""Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

& nbsp;

(Tamási Áron)

& nbsp;

& nbsp;

"Szerelmetes Szép Falumért, Szép Sarmaságomért!"

& nbsp;

(szabadon)

Székely autonómia – Történelmi analógiák

Hétfõ, 2008. szeptember 01., 13.45

Az m2 tv, Napkelte műsorában, Verebes István meghívottja, Dr. Boross Péter néhai miniszterelnök volt. Nagyon tanulságos volt számomra, a történelmi analógia, amivel megvilágította a jelen, magyarországi politikai helyzetét.

Szerinte a helyzet, a múltszázad elő, egyik zavaros időszakához hasonlít, amelyben a zavartság dominált. Boros szerint, nagyon fontos a történelmi analógiás gondolkodás, a jelen értelmezéséhez, ami most egyáltalán nem dívik.

De mire is jó  a történelmi analógia? A történelmi jelenünk, a nagy változások ellenére, egy száz százötven éves folyamat, folyamatok része. Az analógia abban segít, hogy jelenünket egy hosszabb folyamat eredményének, részének lássuk. Jelenünk, csak egy hosszú folyamat részeként válik érthetővé, mert a történelem elnyújtott lépésekben halad. Ez akkor nagyon fontos, amikor  a nemzet életében, egy száz éve működő negatív folyamatot kell tetten érni és véget vetni annak. Akik nem így állnak hozzá a magyarság sorskérdéséhez, azok csak beszélnek, hogy ne hallgassanak, vagy nyerészkednek a nemzet ürügyén, vagy karriert építenek a nemzet hátán.  Milyen példát lehet adni a jelenből? Például azt, hogy Kurkó Gyárfás reinkarnációja Markó Béla, és a következmények is tragikusak fognak lenni. Ők, a jelenben, a parlamenti képviselettel verik át a népet.

Van ennél régebbi rákfene is, ami munkál népünket emésztve. Nem olyan rég olvastam egy cikket, a Háromszék napilapban, Farkas Réka tollából, Elrománosodhat Háromszék címen, melyben a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy komoly veszély lehet a Székelyföld románok általi felvásárlása, amely veszély Háromszéken a legnagyobb, jó példa erre Kökös, amely negatív folyamat, jelenleg, a falúban megállt. Ezt  a veszélyt még a területi autonómia sem csökkenti, mert ugye, már egy államhatár sem akadályozza, meg azt, hogy Magyarország északi részén szlovákok vásároljanak fel magyar ingatlanokat, keleten meg  a románok Na, de lássuk, hogy ez nem egy régi folyamat része? Amikor  a Gyulafehérvári Római Katolikus teológia főkönyvtárosa voltam, rengeteg időm volt búvárkodni a könyvtárban és a kezembe akadt egy nagyon lesújtó könyv. A szerző nem jut eszembe sem a cím, sajnos, mert sokat lehetne okulni belőle. A könyv arról szólt, azt tartalmazta, konkrét adatokkal, eladó, vásárló neve, mennyiség összeg és hol terült el, hogy hány magyar, mekkora területet adott el románoknak. A könyv előszavában azt olvastam, – remélem az emlékezetem nem csal, mert több, mint húsz éve olvastam – hogy Mikó Imre arra figyelmeztetett a XIX. század ötvenes éveiben, “ha így működnek a románok Erdélyben, akkor mi hatvan éven belül elveszítjük Erdélyt.” De nem hallotta meg senki. Hány ilyen figyelmeztetést nem  hallottunk és tragédia lett a vége. Nagyon helytelen,  a figyelmet, kizárólag a Trianon igazságtalanságára irányítani, mert nem vesszük észre a magyar hibákat melyek oda vezettek és nem vesszük észre a történelmi analógiákat, amik megvilágítanák, hogy a múlt most is munkál, leginkább az ami negatív. Ha nem csak Trianont látnánk és ismert lenne, annyira, mennyire nem, gróf Bánffy Miklós könyve, Megszámláltattál, Hijjával találtattál és Darabokra tépetel, akkor egy nagyon szomorú analógiát vennénk észre. Észrevennénk, hogy a XIX. század nemessége országvesztő magatartására nagyon hasonlít a mostani magyar politikusgárda magatartása, pártállástól függetlenül.

Koszovó  mikor függetlenné vált, akkor itthon szégyenteljes volt,  a politikusaink részéről, a mosakodás, hogy jaj mi nem olyat akarunk, itt nálunk más a helyzet, hogy nehogy megsértsük a románokat, akik amúgy is sértődékenyek, és akik nyugodtan sérthetnek, verhetnek bennünket. Na de ezek a szégyentelen mosakodók, egy dolgot nem tudtak, vagy nem akartak tudni, hogy Koszovóban, az albánok nem eladták a szerbeknek földjeiket, hanem ők vásárolták fel a szerbektől, na itt kezdődik minden. Az magyarság egyik alapvető problémája, hogy fogy a magyar föld  a Kárpát-medencében, a XIX. század óta nem változott. (A folyamat jóval régebbi eredetű.) A magyarság tragédiája épp úgy folytatódik, melyről sem a szellemi elit, sem a politikus réteg, még  a magát nemzetinek mondó Orbán sem vesz tudomást. Ezt meg nem tudja sem területi autonómia, sem decentralizáció, sem nyugati autonómia modellek tanulmányozása, vagy akár alkalmazása megállítani. Pusztán racionális rendezőelv nem tud erre gyógyírt adni, csak csökkentheti a folyamat sebességét, vagy legjobb esetben stagnáltatja a folyamatot. Autonómiáról beszélni, amikor  a Székelyföldön fogy a székely föld, ezt nem tudomásul venni politikai svihákság. Na, de visszatérve a probléma gyökerére azt lehet mondani, hogy a bajt szellemi szinten kell orvosolni, azt kell megvizsgálni, hogy az ember viszonya szellemi szinten milyen  a Földdel.

Rengeteg kutatás folyik, a környezetkímélő technológiák területén, de ez mind hiába, ha az ember nem változtatja meg viszonyát a Földdel, az anyagias viszonyt nem emeli fel szellemi szintre. Ehhez egy más kultúrát kellene megteremteni, ahol nem az anyagelvűség, hanem a szellem dominálna. Ameddig  a Föld nem nyeri vissza szakralitását, addig pusztítani fogják. A változásnak szellemi szinten kell történnie. Jézus személyéről és tanításáról vitatkoztak a legtöbbet  a történelemben, pedig ha megnézzük az evangéliumokat és azokban a példázatokat, akkor nagyon világos, hogy Jézus mit tanított: a nembirtoklást és azt, hogy nem kell aggódni a holnapért és mivel nem kell aggódni, így nem is kell gondoskodni a holnapról, mert az aggódó gondoskodik a holnapról. A holnapért való aggodalmában mohó az ember, akar minél és minél többet birtokolni, hogy bebiztosítsa jövőjét és közben nem veszi észre, hogy épp a jövőt pusztítja. A fejlődés egyik hajtómotorja épp a jövőért való aggodalom.

A fenti elmefuttatást azért iktattam közbe, hogy látható legyen a Földhöz való viszonyunk az emberiség létkérdése és nagyon is szellemi kérdés. Nekünk székelyeknek és  a kárpát-medencei magyarságnak is létkérdés a Földhöz való viszonyunk és ahogy az emberiség esetében az alapmegoldás csak szellemi szinten van, úgy a magyarság esetében is ott van. Koós Károly az Erdélyről szóló könyvét azzal zárja, hogy Erdély földjén csak az a nép képes megmaradni,  amely  Erdély földjének a szellemével képes azonosulni. Csak az a nép marad meg, mely számára  földje szellemi valóság és nem puszta megélhetést szolgáló eszköz, amelyet csak úgy elad, mint egy tárgyat. Népünknek valamikor a Föld szent volt, szakrális tisztelet tárgyát képezte, az anyaföld. Élő, szent valóság volt. Rokonainknak, a mongoloknak, régen azért kunkorodott fel a csizma orra, hogy ne tudjon belerúgni a szent földbe, nehogy megsértse. Szellemi szinten van a baj, hogy eladjuk földjeinket, a föld nem egy szellemi valóság, mely magához vonz. Nincs igazi szellemi kapcsolatunk a földdel. Őseink táltosai tudták, hogy hogyan kell a népet szakrálisan a földhöz kapcsolni, de őket kiirtották a keresztény szeretet nevében, épp egy olyan tanítóra hivatkozva, Jézusra, aki az erőszakmentességet tanította. Jövőnk nincs addig, ameddig nem lesz a Föld szent, mint őseink számára volt.

Nagy Attila Puli

Forrás: http://www.nyugatijelen.com/allaspont/szekely_autonomia_tortenelmi_analogiak.php

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Képek feltöltése hozzászólásodhoz.

Hozzászólások
Kategóriák