""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Ősök

Amíg fiatal az ember és úgy hiszi, még az élet egésze vár rá, hiszen él apja, anyja, körülveszik rokonai, testvérei, nagyszülei és a szokott családi udvartartás, addig mit sem törődik az elődökkel. Azok voltak-éltek valamikor, a tegnap és az ókorban, most meg valahol el vannak raktározva a mennyben, ki törődnék velük.

Jó, halottak napján (mindszentekkor) ki kell menni a közvetlen ősökkel a temetőbe, de az is inkább csak afféle obligó, amit enyhít, hogy a temető bejáratánál már árulják a sült gesztenyét és lehet a virágokkal és a gyertyával ökörködni, amíg rá nem szólnak az emberre a furcsán meghatott felnőttek, meg rengeteg ember van, aztán unalom ellen az olvasásóra következik, mulatságosabbnál mulatságosabb nevekre bukkansz, mint Czipauer Bumbi és Meredek Lubits Csörsz, hogy milyen furi nevük volt a régieknek, de eszébe sem jut, hogy a sajátjainak utánakérdezzen.

Ha szerencséje van, s nem viszi el az embert a rendőr, megnő az ember fia/lánya, és úgy gondolja, hogy ő mentes minden előítélettől, nem érdekli, ki fia, borja az üzlettársa, osztálytársa, egyetemi padközöse, munkatársa, főnöke, az író, akinek a könyvét olvassa, az embert önmagáért kell szeretni, hirdeti demokratikus meggyőződéssel (nemes tudatlanságában), és továbbra sincs tisztában a családi kapcsolatokkal, útvesztőkkel, leszármazási táblákkal, rokoni lépcső- és létramenetekkel, nemzedékek lapulnak szét újabb nemzedékek súlya alatt, anélkül, hogy a közöttük levő időrendi és vérségi viszony tisztázott lenne, holott a történelemben mindezek fontosak voltak a rómaiaknál, görögöknél, galloknál és frízeknél, a tegnapi magyaroknál egyaránt.

A legtöbb ember úgy hiszi, hogy a családi történet szigorúan magánügy, nem is mesél sokat gyermekeinek, legfeljebb a nagyszülők kötelessége (?!!) e tekintetben némi világosságot gyújtani az unokák eszméletében, hogy nem ők az elsők a földön, még akadtak néhány ezren, akik előttük jártak, ugyanazt a nevet viselték vagy más ritka és kihalt családnevek birtokosai voltak, teremtettek, elestek a világháborúkban vagy halálmenetben vitték őket Keletre, Nyugatra, minden égtáj és rezsim felé.

Előfordultak a családban vagyonszerzők és vagyonvesztegetők, kalandorok, rimák, csavargók és megrögzött otthonülők, kövérek és prolik, fürgék és soha be nem teljesült zsenik, hogy szemünk színe, szánk formája már az ókortól makacsul öröklődött minden nemzedékben.

És akkor az ember egyszer csak szomorú kötelességének kell eleget tegyen, ott áll papja előtt az egyházi irodában (az anyakönyvi hivatalban), és nem tudja – mert addig sohasem érdekelte – , hogy mi volt az anyja leánykori neve, hogy hívták egész pontosan tatát vagy mamát, azaz a nagyszülőket, nem tudja kiszámítani, hányadik fokozat visszafelé az időben az ük és a déd.

Rájön, hogy tudatlan és rettenetesen árva az időben: lehet, hogy beletuszkolták fejébe egykor a mohácsi vész dátumát, de mit ér, ha nem ismeri apja vagy anyja születési évét és napját, hogy nem ismer fel senkit sem egy régi fényképen, pedig hányszor akarta nagyanyja végigmutogatni a családi fényképeket, és mindenkiről mesélni: honnan jöttek, kik voltak, miféle végzet, hányféle náció lobog ereikben…

És már nincs senki, de senki, akitől megkérdezni. Késő, túlságosan késő van otthonra-rokonra lelni az ősök között.

Sebestyén Mihály
Népújság

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák