""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Titkos üzletek a (szocialista) béketáborban- Dr. Balogh Zoltán kálváriája

A Hévízen korábban miniszteri biztosként ténykedő szakember szinte egyedüliként akaszkodott össze a hihetetlenül erős ipari lobbival, kíméletlenül szembe ment az akkori legfőbb gazdasági hatalom: a Terv Gazdasági Bizottság döntéseivel és utasításaival, melyek gyakorlatilag szentesítették a tó halálos ítéletét. A világhíres gyógyvíz végítéletére igent mondott az akkori ipari és egészségügyi miniszter is, a megállapodást szignálta az Országos Vízügyi Hivatal elnöke valamint a Fővárosi Tanács vezetője.

A Hévizi tó kálváriája egy orvos szemévelA tó kálváriájáról, az embert próbáló időkről könyvet is írt szerző vállalta az utasítások megtagadását és a meghurcoltatást is a szovjet-magyar alumíniumipari szerződésben szereplő stratégiai fémelőállítási kötelezettségek akadályozásáért. A bauxit lobbi vesztett, így mégsem kellett távolabb fúrt kutakból csőrendszeren keresztül termálvizet folyatni az üres kráterbe.Az „akcióban” többek között közreműködött Apró Antal – 1951. évben, Medgyesi Péter – akkor D-209-es, mint később kiderült, aki saját elmondása szerint akkor a magyar nemzeti érdekeket védte a KGB-vel szemben, a nyolcvanas évek közepén az ipari miniszter, Kapolyi László, aki most az áramot importálja Oroszországból stb., akik mind a nyírádi bánya további fenntartása érdekében és a hévízi tó öt évre történő bezárása érdekében lobbizott.

Dr Balogh Zoltán elmondta az adásban, hogy a magyar bauxitot ki kellett vinni a Szovjetunióba, majd az ottani feldolgozás után alumínium tömböket kaptunk vissza – pénzért!!! Természetesen az elvtársak a bauxitért nem fizettek.

A riport vége fele derült ki, hogy a feldolgozás után maradt iszapban titán volt. Ezért kellett kivinni a bauxitot, és nem Magyarországon feldolgozni. Erről még a bányász sem tudott akkoriban! Most jön a legszebb.

A kész, feldolgozott titán értéke akkori árakon számolva – összesen, amit kivittek a SZU-ba – 40. 000. 000. 000.-$, azaz NEGYVENMILLIÁRD DOLLÁR.

Összehasonlító adat: 1989 végén, a legmagasabb magyar állami adósság összege csak húszmilliárd dollár volt. Ma ennek a többszöröse.

A történet vége, ez már nem volt benne a riportban: Apró Piroska szerepet kap a Magyar Alumíniumipari Trösztben, majd Gyurcsány Ferenc (vő) privatizálja az alumíniumiparhoz tartozó cégek egy részét.

Ha ezek az „urak és hölgyek” nem lettek volna – és nem lennének – a nyakunkon, akkor Magyarország egy tejjel, mézzel folyó gyönyörű és gazdag – lelkiekben is gazdag – lehetne.

Szívből gratulálunk dr Balogh Zoltán főorvos úrnak, hogy volt ereje és kitartása ehhez az iszonyú küzdelemhez, túlélte, és megmentette a hévízi tavat. Köszönjük!

Áldja meg és adjon neki a magyarok Istene erőt és egészséget, még nagyon sokáig!

Titkos üzletek a (szocialista) béketáborban- Dr. Balogh Zoltán kálváriája bejegyzéshez 1 hozzászólás

  • Honvári János szerint:

    Magyar földön van a magyar titán

    Dr. Balogh Zoltán, a Hévizi Kórház egykori igazgatója évek óta minden fórumon azt hangoztatja, hogy az 1962. november 15-én megkötött magyar–szovjet timföld-alumínium egyezményre igazából azért volt szükség, mert a „nagy testvér” csak így juthatott hozzá (természetesen ingyen) a magyar bauxitban található, a doktor által több tízmilliárd (!) dollárra taksált titánhoz. Horribile dictu: a magyar urán mellett a magyar titánt is elorozták az oroszok! Balogh úr minden alapot nélkülöző teóriáját elmesélte már a Budapest TV egyik műsorában, megírta A hévízi tó kálváriája egy orvos szemével c. dokumentumregényében, előadta a Magyarország kifosztása című konferencián és néhány hónappal ezelőtt ugyanerről nyilatkozott az Index portálján is. (Az Index nem jelentette meg a hozzászólásával kapcsolatos reagálásomat.) Természetesen nem vitatom a mélyművelésű bauxitbányászat környezetromboló hatását, megjegyzéseim a timföld-alumínium egyezményre vonatkoznak.

    Már az 1960-as évek elején sem számított újdonságnak az, hogy Magyarország egyik legfontosabb ásványkincsét, a bauxitot a környező országokkal kooperálva hasznosítsa. Az együttműködési kényszer abból a közismert tényből fakadt, hogy hazánk energiahordozókban szegény. Az egy főre jutó villamosenergia-termelés az 1950-es évek végén Norvégiában és Kanadában 11-12-szer, Svájcban 5-ször, az NDK-ban és az NSZK-ban közel 3-szor, Csehszlovákiában pedig több mint kétszer múlta felül az 1958. évi 645 kWó-rás magyarországi fejátlagot. (Ráadásul Norvégia és Svájc ebben az időben a villamos energiát teljes egészében viszonylag olcsó és tiszta vízi erőművekben állította elő.) Az alumíniumkohászat kifejezetten energiaigényes. Hazánkban 1950 és 1955 között a villamosenergia-termelés 13%-át az akkor még viszonylag kis kapacitású alumíniumkohászat használta fel, de ha az égető energiahiány miatt 1953-ban nem állították volna le az Inotai Alumíniumkohót, a következő évben ez az ágazat egymaga felemésztette volna a magyar villamos energia ötödét, miközben más alumíniumtermelő országokban ez az arány 2-9% között mozgott. (Energiaínséges időkben a későbbiek során is sor került egyes alumíniumkohók átmeneti leállítására.) A magyarországi színesfémkohászat a világ fejlett országaihoz képest fajlagosan kb. kétszer olyan drága villamos energiával dolgozott, ezért itt az energiaköltség az alumínium önköltségének mintegy 40%-át tette ki, szemben az olcsó áramot termelő országok 22%-os arányával. Logikus volt tehát az ötlet, hogy Magyarország bauxittermelésre és timföldgyártásra rendezkedjen be, az alumíniumot pedig más, olcsó energiában gazdag országban kohósítsák, vagy a környező országokból importáljon villamos energiát és ezzel kohósítsa az alumíniumot idehaza, az éramért pedig alumíniummal fizessen.

    Balogh Zoltán azt állítja, hogy a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény keretében hazánk „évente több millió tonna timföldet és bauxitot szállított a Szovjetunióba feldolgozásra”. A magyar export nagyságrendje abszolút téves. Hazánkban 1958-ban 1 052 600 tonna bauxitot termeltek, amiből idehaza az akkor működő 3 timföldgyárban 200 000 tonna timföldet állítottak elő. A bauxit kitermelés az 1970-es években évi 2 millió tonnára, az 1980-as évek végén 3 millió tonnára nőtt, miközben a hazai timföldgyárakban az 1970-es évek végén mintegy 470 ezer, az 1980-as évek végén 800-900 ezer tonna timföldet állítottak elő. Egy tonna timföld fajlagos bauxitigénye kereken 3 tonna, vagyis 1958-ban az 1 millió tonnás bauxittermelésből 600 ezer tonnát, az 1970-es években a mintegy 2 millió tonnás termelésből 1,4 millió tonnát, az 1980-as évek végén pedig a 3 millió tonnára nőtt bauxittermelésből kereken 2,6 millió tonnát idehaza alakítottak át timfölddé. A hazai timföldgyárak kapacitását oly mértékben fejlesztették, hogy Magyarország egy idő után már bauxitot volt kénytelen importálni. 1989-ben pl. több mint 890 ezer tonna timföldet állítottak elő a hazai gyárak, amelyhez 3 tonnás bauxit fajlagos felhasználás mellett közel 2,7 millió tonna nyersanyagra volt szükség, miközben idehaza már csak 2,4 millió tonna bauxitot bányásztak.

    Magyarország nem csak azért nem szállíthatott több millió tonna bauxitot a Szovjetunióba, mert a hazai felhasználás után egyszerűen nem maradt ennyi, hanem azért sem, mert a megállapodás nem bauxit, hanem timföld kiszállításáról szólt, amelynek mennyisége – a timföldgyárak kapacitásának bővítésével – az induló évi néhány tízezer tonnáról 1980-ra több mint 300 ezer tonnára emelkedett. Ha Magyarország az egyezményben szereplő alumínium előállításához nem timföldet, hanem zömmel bauxitot szállított volna, akkor 1980-ban már közel 2 millió tonna bauxitot kellett volna a Volga menti timföldgyárakhoz, erőművekhez és alumínium kohókhoz eljuttatni. Az ilyen óriási mennyiségű bauxit 1500 km távolságra történő szállítása, timfölddé történő feldolgozása, kohósítása, majd a kész alumíniumtömbök Magyarországra történő visszaszállítása gazdaságtalan lett volna. Ezért a Szovjetunióba nem nyers bauxitot, hanem timföldet szállított hazánk. Bár Magyarország mindig exportált bauxitot is, ennek a mennyisége azonban az 1970-es évek mintegy évi 2 millió tonnás termeléséből kb. 600 ezer tonnát tett ki, amelyből 100 ezer tonnát tőkés, 500 ezer tonnát szocialista országoknak adtak el, de a hazai kitermelésű nyersanyag döntő többségét az 1950-es évek végétől mindvégig idehaza dolgozták fel timfölddé. Ugyan némi bauxitot a Szovjetunióba is szállítottunk, ám a primer nyersanyag fő felvevője Csehszlovákia, az NDK és Lengyelország volt.

    Balogh úr azt állítja, hogy a magyar timföldből a Szovjetunióban előállított alumíniumnak a „ránk eső 50%-át” visszakaptuk. Ezzel szemben tény, hogy (legalábbis 1980 végéig, az eredeti egyezmény lejártáig) a magyar timföldből kohósított alumínium teljes mennyiségét visszakapta Magyarország. Mivel egy tonna alumíniumot két tonna timföldből lehet kinyerni, ezért minden évben a kiszállított timföld súlyának a felével megegyező nyersalumínium érkezett vissza Magyarországra. (Kádár János 1979. március 6-i és Lázár György április 6-i moszkvai tárgyalásain Brezsnyevtől és Koszigintől ígéretet kapott az 1980-ban lejáró egyezmény meghosszabbítására és a magyarországi timföldszállítások mintegy 200 ezer tonnával történő megemelésére azzal a feltétellel, hogy Magyarország részt vesz a szovjet kapacitások bővítésében és a kohósítás költségét részben alumíniummal fizeti.) A felek a timföld és alumínium értékkülönbözetét az eredeti egyezmény idején a kétoldalú klíringmegállapodás keretében számolták el egymással. Magyarország az 1960-as évek végén 1 tonna alumínium kohósításáért 266 rubelt fizetett, miközben ennek a mennyiségnek a világpiaci ára 438 dollár volt. Magyarországot tehát 1969-ben ennek a konstrukciónak a révén a Szovjetunió úgy „fosztotta ki”, hogy egy rubelért 1,6 dollárt adott cserébe. Ugyanakkor nem szabad abba a hibába esni, hogy a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok mérlegét egyetlen termék, vagy konstrukció alapján ítéljük meg.

    Balogh doktor azon is csodálkozik, hogy miért nem állították elő Magyarországon az alumíniumot külföldről importált villamos energiával? Pedig nincsen ebben semmiféle kommunista trükk, egyszerűen arról van szó, hogy amikor a szovjet–magyar timföld-alumínium egyezmény ötlete felmerült, az elektromos energia nagy távolságokra történő gazdaságos szállításának a módját még nem ismerték, sok tudós és kutató egyenesen cáfolta ennek a lehetőségét. Az 1950-es évek második felében felmerült pl. egy Lemberg (Lvov) környéki, olcsó áramot előállító erőmű villamos energiájának Magyarországra történő szállítása, amit azonban az 500 km-es távolságon keletkező óriási energiaveszteség miatt nem lehetett megvalósítani. A 400 kV-os Munkács-Göd közötti távvezetéket 1968-ban, a 750 kV-os Vinyica-Albertirsa közötti nagyfeszültségű távvezetéket pedig csak 1978-ban adták át. Mellesleg a tudósok egy része még az 1970-es évek közepén is azt állította, hogy a villamos energia szállítása gazdaságtalan és helytelen. Dr. Geszti P. Ottó tanszékvezető egyetemi tanár, az MTA levelező tagja 1974. február 26¬-án Drecin Józsefnek, az Országos Tervhivatal elnökhelyettesének azt írta, hogy általában „a primer energiahordozók szállítása lényegesen olcsóbb, mint a villamos energiaszállítás”. Balogh Zoltánnak igaza van abban, hogy az 1950-es években néhány szomszédos országgal Magyarország összekötötte villamosenergia-rendszerét, majd az 1960-as évek elején kiépült a KGST tagországok egységes energetikai rendszere, amelynek Prágában működött a teherelosztó központja. Ezeknek a rendszereknek azonban nem az volt az elsődleges feladata, hogy tartósan és állandóan egy irányban energiát szállítsanak rajtuk, hanem az, hogy az egyes országok energiatermelésében és fogyasztásában meglévő időbeli különbségeket kölcsönösen kiegyenlítsék, illetve egyes erőművek átmeneti kiesésekor (visszaszolgáltatás vagy térítés fejében) a résztvevő országok kölcsönösen kisegítsék egymást. Az 1960-as évek elején Magyarország az összekapcsolt villamos energetikai rendszer révén a hazai felhasználásnak mindössze 6-7%-át importálta.

    Az akkori technikai feltételek mellett villamos energiát a szomszédos országokból, Ausztriából, Jugoszláviából, Csehszlovákiából, vagyis kis távolságokról lehetett importálni. Magyarország 1947-ben aláírt egy alumínium egyezményt Jugoszláviával, amely az 1948-as szakítás után természetesen meghiúsult. Az 1951-ben Csehszlovákiával, majd néhány évvel később több szocialista országgal kötött alumínium-egyezmény arról szólt, hogy hazánk az onnan érkező villamos energiáért alumíniummal fizet. Ezek az egyezmények azonban sorra meghiúsultak, mert az érintett országok saját ellátási nehézségeikre, valamint szűkös beruházási forrásaikra hivatkozva nem szállították a magyar alumíniumkohászat számára az egyezményben vállalt villamos energiát. A későbbi szovjet–magyar konstrukcióhoz volt hasonló a Lengyelországgal 1960. július 6-án aláírt, majd 1969. február 11-én meghosszabbított timföld-alumínium egyezmény azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a magyar timföldért 4,58:1 arányban kaptunk alumíniumot, vagyis ebben az esetben Magyarország az ott kohósított alumíniumért timfölddel, és nem egyéb magyar termékkel fizetett. A klíringen felül vállalt timföldexport 20 000 tonnáról indulva az 1970-es évek elején érte el az egyezményben rögzített 80 000 tonnás mennyiséget, amiért Lengyelország 17 500 tonna alumíniummal fizetett.

    De ha el is tekintünk a technikai problémáktól, vajon a 20. században végig krónikus tőkehiánytól, az 1950-es évektől pedig még állandósuló beruházási kapacitásdeficittől is szenvedő Magyarország képes lett volna egyszerre fejlesztenie bauxitbányászatát, timföldgyártását, alumíniumkohászatát, alumínium feldolgozását és ráadásul kiépíteni a villamos energiát nagy távolságból szállító távvezetékeket? Az 1960-as évek elején egyedül az akkor évi 200 000 tonna kapacitással rendelkező 3 hazai timföldgyár termelésének megkétszerezéséhez (új timföldgyár létesítése nélkül) folyó áron mintegy 2,5 Mrd Ft beruházásra lett volna szükség. A meglévő 3 alumíniumkohó kereken 50 ezer tonnás kapacitását új (vagy újabb) kohó(k) építésével minimum meg kellett volna négyszerezni. A Munkács és Göd között megépített 259,5 km-es, 400 kV-os távvezeték közel 1 Mrd, az 540 km-es 750 kV-os távvezeték mintegy 8 Mrd Ft-ba került.

    A titán tehát, amit Balogh úr oly vehemensen keres, jórészt itthon maradt, a hazai timföldgyártás melléktermékeként évtizedek alatt keletkezett mintegy 50 millió tonna vörös iszapban. Ha a vörös iszapból a 2%-ra becsült titánt ki lehetne termelni, akkor a hazai tározókból mintegy 1 millió tonna titánt lehetne kinyerni, nem beszélve az egyéb értékes anyagokról. Ehhez „mindössze” néhány feldolgozó üzemre, meg sok milliárd forintra, valamint becslések szerint két emberöltőnyi időre lenne szükség.
    Honvári János gazdaságtörténész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák