb rétegeit fordítva el a közélettől. Ezzel párhuzamosan az sem zárható ki, hogy a „székely kérdés” ismét az országos politika érdeklődési körébe kerül. A gazdasági helyzet rosszabbodása, a kormánypártok népszerűségvesztése és a szélsőséges pártok feltörése olyan helyzetet teremt, amelyben több politikai szereplő is célszerűnek vélheti a „székely kártya” kijátszását.

Úgy gondolom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a székely önrendelkezés kérdése ismét rövid távú politikai érdekek szolgálatában megvívott harcocskák témája, és egyben martaléka legyen. A legnépesebb székely többségű megye választott vezetőjeként arra kérek minden érintett szereplőt, hogy érdemi, felelős, előrevivő vitát folytassunk a kérdésről. Az RMDSZ-nek 1992 óta deklarált célja a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése, és az erdélyi magyarság körében gyakorlatilag egyetértés van ennek szükségességét illetően. Hasonló konszenzus uralkodik a román politikai szereplők körében az autonómia elutasítása tekintetében.

Ami a választókat illeti, az azonnali megoldások feltétlen hívei, akiket egy-egy nagy jelszóval el lehetett csábítani a szavazófülkékbe, már csalódtak várakozásaikban, és aligha vevők újabb megalapozatlan ígéretekre. Fölösleges tehát egymásra licitálni az egyes szereplőknek a választók előtt, a tétet nem tudják tovább emelni, az ígéretekkel és a nagy szavakkal pedig csak a közélettől elfordulók táborát növelhetik, a saját szavazóik számát nem. Itt az ideje, hogy gyakorlatiasan és nyugodt hangon beszélgessünk az autonómia megvalósításának lehetséges útjairól. Ne felejtsük el: Gábor Áronban nem azért tiszteljük a székely nemzet hősét, mert bejelentette, hogy „két héten belül lészen ágyú”, hanem azért, mert az ágyú tényleg meg is lett, mégpedig nem két évtizeden, hanem valóban két héten belül. Bár magunkat nem mérhetjük Gábor Áronhoz, s ágyút se kell önteniük, hogy megvívjuk a magunk harcát, de azért a példáját szívleljük meg, ami az ígéretek teljesítését illeti.

Sikeres Románia, sikeres Székelyföld

Az alábbiakban ennek szellemében összefoglalom, hogy szerintem milyen lépéseken át juthatunk el a Székelyföld területi autonómiájának kivívásáig. A lépéseken lehet – és remélem, fogunk is – vitatkozni. Azon vitatkozzunk, milyen utakon juthatunk el a legbiztosabban a kitűzött célokig, s ne azt firtassuk, ki a „nagyobb”, s ki a „még nagyobb” autonomista. Annyi biztos, hogy nem nagyotmondással, hórukk politizálással, hanem csak szívós, hosszas munkával remélhetünk sikert.

Először is, le kell szögeznünk néhány alapvetést, amelyek megszabják a cselekvés kereteit. A székelység egy demokratikus berendezkedésű Romániában és egy demokratikus nemzetek alkotta Európai Unióban él. A demokratikus nemzeti és nemzetközi rendszer által biztosított eszközöket kell ismernünk és ügyesen alkalmaznunk ahhoz, hogy érvényt szerezzünk akaratunknak.

A Székelyföld Románia része. Része nem csak az államnak, de a romániai gazdaságnak és társadalomnak is. A Székelyföld csak egy sikeres Romániában lehet maga is sikeres. Egy szegény, leszakadó, egyik krízisből a másikba tántorgó Romániában a maximálisan autonóm Székelyföld is csak szegény és leszakadó térség lehetne. A székely autonómia megvalósításához tehát meg kell szerezni a román társadalom egy jelentős részének a támogatását. Nem elég, hogy igazunk van, és nem elég, hogy elődeink múlhatatlan történelmi érdemeket szereztek az elmúlt századok során.

Az sem számít, hogy milyen eminens kisebbség módjára viselkedtünk az elmúlt 19 évben. El kell fogadnunk azt is, hogy vége van a 90-es éveknek. Ma már nem lehet számítani arra, hogy az euro-atlanti csatlakozás előtt álló Romániát a nemzetközi közösség nyomása a csatlakozási folyamatban előrébb járó Magyarország bábáskodásával „rákényszeríti” az erdélyi magyarsággal való kiegyezésre. A saját érdekeinket nekünk magunknak kell érvényesíteni. Senki sem fog megjutalmazni, ha a konfliktusokat a végletekig elkerülve várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, és senki sem fog megvédeni, ha fejjel szökünk a falnak és összetörjük magunkat.

Nyilvánvaló, hogy jelenleg a székely közösség nem rendelkezik azzal az eszközrendszerrel, amely az autonómiaküzdelem sikeres megvívásához szükséges. Aki ezt eddig nem tudta, most maga is láthatja: bár rendelkezésünkre áll a Székely Nemzeti Tanács konzultatív referendumának eredménye, miszerint a székelység túlnyomó többsége akarja az autonómiát, és számos székely település helyi népszavazást kezdeményezett az ügyben, a folyamat továbbviteléhez már nem elégségesek sem a társadalmi szervezetek, sem pedig az önkormányzatok erőforrásai. Legelső feladatunk tehát az, hogy megteremtsük a szándékaink érvényesítéséhez szükséges eszközrendszert.

Jogállamban pénz a fegyver, mondta József Attila, és ez egy ma is érvényes mondás. Hozzáfűzném azonban, hogy a mi harcunk megvívásához ennél komplexebb rendszerre van szükség: a jogi, kommunikációs, politikai és lobbieszközök széles tárára, amelyet összehangoltan kell alkalmaznunk, ahogy 1848–49-ben eleink is alkalmazták a különböző fegyvernemeket. A hasonlatnál maradva: a jog a gyalogság, ami a hadrend stabilitását adja, az ellenséges támadásokat felfogja és visszaveri.

A kommunikáció a tüzérség, amely az ellenséges vonalakat szétzilálja, a támadáshoz a terepet előkészíti. A politika pedig a lovasság, amely a csatadöntő rohamot végrehajtja. Na de ki az ellenség? Meggyőződésem, hogy ebben a küzdelemben a román néppel egy oldalon harcolunk, még ha sokan nem is tudnak erről, és mint fentebb írtam, nélkülük nem is győzhetünk. Az ellenség itt nem emberekből áll, hanem sokkal megfoghatatlanabb: ellenségünk nincs más, csak a tudatlanság, a bizalmatlanság, a félelem. Ahhoz tehát, hogy sikerrel felvehessük a harcot, a következő előkészületi lépéseket kell megtennünk:

Létre kell hoznunk egy informális konzultatív vezetői testületet a jelentősebb székelyföldi önkormányzatok és az érdekelt társadalmi szervezetek vezetőiből. Ugyanakkor alakítani kell egy operatív szervezőcsapatot praktikus gondolkodású, megfelelően elkötelezett és politikailag is elfogadott emberekből, akik az ügyeket gyakorlati szinten intézik.
Szerződést kell kötnünk emberjogi és államigazgatási kérdésekben jártas jogászok csapatával, kialakítva egy állandó székely jogvédő szolgálatot, akiknek feladata lesz minden jogi lépés előkészítése és a közösségi ügyek képviselete minden belföldi és külföldi jogi fórumon.

Ki kell alakítanunk egy jól működő lobbirendszert, amelybe be kell vonni valamennyi székelyföldi parlamenti képviselőt, szenátort, az európai parlamenti képviselőket és további olyan szereplőket, akik elkötelezettek a kisebbségi nemzeti közösségek jogainak érvényesítése iránt. A székely lobbinak összehangoltan kell működnie Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben és Strasbourgban. Lobbizás alatt pedig a döntéshozók meggyőzésére irányuló intenzív és szerteágazó tevékenységet értek, amely közel sem merül ki a parlamenti jelenlétben és felszólalásokban.

Fel kell építenünk azokat a jól működő kommunikációs csatornákat, amelyeken keresztül elérhetjük a székely, a román és a magyar közvéleményt. A bennünket érintő kérdésekben a mi véleményünket markánsan meg kell jeleníteni, szemben a mai állapotokkal, amikor rendszerint csak külső szereplők nézőpontját ismerheti meg a közvélemény.

Meg kell teremtenünk azt a társadalomtudományos hátteret, amely objektív számokkal, érvekkel támasztja alá az álláspontunkat és követeléseinket. Az ehhez szükséges intézményi struktúra (egyetemek, intézetek) kiépült már az elmúlt években, itt az ideje, hogy ezt a struktúrát célirányosan felhasználjuk arra, hogy valós képet mutassunk fel a székelyföldi társadalmi állapotokról és folyamatokról. Olyan adatokra van szükségünk, amelyek felhasználhatók a politikai vitákban, a lobbizásban és a közvélemény tájékoztatásában.
Ezzel párhuzamosan meg kell teremteni a politikai előfeltételeket is az autonómiaküzdelem hatékony megvívásához.

1. Deklarálnunk kell a székelyföldi, és erdélyi magyar politikai szereplők egységét az autonómia ügyében. Világossá kell tenni azt is, hogy az autonómia stratégiai cél, amelyet nem írhatnak fölül taktikai érdekek.

2. Országos ügyekkel foglalkozó politikusaink feladata elmagyarázni román kollégáiknak, hogy a Székelyföld nem Románia ellenében akar autonóm lenni, hanem éppenséggel az ország egészének érdekét szolgálja a szubszidiaritás és a decentralizáció elveinek következetes alkalmazása.

3. Meg kell nyerni az ügynek mindazokat a magyarországi támogatókat, akik aktívan tudnak és akarnak segíteni, a testvérmegyék önkormányzataitól a kormányig.
Ha mindez megtörtént, akkor gyürkőzhetünk neki a siker reményével újra a Székelyföld területi autonómiájának kiharcolásához. A harc eszközrendszere a jogi, kommunikációs, politikai és lobbieszközök széles tára kell, hogy legyen, terepe pedig a helyi, az országos és az európai politikai színtér.

Autonómia mint mentális kérdés

Jogi eszközöket kell alkalmaznunk egyrészt arra, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között biztosított jogainkkal maximálisan tudjunk élni. Jelenleg számos területen nem használjuk ki a biztosított jogi kereteket sem. Hiába van nyelvhasználati törvény, ha a gyakorlatban nem lehet használni a magyar nyelvet még a magyar többségű települések egyes intézményeiben sem, mert rendkívül lassan vezetik be a gyakorlatba a törvény előírásait, és ha nem követeljük a végrehajtást, akkor az számos helyen teljesen el is fog maradni.

Hiába próbálnak a székelyföldi önkormányzatok a meglévő törvényes keretek között együttműködni, ha a prefektúrák és a bíróságok elgáncsolják az ilyen kezdeményezéseket, és ezzel annyiban is marad a dolog. Ne maradjon annyiban, vigyünk minden ilyen ügyet végig a legfelső bíróságig, és ha kell, vigyük ezeket az ügyeket Strasbourgba. A közösségi érdekek képviselete mellett minden olyan állampolgár ügyének képviseletét is fel kell vállalnunk, akit magyar nemzetisége miatt ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés.

Az erdélyi magyarok több mint fele úgy érzi, hogy magyarsága miatt hátrányos megkülönböztetésben van része. Mégis, alig akad példa arra, hogy valaki az őt ért sérelem miatt jogi fórumokhoz forduljon. Ennek az oka nagyon sok esetben az, hogy az emberek magukra hagyatva állnak szemben az államhatalommal, és nem vállalják az egyenlőtlen küzdelmet. Melléjük kell állnunk az ilyen esetekben, ki kell követelni a meglévő jogaink érvényesítését. A jogi eszközök másik alkalmazási területe a kisebbségi és önkormányzati jogok szélesítése.

Aktívan részt kell vennünk a romániai decentralizációs folyamat továbbvitelében, és keresnünk kell a lehetőségeket a jelenlegi adminisztrációs berendezkedésnek az emberek valós igényeihez való alakítására. Egy európai uniós tagországban, ahol a jelszó éppen a közigazgatás decentralizációja és a szubszidiaritás elvének alkalmazása, nem nyugodhatunk bele abba, hogy a hatalom megtagadja a székelyföldi települések lakóitól még azt a jogot is, hogy egyáltalán véleményt nyilvánítsanak: milyen közigazgatási berendezkedés keretében szeretnének élni. A székelyföldi települések véleménynyilvánító népszavazás kiírására szóló határozatait minden hazai és nemzetközi jogi fórumon meg kell védeni.

A jogi eszközöket együtt kell használnunk a kommunikációs eszközök széles tárával helyi, országos és európai szinten. Helyi és térségi szinten a székely közösség regionális öntudatának erősítése, közösségi biztonság-érzésének növelése a feladatunk. Az autonómia kérdése nem pusztán jogi kérdés. Sőt elsősorban inkább mentális kérdés. Egy egészségesen önérzetes, erős közösség az adminisztrációs széttagoltság állapotában is közösségként működik, míg egy gyenge, széteső, önmagát feladó nemzet a saját nemzetállamában is darabokra hullhat. Kiemelten fontos, hogy a Székelyföld lakosai ismerjék meg saját közösségük sikereit, bízzanak a közösség megtartó erejében, és ne féljenek kiállni az érdekeikért.

A Székelyföldön élő románság többségét is érdekeltté kell tennünk az autonómiaküzdelem sikerében. Meggyőződésem, hogy megértő párbeszéddel eljuthatunk oda, hogy a gyarapodást kívánó románság józan többsége közösként fogadja el törekvéseinket. Országos szinten jelenleg nagyon rosszul állunk kommunikáció terén. A román média, és ennek következtében az ország közvéleménye egyáltalán nem érti a székelyföldi eseményeket. Ennek csak részben oka a nacionalista elfogultság, nagyobbrészt inkább arra vezethető vissza, hogy a székely önkormányzatoknak és társadalmi szervezeteknek nincs megfelelő kommunikációs eszközrendszere és stratégiája.

A román közbeszédben az autonómia jelenleg szitokszó számba megy, azonos az ország területi megcsonkításával, és politikai harakiri lenne bármilyen kormány- vagy politikai szervezet részéről egy ilyen követelés elfogadása.

Ennek azonban nem kell föltétlenül így lennie. A román közvélemény nagyon sokat változott – előnyére – 1990 óta, és nagyon sokat változhat még a jövőben, főleg ha aktívan teszünk is ezért. Nyílt kártyákkal kell játszanunk, és világosan el kell mondanunk román honfitársainknak, hogy igenis komolyan akarjuk a Székelyföld területi autonómiáját. Azt is el kell magyaráznunk ugyanakkor, hogy az autonómia nem egy titkos féreg, ami Románia közepéből kiindulva szétrágja a nemzetállamot, hanem egyszerűen a decentralizáció és a szubszidiaritás elvei következetes alkalmazásának logikus következménye.

Egy olyan adminisztratív berendezkedés megvalósítása, amelynek keretében az egyes feladatok ellátásához szükséges döntési kompetenciákat az állampolgárokhoz legközelebb eső igazgatási szintekhez rendeljük. Az olyan területeken pedig, mint a Székelyföld, ahol speciális igazgatási feladatok adódnak a térség sajátos etnikai-kulturális szerkezetéből következően, természetes, hogy az ebből fakadó feladatok ellátásához a regionális adminisztrációnak is speciális jogosítványokra van szüksége.

Ezzel sok román nemzetiségű polgártársunk is valószínűleg egyetért. Abban pedig valószínűleg a román közvélemény többsége egyetért velem, hogy Románia polgárai elég felnőttek ahhoz, hogy egy-egy adott település lakosainak belátására lehessen bízni, melyik megyéhez kívánnak tartozni.

Nem helyes, hogy a Székelyföld dolgairól egyáltalán nem, vagy csak az itt élő románság radikálisan elfogult töredékének szemszögéből értesül az ország nyilvánossága.
Végül, de nem utolsósorban a politika feladata autonómiaküzdelmünk erőforrásainak biztosítása. Az autonomista politikának kell napirenden tartani az autonómia ügyét, kihozni a maximumot minden helyzetből és megkötni a megfelelő kompromiszszumokat, amikor kell.

Először is, ha a jelenlegi decentralizációs folyamattal a kormány szándékai komolyak, akkor elsősorban ennek a folyamatnak a keretében kell előrelépnünk. Úgy gondolom, hogy a kormány komolyságának a következő fokmérői lehetnek: szabadon dönthetnek-e az egyes települések lakosai (népszavazáson, vagy a választott helyi önkormányzatok útján) arról, hogy melyik magasabb közigazgatási egységhez kívánnak tartozni?

A fejlesztési régiók átalakítása során a kormány a helyi és megyei önkormányzatok igényei szerint jár-e el? Amennyiben a válasz a fenti kérdésekre igenlő, akkor a székelyföldi települések lakosain áll, hogy akarnak-e egyetlen közös székelyföldi adminisztratív terület keretében élni (például úgy, hogy valamennyi település egyik ma meglévő megyéhez csatlakozik), és akarják-e egy Székelyföldi Fejlesztési Régió létrehozását.

Amennyiben a fenti kérdésekre a válasz nemleges, úgy a decentralizációs folyamaton kívül kell keresni a megoldást az előrelépésre a Székelyföld ügyében. Ez az út lehet a helyi, véleménynyilvánító népszavazásokkal már megkezdett, de ideiglenesen eltorlaszolt út. Ebben az esetben – megfelelő jogi előkészítés után – minden székelyföldi településen el kell határozni a népszavazásokat, és a határozatok borítékolható megtámadása után a procedúrát minden jogi fórumon keresztül kell vinni, egészen a nemzetközi fórumokig, ha szükséges. Ezen a ponton dől majd el, hogy jól felkészültünk-e a küzdelemre, felszerelkeztünk-e minden szükséges eszközzel, és ügyesen forgolódunk-e a jogi, kommunikációs és politikai terepen.

Ott válik majd el, hogy lészen-e autonómia.

Egyet bizton ígérhetünk: sokkal tovább fog tartani, mint két hét.

Küldte: Nagy István professzor, Pécska

“Eszmények nélkül nem lehet élni; illúziókban nem szabad élni.”
Gróf Klebelsberg Kuno (1875 nov. 13. Magyarpécska – 1932. okt. 11. Budapest

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák